A drónháború következő szintjén a távirányított eszközök mellett komoly szerepet játszik a döntési sebesség. A kínai rajalgoritmus, az okosirányzékok, a sörétes lőszerek, a lézerek és az európai drónfal vitája ugyanazt mutatja: az eszközök közötti verseny hónapokra rövidült.

A modern hadviselés egyik legfontosabb technológiai törvénye ismét láthatóvá vált: ha a támadófegyver hatékonyabbá válik, a védelmet is hozzá kell igazítani, ami aztán kikényszeríti a támadók következő innovációját.

A drónháborúban ez a körforgás rendkívüli tempóra kapcsolt. A fronton megjelenő olcsó FPV-drónokra előbb válaszul jött az elektronikai zavarás, majd terjedni kezdtek a száloptikás és részben autonóm megoldások. A védelem pedig gépágyúval, elfogódrónnal, okosirányzékkal, lézerrel és hálózati szenzorfallal próbálja visszavenni az előnyét.

Ebben a versenyben egy érdekes fejlemény a kínai HG-STR-algoritmus. A technológia létrehozói egy olyan rajdöntési modellt mutattak be, amely helyi megfigyelés és korlátozott kommunikáció mellett támogatná a felderítő-csapásmérő UAV-rajok döntéseit. A módszer lényege az úgynevezett heterogén gráf, amely külön beazonosítja a saját drónt, az ellenséges célt, a keresési területet és a közöttük lévő kapcsolatot, ami azért fontos, mert a rendszer az útvonal tervezésén túl a harctéri objektumok viszonya alapján dönt.

A kínai sajtó az előnyei közül kiemelte az ezredmásodperces döntési időt, a sikeres feladatmegoldást és a teljes megsemmisítési arányt. A tudományos értékelések ennél visszafogottabbak, hiszen szimulációs környezetben 37,14 százalékos javulásról írnak a hagyományos algoritmusokhoz képest, a döntési időt a másodperces szintről 6,6 ezredmásodpercesre teszik, emellett 94 százalékra értékelték a sikeres bevetéseket gyenge kapcsolat mellett. Ahelyett, hogy máris csodafegyverről beszélnénk, érdemes a döntési ciklus gyorsulására figyelni. Vagyis ez a drónraj akkor is képes működni, amikor a kommunikáció szakadozik, a szenzorkép részleges, az emberi irányítás pedig késik.

A védelem és a lövészet szerepe

A védelem máris gyors ütemben keresi a saját válaszait. A Vzgljad szerint a nyugati az okosirányzékban gondolkodik: a fegyverre szerelt tűzvezető rendszer követi a kis célpontot, számol a távolsággal és segíti a célzást, hogy a gyorsan mozgó drónra is tüzhessen. Az oroszok ezzel szemben a mennyiségben hisznek: a meglévő kézifegyverekhez olyan sörétes vagy több lövedékelemes lőszert fejlesztenek, amely növeli a találatok esélyét a közeledő FPV-drónokkal szemben.

Ez a különbség jól mutatja a támadók és a védekezők eltérő elképzeléseit. Az egyik irány az elektronikában, a célkövetésben és az algoritmusban gondolodik, a másik a meglévő fegyver- és lőszerállományt próbálja drónvédelmi eszközzé alakítani. A 120–150 méteres hatótáv és a 40 méter körüli sörétes megoldás két ipari filozófia: az egyik pontosabb, drágább és szenzorigényesebb, a másik olcsóbb, tömegesebb és durvább. A különbség emberi oldalról még szemléletesebb: sokkal nagyobb harctéri fegyelem kell ahhoz, hogy egy katona bevárjon egy 40 méternyire közeledő, robbanóanyaggal érkező FPV-drónt, majd néhány másodperc, sokszor inkább néhány pillanat alatt pontosan reagáljon.

Persze mindez nem csupán az egyéni védekezésről szól. Megjelentek ugyanis a gyorslövetű, programozható lőszerrel dolgozó gépágyús rendszerek, a járműre telepített távirányított fegyverállomások, valamint a fix objektumvédelmi tornyok. Ezek célja a költségek minimalizálása, mivel egy olcsó drón ellen nem fenntartható minden esetben drága rakétát. A védelemnek ezért sűrűbbé, olcsóbbá és automatizáltabbá kell válnia, különben a támadó fél egyszerűen túlterheli azt.

A lézer és a drónfal ígérete

Az irányított energiájú fegyverek épp erre a költségarány-problémára jelentik a választ. A kínai, amerikai, brit és izraeli fejlesztésekben közös, hogy a lézer vagy a nagy teljesítményű mikrohullám nem a klasszikus lőszerkészletet használja fel, így elvben gyors és olcsó megoldás lehet a tömeges drónfenyegetés ellen. A gyártók és az állam közötti kommunikáció témája sok esetben a gyakran másodpercek alatt kiégetett elektronika, a gyors célváltás és az alacsony találati arány, csakhogy a fegyverek alkalmazhatóságát az időjárás, a láthatóság, a felhasznált anyag és a teljesítmény egyaránt korlátozhatja.

A politikai válasz Európában a drónfal lett, ez a keleti határ védelmére szánt rendszer, amely érzékelőkből, zavaróeszközökből, elfogókból, tűzeszközökből és hálózati parancsnoki megoldásokból állna. Maga a gondolat azért logikus, mert az orosz–ukrán háború tapasztalata szerint a kis drónok tömegesen képesek nyomást gyakorolni a katonai és infrastrukturális létesítményekre, vagyis akkor Európának ezzel szemben erősítenie kell a drónképességeit.

Csakhogy ezek beszerzése nem olyan egyszerű, ugyanis a dróntechnológia ma olyan gyorsan változik, hogy egy több milliárdos rendszer részben elavulhat, mire teljesen hadrendbe áll. Ha a támadó eszközök szoftvere, kommunikációja és navigációja néhány havonta módosul, akkor magát a védekezést nem egyszeri beruházás lesz. Európa védelmi beszerzései lassúak, ráadásul nem központosítottak, Ukrajna viszont a front alakulása szerint hetek alatt képes módosítani az eszközökön és az eljárásokon. Vagyis a drónfal legnagyobb kockázata nem az, hogy megépül-e, hanem az, lesz-e energia és pénz a fejlesztésére.

Az ember helye a döntési ciklusban

A technológiai verseny legkényesebb pontja az emberi kontroll. Az ezredmásodpercek alatt megszülető döntések katonailag előnyt jelenthetnek, ám politikai és jogi feszültséget teremthetnek. Ha a célkiosztás, a feladatmegosztás és a támadásról való döntés egyre nagyobb részét a gépekre bízzuk, akkor a felelősséget is elhárítjuk magunktól. Csakhogy ennek az a veszélye, hogy bármilyen hiba közbejöhet, legyen az részleges érzékelés, zavarás, téves jel, civilek jelenléte vagy baráti és az ellenséges egységek téves azonosítása.

A drónháború következő szakasza ezért egyszerre lesz ipari, katonai és szabályozási verseny, hiszen az kerül előnybe, aki gyorsabban gyárt, hamarabb frissíti az eszközeit, olcsóbban védekezik. Európa számára ennek a tanulsága, hogy a kulcsfontosságú infrastruktúra, a repülőterek, az energiarendszerek, a katonai bázisok és a határ menti térségek védelme a következő években ellendrónok nélkül jóval sebezhetőbb lesz. Vagyis a támadók és a védők versenye ipari fejlesztéseket, beszerzési reformot és alkalmazkodást követel.

Kapcsolódó: