Szerzők: Páczi Zsolt és Sárközi Dániel, a Makronóm Intézet elemzői

Az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni átfogó katonai műveletei során likvidálták Ali Hámenei legfelsőbb vezetőt, ezt követően Teherán egy aszimmetrikus válaszcsapás-sorozatra rendezkedett be, mozgósítva a megmaradt regionális hálózatát az amerikai és izraeli érdekek ellen. A mozgásterét ugyanakkor súlyosan korlátozza a nemzetgazdaság összeomlása, valamint a masszív belső elégedetlenség, mivel a lakosság egy része és a perzsa elnyomás alatt élő etnikai kisebbségek nyíltan a teokratikus rezsim bukását remélik a háborútól.

Ráadásul a térség legtöbb állama az amerikai érdekek szerint cselekszik, hiszen Washington fontos biztonsági és energiatechnológiai partner, ami miatt felmerül annak a lehetősége, hogy egy eszkaláció esetén közvetlen konfrontációt vállalhatnak Iránnal az Öböl-államok és a környező arab országok. Elemzésünkben erről nyújtunk körképet, megvizsgálva annak a lehetőségét, hogy a régió mely országai, illetve a regionális nagyhatalom Törökország, valamint a két keleti nagyhatalom, Kína és Oroszország hogyan reagálnának, ha a közel-keleti konfliktus egy nagyobb háborúvá fejlődne.

Az Öböl Menti Együttműködési Tanács államai

A korábban Irán felé kevésbé konfrontatív Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) tagállamai immár közvetlen fenyegetésként tekintenek Irán esetleges akcióira, ezért a retorikájuk és részben a stratégiai pozíciójuk is határozottabban Teherán-ellenes irányba tolódott. A konfliktus hatására az egymással vitában álló arab államok félre tudják tenni a sérelmeiket. Miután Irán megtorló csapásokat mért Bahreinre, Kuvaitra, Katarra, Jordániára és az Egyesült Arab Emírségekre – ahol amerikai katonai bázisok találhatók –, Rijád közleményben ítélte el az agressziót és „minden lehetséges támogatásról” biztosította riválisát, Abu-Dzabit.

Az Egyesült Arab Emírségek jelezte, hogy nem engedélyezi a légterének, a területének vagy a vizeinek Irán elleni katonai akciókhoz való felhasználását, ahogy logisztikai támogatást sem nyújt. Ugyanakkor figyelmeztetett, hogy ha szélesebb körű támadás éri az ország kritikus vagy civil infrastruktúráját, akkor élhetnek az önvédelem jogával. A konfliktus közelebb sodorja Abu-Dzabit Washingtonhoz és Jeruzsálemhez, illetve rombolja a Teheránnal való kapcsolatokat, holott korábban sokat fektettek azok normalizálásába a kereskedelmi előnyök miatt. A jelen helyzetben azonban megerősödhet az Egyesült Arab Emírségek és a nyugati partnerek katonai együttműködése, ami egy jelentősebb iráni támadás esetén azt jelentheti, hogy akár közvetlenül is beavatkozhatnak. A jelenlegi helyzetben viszont kicsi a valószínűsége, hogy Irán ennek a kiváltására alkalmas műveletet indítson.

Bahrein azért érintett, mert az Egyesült Államok 5. flottájának ad otthont, sőt a védelmét szinte teljesen erre építi. Nem meglepő, hogy Irán legelőször ide mért megtorló csapásokat az amerikai műveleteket követően. Ugyanakkor a belső stabilitásra veszélyt jelenthet, hogy a konfliktus feléleszti az országban jelen lévő szunnita–síita törésvonal mentén nyugvó feszültségeket. Az azóta betiltott Al-Wafeq síita mozgalom 2011-ben felkelést robbantott ki az országban, amit Ali Hámenei ajatollah is üdvözölt, ezért innentől kezdve a szunnita kormányzat azzal vádolja a síitákat, hogy Teherán kegyeit keresik, ám ez valójában inkább csak a represszív intézkedések igazolását és a legitimitás fenntartását szolgálja, a politikai realitása kevés, azonban megjelenhet az élesebb Irán- és/vagy síitaellenes narratíva formájában, ami ahhoz vezethet, hogy újabb síita lázongások robbannak ki. Bahrein így, bár a külpolitikai orientációja feltétel nélkül az USA–Izrael–Szaúd-Arábia hármashoz húz, a belpolitikai kockázat miatt inkább a konfliktus mielőbbi lezárásában és az abból való kimaradásban lenne érdekelt.

Katar helyzete azért különösen érzékeny, mert az Egyesült Államok legfontosabb regionális katonai központjának ad otthont (Al Udeid légibázis és a központi parancsnokság), ugyanakkor Iránnal is működő, stratégiai kapcsolatokat tart fenn a parszi földgázmező közös felügyelete és a régóta épített diplomáciai csatornák miatt.

Doha így egyszerre tartozik az amerikai biztonsági architektúra magjához és az Iránnal tárgyalni képes regionális szereplők szűk köréhez.

A háború ezt a kettős pozíciót kezdte ki: március 2-án Irán csapásai miatt leállt az LNG-termelés a Ras Laffan üzemben, március 18–19-én pedig újabb súlyosabb csapások érték a komplexumot és a Pearl GTL-létesítményt. A károk a katari LNG-exportkapacitás mintegy 17 százalékát érintették, a javítások pedig több évig is eltarthatnak. Mivel Katar a globális ellátás 19 százalékát biztosítja, így ennek világszintű hatásai lehetnek.

Katar fő érdeke ezért a gyors és tartós politikai rendezés, mert a gazdasági modellje, az exportbevételei és a 2030-as fejlesztési víziójának megvalósításához biztonságra van szüksége. Ha eszkalációra kerülne a sor, katonailag és stratégiailag is az USA és a GCC-partnerek oldalán lépne be, ugyanakkor nem valószínű, hogy önként nyílt és offenzív Irán-ellenes szerepet vállalna. A fókusz inkább a szuverenitás és az ország biztonságának védelmén van, emellett hosszabb távon Doha igyekszik megőrizni a közvetítői és összekötő szerepet is.

Kuvait óvatos és egyensúlyozó politikát folytat, mivel a közvetlen földrajzi kitettsége miatt a belső és a regionális rend megőrzése az érdeke. Igazodik az amerikai vezetésű biztonsági kerethez és a GCC-partnerekhez. Ugyanakkor nem akar nyíltan hadviselő féllé válni, amit nyíltan hangsúlyoz is: sem a közvetlen konfrontáció, sem a műveleti bevonódás nem érdeke. Ha ez mégis megtörténne, tartaná magát az amerikai és a GCC-szövetséghez, de főként stratégiai fegyelmezettségből.

Omán a többi Öböl menti állammal semlegességet és be nem avatkozást képvisel, békés közvetítőként lépve fel. Vallásilag a sajátos (mérsékelt háridzsita) ibádita iszlámot követi, így kimarad a szunnita–síita ellentétekből, gazdaságilag pedig rászorul az Iránnal való együttműködésre. A jelenlegi háborúban azonban ez a független pozíció hatalmas amerikai nyomás alá került:

Washington azzal gyanúsítja Ománt, hogy összejátszik Iránnal a szoros hajózásának ellenőrzésében.

Irán ugyanis egy új hatóságot hozott létre a tranzitdíjak beszedésére a környezeti károkra hivatkozva, és az USA szerint Omán titokban támogatja ezt tervet.

Bár az ománi diplomácia igyekszik megnyugtatni az amerikaiakat a szabad hajózás tiszteletben tartásáról és a tranzitdíjak elutasításáról, Maszkat ellenáll a washingtoni nyomásnak, azaz nem hajlandó megszakítani a kapcsolatot Teheránnal, ehelyett tárgyalásokat folytatnak a szoros jövőbeli, nemzetközi jognak megfelelő kezeléséről. Ugyanakkor az ománi vezetés a közelmúltban nyíltan elítélte a szomszédos Bahrein és Kuvait elleni iráni támadásokat, ám egyúttal Izraelt is bírálja a nemzetközi jog semmibevétele miatt. Omán legfőbb érdeke tehát az ország stabilitását fenyegető konfliktus mielőbbi diplomáciai lezárása.

A keleti nagyhatalmak és a török regionális hatalom pozíciói

Kína és Irán között érdekkapcsolat áll fenn, amelynek fő mozgatórugója az amerikai hatalom és befolyás gyengítése. Peking hatalmas kedvezménnyel vásárolja fel az iráni kőolajexport túlnyomó részét, cserébe pedig olyan megfigyelési és kettős felhasználású eszközökkel látja el Teheránt, amelyek elengedhetetlenek a Forradalmi Gárda fennmaradásához. A jelenlegi háborúban

Kína szigorúan a felelős béketeremtő szerepébe helyezi magát, miközben rendkívül sokat profitál abból, hogy Irán és a hozzá köthető proxyk lekötik az USA erőforrásait,

ezáltal távol tartva azokat az indo-csendes-óceáni térségtől és egy esetleges tajvani konfliktustól. Gondosan kerüli azonban a nyílt beavatkozást, és bár közvetett módon hírszerzési adatokkal, kémműholdakkal és rakéta-üzemanyaggal segíti Teheránt, a közvetlen fegyverszállításoktól elzárkózik. Végső soron Peking lojalitásának egyértelmű határai vannak, hiszen az Öböl menti arab államokkal fenntartott, jóval jövedelmezőbb kereskedelmi kapcsolatai és a globális gazdasági stabilitás sokkal fontosabbak számára, mint magának az iszlám köztársaságnak a megmentése.

Oroszország számára az iráni konfliktus rövid távon megkönnyebbülést hozott, hiszen az energiaárak emelkedése hirtelen pénzinjekciót jelentett a háborús gazdaságnak. A Világbank adatai alapján a Brent-jegyzés március végére mintegy 65 százalékkal emelkedett, majd a tűzszüneti várakozásokkal valamelyest mérséklődött. Moszkva továbbra is jórészt az energiaexportból finanszírozza a gazdaságát, azonban a SIPRI szerint tavaly a GDP körülbelül 7,5 százalékát fordította katonai kiadásokra, így a magasabb kőolajár időt, likviditást és költségvetési mozgásteret nyújt a Kremlnek az ukrajnai háború fenntartásához. Ugyanakkor ez a haszon korlátozott: a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) úgy véli, hogy a közel-keleti kínálati sokkot részben ellensúlyozta az Egyesült Államok és Brazília termelésének növekedése, ezért az árrobbanás nem vált tartóssá, vagyis Moszkva nem tehet szert akkora plusztőkére, amely hosszabb távon megoldaná a szankciók, az ukrajnai veszteségek és a túlfűtött hadigazdaság szerkezeti problémáit.

Stratégiai értelemben Irán Oroszország egyik legfontosabb közel-keleti partnere, ezért Teherán meggyengülése súlyos veszteség, mivel kiesik egy az USA ellensúlyaként működő állam a térségben. Arra azonban rendkívül kicsi az esély, hogy Oroszország Irán oldalán háborúba lépjen, mivel a katonai intervenció túl költséges és kockázatos lenne, ráadásul Putyin számára Ukrajna az első számú prioritás. Az iráni–orosz stratégiai partnerség emellett nem tartalmaz kölcsönös védelmi záradékot, így az orosz támogatás kimerülhet a retorikai, a diplomáciai, esetleg korlátozott hírszerzési vagy technikai segítségben. Bár Washington az Irán elleni háborút a perzsa állam nukleáris kapacitása megsemmisítésével indokolta – valószínűleg nem tervezett, de előnyös módon –, az stratégiai mellékhatásként Oroszország gyengülését is eredményezte a nemzetközi színtéren.

Törökország szerepe az iráni konfliktusban elsősorban a regionális kármentésről és a saját stratégiai mozgásterének növeléséről szól. Ankara leginkább attól tart, hogy egy meggyengülő vagy széteső Irán menekülthullámot, új proxyháborúkat és a kurd kérdés, valamint a kurd mozgalmak felerősödését hozná magával, Izrael és az Egyesült Államok pedig még nagyobb befolyást szerezne a térségben. Emiatt alapvető érdeke a háború lokalizálása, a Hormuzi-szoros körüli rend helyreállítása, illetve az, hogy a konfliktus utáni új regionális rendben növelje a súlyát a védelmi ipar, a kereskedelmi-összeköttetési folyosók és az új diplomáciai formációk – különösen a Törökország–Pakisztán–Szaúd-Arábia–Egyiptom-féle konzultatív négyes – révén.

Törökország arra kényszerülne, hogy valamelyik oldalon csatlakozzon, valószínűleg a saját határaira fókuszálva, minimalizálná a biztonsági kockázatokat, emellett a NATO-n belüli és a regionális érdekei mentén cselekedne, vagyis akkor is az lenne a célja, hogy minél kisebb szerepvállalással, minél nagyobb biztonságot garantáljon magának, az érdekszférái körül is nem kevésbé. Ankara kész megvédeni a légterét és a stratégiai infrastruktúráját, ezért a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy Törökország kívülről próbálja menedzselni és politikai-diplomáciai úton befolyásolni a konfliktust, illetve igyekszik geopolitikai és gazdasági előnyt kovácsolni a feszültségekből, például a politikai szerepének megszilárdítását a térségben.

A környező államok

Pakisztán a legmegfelelőbb szereplőnek tűnik az USA és Irán közötti közvetítésre. Alapvetően stratégiai érdeke fűződik a gyors lezáráshoz, mivel a szomszédai közül egyedül Kínával ápol jó viszonyt, Afganisztánnal és Indiával területi viták terhelik a kapcsolatait. Szintén törékeny a 900 km-es, Iránnal közös határ mentén fekvő Beludzsisztán tartomány helyzete, ahol fennáll a szakadár felkelések veszélye. Iszlámábádnak így fontos lenne, hogy a nyugati határai mentén ne mélyüljön és húzódjon el egy újabb feszültség. Továbbá sürgeti a rendezést az is, hogy az országban élő síita muszlimok többsége az iráni ajatollahot tekinti szellemi vezetőjének. Ebből adódóan Teherán számára szimpatikus mediátor, hiszen a politikai sebezhetősége miatt Washington nehezen használhatja fel geostratégiai célokra, illetve a pakisztáni–iráni kapcsolatok korábban sem voltak rosszak, hiszen Pakisztán mindig, a korábbi konfliktusok során is megőrizte a semlegességét a perzsa állammal szemben. Sebaz Saríf miniszterelnök eközben jó kapcsolatokat ápol Donald Trumppal, így Washington is elfogadja a közvetítését, az amerikai elnök a Béketanácsba is meghívta.

Szaúd-Arábia szintén az eszkaláció elkerülésében érdekelt, ezért támogatja Pakisztán közvetítői ambícióit. Rijád és Teherán közös történelmét több konfliktus is terheli (például a jemeni húszik által a szaúdi kőoaljüzemek ellen elkövetett akciók), és bár az amerikai csapatok számára az előbbi kilátásba helyezte, hogy engedélyezi a területén található katonai bázisok műveleti igénybevételét, az energia-infrastruktúrájára mért iráni csapásokra közvetlenül nem válaszolt. Szaúd-Arábia nem akar közvetlen konfrontációt vállalni, mivel ezzel mélyebben veszélyeztetné az energiarendszerét és a gazdasági átalakulását (például a Vision 2030 gazdasági modernizációs programot). Meggyengülten pedig könnyen egy olyan regionális rend hatása alá kerülne, amelyet vagy Izrael, vagy egy sérült, de továbbra is fenyegető Irán határoz meg. A célja ezért inkább a kimaradás és a biztonsági diverzifikáció Pakisztánnal – amellyel egy védelmi megállapodást is kötöttek –, illetve Törökországgal és az Öböl Menti Együttműködési Tanácson (GCC) belüli partnerekkel.

Libanon állami szinten a háború legfőbb kárvallottja, miután az izraeli szárazföldi és légi offenzíva, valamint a Hezbollah fegyveres akcióinak közvetlen hadszínterévé vált. A libanoni hivatalos hadsereg és a kormányzat intézményrendszere rendkívül gyenge, így képtelen megfékezni a területét szuverén módon uraló és Irán által irányított síita fegyveres hálózatot. Az izraeli csapások ugyan megsemmisítették a Hezbollah vezetésének jelentős részét, az eszkaláció következtében több mint egymillió libanoni állampolgár kényszerült menekülésre. Az ország tehát nem önszántából állt Irán mellé, csupán az állami cselekvőképesség hiányában vált az iráni proxyháború részévé.

Jordánia egyensúlyozásra kényszerül. Ammán hivatalosan semleges, ezért többször is jelezte, hogy nem kíván sem hadszíntérré, sem pedig az Irán elleni műveletek kiindulópontjává válni, ugyanakkor a légterét és a területét védi, ezért elfogja az átrepülő iráni drónokat és rakétákat, részben amerikai és más szövetséges rendszerekkel együttműködve. Politikailag tehát kimaradó, de a perzsa-öbölbeli nyugati biztonsági architektúra részeként már a konfliktus peremére sodródott, Irán pedig célpontként kezeli az országban lévő amerikai infrastruktúrát – például a Muwaffaq Salti légibázist. Eszkaláció esetén az Egyesült Államok és a GCC-partnerek oldalán lépne be, de amíg erre irányuló szövetségi vagy önvédelmi kényszer nincs, addig stratégiailag a kimaradás az érdeke.

A konfliktus veszélyezteti az ország belső stabilitását is. A palesztinok ügye, valamint az amerikai partner által támogatott Izrael agressziója kiélezheti a belső konfliktusokat, a jordán vezetés ezért egyszerre próbálja fenntartani a stratégiai kapcsolatot Washingtonnal és az Öböllel, valamint politikailag távolságot tartani az izraeli–amerikai háborús logikától.

Jemen hivatalos és nemzetközileg elismert kormánya háttérbe szorul a területének többségét katonai ellenőrzés alatt tartó húszik, vagyis az Anszár Allah mozgalom mögött. Az ország ebből a hatalmi anomáliából fakadóan nyíltan bevonódott az iráni háborúba, miután a húszik közvetlen ballisztikusrakéta-csapásokat indítottak Izrael ellen. A Teherán által fejlett fegyverekkel ellátott jemeni erők a vörös-tengeri hajózási útvonalak támadásával globális gazdasági nyomást is gyakorolnak a nyugati világra.

Irak rendkívül megosztott és kiszolgáltatott államként próbál egyensúlyozni a szembenálló felek nyomása alatt. A bagdadi kormány kétségbeesetten igyekszik elkerülni az eszkalációt, a területét azonban az iráni Forradalmi Gárda logisztikai központként és bázisként használja. Az iraki kormányzati bázisokon vonták össze a Szíriából kimenekített, Iránhoz hű afgán és pakisztáni zsoldosokat, a Fatemiyoun és Zainabiyoun dandárokat. Az iraki államon belüli stabilitást ugyanakkor nagyban segíti a legfőbb síita vallási vezetés iránymutatása. Ali asz-Szisztáni nagyajatollah ugyanis kifejezetten a mérséklődés mellett foglalt állást, elutasította a vallási alapú fegyveres mozgósítást, ehelyett a diplomáciai megoldást sürgette, ezzel jelentős gátat szabva az iráni érdekeket szolgáló teljes regionális eszkalációnak.

Afganisztánt a tálibok irányítják, akiket Iránnal csupán egy kényelmi tengely köt össze, amelynek legfőbb célja a közös ellenség, az Iszlám Állam horászáni ágának megfékezése. A tálibok egyértelműen nem hajlandók katonailag beavatkozni Irán oldalán a nyugati hatalmak ellen, ráadásul a két állam között továbbra is folyamatosak a vízjogokkal és a határvédelemmel kapcsolatos feszültségek.

Szíriában Bassár el-Aszad bukását követően az Ahmed al-Saraa vezette új damaszkuszi kormányzat határozottan szemben áll az iráni érdekekkel. Az új vezetés katonai erőket csoportosított át a libanoni határvidékre, kiemelten az Al-Quszair térségébe, méghozzá azzal a konkrét céllal, hogy fizikailag lezárja a Hezbollahot ellátó korábbi iráni fegyvercsempész útvonalakat. Ezzel a lépéssel Szíria gyakorlatilag kilépett az iráni érdekszférából, majd az utánpótlási folyosó felszámolásával nyíltan szembefordult Teherán katonai logisztikai törekvéseivel.

Azerbajdzsán és Irán diplomáciai viszonyát a fegyveres konfliktus hajnalán komoly incidensek terhelték, különösen miután iráni drónok sértették meg az azeri légteret Nahicseván térségében. A bakui kormányzat azonban határozottan elzárkózik a fegyveres konfliktusba való beavatkozástól és szigorú semlegességre törekszik. A katonai eszkaláció elkerülése érdekében az azeri állam jelentős humanitárius segélyszállítmányokat küldött a háború sújtotta iráni civil lakosságnak, kiemelt figyelemmel az Irán északi részén élő azeri kisebbségre. Azerbajdzsán legfőbb geostratégiai aggodalma jelenleg a fokozódó nyomás alatt lévő teheráni rezsim belső megtorló intézkedései a nem perzsa etnikumokkal szemben.

Örményország és Irán kapcsolata egy rendkívül szoros stratégiai szövetség, amelyet a közös ellenségkép, elsősorban az azeri és török terjeszkedés elleni védekezés tart össze. Bár Jereván a jelenlegi háborúban hivatalosan a humanitárius szempontokat hangsúlyozza és próbál semlegesnek tűnni a nyugati kapcsolatok megőrzése érdekében, a valóságban Örményország az iráni rezsim egyik legfontosabb eszköze és proxyja a régióban.

A katonai és hírszerzési együttműködés a két ország között rendkívül mély. Az iráni Forradalmi Gárda tiszteket és fegyvereket mozgat Szíriából Jerevánba egy légitársaságon keresztül, az új örményországi iráni nagykövet pedig egy tapasztalt katonai parancsnok. Örményország iráni drónokat is vásárolt, illetve a saját területén keresztül biztosít tranzitútvonalat az Oroszországba tartó iráni fegyverszállítmányoknak. Irán számára az örmény partnerség létfontosságú az azeri befolyás ellensúlyozására, ezért Teherán nyíltan ellenzi a Zangezur-folyosó megépítését, sőt konzulátust is nyitott a térségben.

Az iráni háború és a teheráni vezetés elleni amerikai–izraeli támadás súlyos egzisztenciális fenyegetést jelent Örményország számára. Ha az iráni rezsim megbukik vagy végzetesen meggyengül, Jereván elveszíti a legfőbb regionális elrettentő erejét Azerbajdzsánnal szemben, ami a Szjunik régió elvesztésével és a geopolitikai kiszolgáltatottsággal fenyegethet. Az örmény vezetés ezért a diplomáciai óvatossága mögött kétségbeesetten reménykedik az iráni állam stabilitásának fennmaradásában.

Türkmenisztán szigorú állandó semlegességi politikát folytatva mindenáron kerüli a fegyveres konfliktust, mivel hadserege gyenge és védtelen az iráni rakétákkal szemben. Bár az Egyesült Államok számára stratégiailag vonzó lenne északi bázisként használni az országot az iráni légvédelem megkerülésére, Asgabat a teheráni megtorlástól tartva elzárkózik az amerikai katonai közeledéstől. Ezt a kiszolgáltatottságot jól mutatja, hogy az iráni fenyegetések hatására a türkmén vezetés azonnal leállította a BBC perzsa adását sugárzó saját műholdját a konfliktus elkerülése érdekében.

A két állam közötti korábbi gyümölcsöző gazdasági és energetikai projektek a háború miatt megakadtak, a diplomáciai kapcsolatok pedig teljesen formálissá váltak. Gazdaságilag a jelenlegi iráni rezsim bukása és a nyugati szankciók feloldása hatalmas hasznot hozna Türkmenisztánnak az európai gázexport megnyílása révén. Az Iránban élő türkmén kisebbség mindennapjai pedig egyre súlyosabbak az egekbe szökő élelmiszerárak és a fojtogató katonai jelenlét miatt, mivel a teheráni vezetés egy háború alatti belső lázadástól retteg. Bár a helyiek nyíltan a rezsim bukásában reménykednek, egyúttal tartanak is a jövőtől, mert a történelmi tapasztalatok alapján a betelepítések miatti földviták és a diszkrimináció egy új kormányzat alatt is erőszakos etnikai feszültségekhez vezethetnek.

Nem állami szereplők

Szoros szövetségesek: Teherán legfontosabb szövetségese a libanoni Hezbollah. A perzsa állam iránti teljes stratégiai és ideológiai alárendeltségben továbbra is aktív harcoló fél. A jemeni húszik egy önálló síita mozgalmat alkotnak, amelynek érdekei egybeesnek a Forradalmi Gárdáéval, ezért Irán fegyverekkel és stratégiai segítséggel látja el őket. Irak területén a Hásd as-Saábi radikális frakciói Irán legfőbb helyi ideológiai hűségesei, akik kiegészülnek afgán és pakisztáni zsoldosokkal.

Pragmatikus szövetségek: a Hamász és a Palesztin Iszlám Dzsihád esetében a síita–szunnita ellentétet a közös érdek írja felül. E szervezetek, különösen a Hamász katonai szárnyának túlélése, valamint a háborús spirál fenntartása elképzelhetetlen lenne az Irán által biztosított finanszírozás és kiképzés nélkül.

Opportunisták: a szunnita dzsihádista szervezetek a háborús vákuumot saját területi és toborzási nyereségeik maximalizálására használják. Az Iszlám Állam (ISIS) komoly regionális vetélytársa lehet Iránnak. Irán jelenlegi instabilitása (háború, tálib–pakisztáni konfliktus) jelentős mozgásteret ad a szervezet újjáépülésének. Az Al-Kaida és Irán viszonya eközben egy közös ellenségre épülő törékeny szövetség. A konfliktus európai terében pedig felbukkant a Harakat Ashab al-Yamin al-Islamia (HAYI), amely az iráni titkosszolgálatok által felbérelt helyi bűnözői hálózatok által működtetett terrorszervezet.

Kapcsolódó:

Címlapfotó: MTI/Abedin Taherkenareh