Amíg a világ a Hormuzi-szorosra figyelt, addig Kína valami sokkal fontosabbat tesztelt: miként lehet túlélni egy amerikai szankciós háborút. Peking megalkotása óta először aktiválta saját „blocking statute” rendszerét, és ezzel új korszakot nyitott a globális pénzügyi hidegháborúban.
Páratlan és váratlan lapot húzott elő Kína május 2-án a szankciós nagypolitika kártyaasztalánál, ugyanis életbe léptetett egy olyan rendeletet, amelyet öt évvel ezelőtt, 2021 januárjában hozott meg, hogy aztán soha ne is beszéljen róla többet, és egy íróasztal fiókjában porosodjon egészen mostanáig. A Rendelkezések a külföldi jogszabályok és egyéb intézkedések indokolatlan extraterritoriális alkalmazásának megakadályozására (Rules on Counteracting Unjustified Extraterritorial Application of Foreign Legislation and Other Measures) címet viselő jogi utasításhalmaz nem sok mindenkit érdekelt sem a megfogalmazása, sem az elfogadása pillanatában, nem úgy most, amikor látszólag gyorsan, valójában nagyon is megfontoltan és kivárva a megfelelő pillanatot, élesítették. Ez az a dokumentum ugyanis, amely azt bizonyítja, hogy a kínai vezetés a legendás stratégiai türelem árnyékában meghúzódva évek óta arra a pillanatra készül, amikor szembeszállhat az Egyesült Államok egyre agresszívebb, a dolláralapú pénzügyi rendszert geopolitikai fegyverként használó gyakorlatával.
A kínai kereskedelmi minisztérium a szabályt tetszhalott állapotából felébresztve hivatalosan megtiltotta a kínai vállalatoknak és magánszemélyeknek, hogy eleget tegyenek azoknak az amerikai szankcióknak, amelyeket Washington öt kínai finomító ellen vezetett be iráni olaj vásárlása miatt. A legtöbb reakció a tiltás tiltását a Hormuzi-szoros körüli válság egyik mellékszálának tekintette, Kína taktikai válaszlépésének az amerikai nyomásgyakorlásra, esetleg időzített politikai üzenetnek a Trump–Hszi-csúcstalálkozó elé. Valószínűleg mindegyik magyarázatnak van valóságalapja, a történet valódi jelentősége azonban csak később lát napvilágot. Erősen feltételezhető ugyanis, hogy Peking valójában nem az iráni háborúra reagált, hanem egy jövőbeli nagyhatalmi szankciós háború főpróbáját tartja éppen.
Tökéletes időzítés
A kínai blokkoló szabály (blocking statute) megszületését valójában nem az iráni konfliktus inspirálta, hanem az orosz pénzügyi szankciós precedens. Amikor Moszkva 2022-ben megtámadta Ukrajnát, a kínai vezetés igen közelről megfigyelhette, hogy milyen gyorsan és hatékonyan képes a Nyugat pénzügyi karanténba helyezni egy globális hatalmat. Az orosz bankok részleges kizárása a SWIFT-rendszerből, a jegybanki tartalékok befagyasztása, valamint az elsődleges és a másodlagos szankciók rendszerbe állítása világossá tette Peking számára, hogy egy jövőbeli Tajvan körüli konfliktus esetén hasonló nyomásgyakorlással nézhet szembe. Ebből azonban egész más következtetést vont le, mint Európa. Egy ellenszankciós szisztéma kidolgozása helyett a nehezebb utat választotta, és belefogott egy jogi és pénzügyi túlélőcsomag precíz kidolgozásának felgyorsításába.
Ennek egyik kulcseleme lett a 2021-es rendelet, amelyet sok elemző az EU 1996-os blocking statute-jának kínai változataként ír le. Csakhogy a két szabályrendszer között lényeges különbség van. Az európai törvény eredetileg a saját gazdasági szereplőinek védelmében és konkrét amerikai rendeletek miatt született meg harminc évvel ezelőtt, ráadásul a gyakorlatban említésre méltó módon nem is igazán alkalmazták. Peking ezzel szemben szándékosan homályos megfogalmazást választott: a kínai állam maga dönti el, mi számít „indokolatlan extraterritoriális jogalkalmazásnak”, és azt is, hogy mikor aktiválja az ellene hozott eszközt. Geopolitikai szempontból ez a rugalmasság a legbeszédesebb: éppúgy érvényesíthető egy konkrét esetben, ahogyan egy hosszú, elhúzódó és hidegháborús jegyeket felvonultató konfliktusban.
Az időzítés az aktiválásra szinte tálcán kínálta magát. Több mellette szóló tényező állt össze egyetlen tömbbe, a különös így inkább az lett volna, ha Peking még mindig visszafogja magát. Az első a politikai legitimáció kérdése volt. A globális dél jelentős része régóta úgy tekint az amerikai másodlagos szankciókra, mint Washington „kiterjesztett agresszív joghatóságára”, értve ezalatt azt a gyakorlatot, amikor az Egyesült Államok a saját pénzügyi rendszerén keresztül külföldi vállalatokat és országokat próbál kényszeríteni a saját maga által hozott szabályok átvételére. Kína pontosan erre épített, amikor az amerikai lépéseket „extraterritoriális túlkapásként” húzta be a saját narratívájába.
A második tényező az Amerikának „felkínált” lehetséges célpontok óvatos és okos kiválasztása volt. Az úgynevezett teapot, azaz a kisebb, független kínai olajfinomítók ugyanis tökéletes ütközőzónát jelentenek Peking számára. Az amerikai pénzügyminisztérium is elismerte, hogy ezek az iráni olajexport fő felvevőpiacává váltak. Ráadásul jóval kevésbé integrálódtak a nyugati pénzügyi rendszerbe, nem úgy, mint az olyan állami óriások, mint a Sinopec vagy a CNOOC, vagyis a szankcionálásuk alapból nem okoz nagy vérveszteséget.
Kísérleti labornak azonban kiválók.
A kisebb, függetlenebb olajfinomítók rendszerének lényege éppen az, hogy decentralizált, nehezen szankcionálható és részben leválasztható a kínai állami irányról. A vállalatok külön céghálózatokat és alternatív bankszámlákat tudnak létrehozni, hogy minimalizálják az amerikai büntetőintézkedések hatását.
A harmadik tényező pedig a diplomáciai időzítés volt. A Trump–Hszi-találkozó előtt Washington mozgástere eleve beszűkült: egy nyílt pénzügyi eszkaláció veszélyeztethette volna a csúcstalálkozót. Az iráni háború és a Hormuzi-szoros körüli válság már így is jelentősen megterhelte az amerikai–kínai kapcsolatokat, mivel Kína olajimportja drasztikusan visszaesett a közel-keleti bizonytalanság miatt. Ugyanakkor Peking kifogástalanul használta ki a lehetőséget, hogy a saját nemzetközi imázsán is polírozzon: miközben aktiválta a blokkoló rendeletet, egyszerre sürgetett tűzszünetet és a Hormuzi-szoros újranyitását. A történet így már messze nem az öt szankcionálni próbált finomítóról szól.
Rendszerhibák és azok kihasználása
Az elmúlt években Kína egy olyan párhuzamos pénzügyi infrastruktúrát épített ki, amely egy jövőbeli szankciós háború túlélését segítheti. Idetartozik a SWIFT-tel szemben létrehozott CIPS elszámolási rendszer, a jüanalapú energiaszámlázás terjedése, az alternatív banki csatornák használata, valamint a rekordméretű stratégiai olajtartalékok felhalmozása. Mindezekkel lényegében azt teszteli, hogy a globális energiapénzügyeket hogyan és milyen mértékben lehet leválasztani a dollárrendszerről. Ennek a laboratóriumi háttere értelemszerűen Irán lett. A teheráni olajkereskedelem biztosítására kialakított árnyékflotta, az alternatív elszámolási rendszerek és a szankciókikerülő logisztikai hálózatok egy olyan modell elemei, amelyeket Peking később sokkal nagyobb léptékben alkalmazhat.
A kínai rendelet életbe léptetése ugyanakkor a hosszú távú hatásaiban lesz egészen félelmetes, Peking ugyanis egy tudatosan megtervezett pénzügyi csapdát épít a multinacionális vállalatok köré. Azok a bankok és pénzügyi szereplők, amelyek egyszerre vannak jelen az amerikai és a kínai piacon, a szankciók blokkolása miatt először kerülnek jogi ellentmondásba a két rendszer között. Ha betartják az amerikai szankciókat, akkor megsértik a kínai jogot, elveszíthetik a kínai piacot, sőt kínai bírósági eljárásokkal is szembenézhetnek. Ha viszont figyelmen kívül hagyják Washington előírásait, akkor elméletileg másodlagos amerikai szankciók, a dollárrendszerből való részleges kizárás és pénzügyi retorziók fenyegetik őket.
Peking egyik célja ezzel éppen az lehet, hogy a globális pénzügyi elit szereplőit – például a HSBC-t, a Standard Charteredet vagy a Deutsche Bankot – rákényszerítse a választásra.
A döntés kikényszerítése ugyanis felgyorsíthatja a globális pénzügyi rendszer kettéválását.
Ez a geopolitikai trükk az úgynevezett engineered impossible choice, vagyis a mesterségesen előállított lehetetlen választási helyzet. Az évek óta tartó folyamatban az amerikai–kínai rivalizálás egyre inkább a pénzügyi infrastruktúrák szintjén zajlik, a multinacionális vállalatok pedig ezáltal fokozatosan geopolitikai szereplőkké (és az egyik fél szemszögéből mindenképpen áldozattá) válnak.
Ha Peking terve beválik, az ráadásul exportálható modellé válhat, miután precedenst teremt egy intézményesített ellenszankciós rendszerre. A világ számos állama – Oroszország, Irán, Venezuela, több feltörekvő gazdaság, de az egész BRICS is – hosszú ideje próbálja csökkenteni a kitettségét az amerikai pénzügyi rendszerrel szemben, hiszen a dollár dominanciája még mindig Amerika legfőbb geopolitikai erőeszköze. Az Egyesült Államok éppen azért képes globális szankciós rendszereket működtetni, mert a nemzetközi kereskedelem és pénzügyi elszámolások jelentős része dollárban zajlik. Kína azonban most a szemünk láttára teszteli élesben ennek megkerülését.
Ezzel együtt minden, amit Kína tesz a szankciós rendszer elleni immunitás kiépítésére, egyre világosabban Tajvan felé mutat. Peking tisztában van azzal, hogy egy jövőbeli tajvani konfliktus esetén Washington szinte biztosan megpróbálná alkalmazni az Oroszország ellen már kipróbált pénzügyi fegyvereket: szankciókat, a technológiai export tilalmát, banki korlátozásokat, valamint a dollárrendszerhez való hozzáférés szűkítését. Az immunitás egyik alappillére azonban éppen az, hogy az orosz gazdaságot össze sem lehet hasonlítani a kínaival. Utóbbi a világ második legnagyobbja, a globális ipari termelés egyik központja és a nemzetközi ellátási láncok meghatározó, kikerülhetetlen szereplője. Egy Kína elleni teljes körű szankciós háború a globális gazdaság számára nagyságrendileg sokkal súlyosabb sokkot jelentene, mint az Oroszországgal szembeni intézkedések, mivel akár 3 ezermilliárd dollárnyi kereskedelmi és pénzügyi folyamatot sodorna közvetlen veszélybe. A tét tehát messze nem az öt kínai finomító sorsa, sokkal inkább Kína dedollarizációs törekvéseinek, pénzügyi leválási és szankciókikerülési kísérleteinek, valamint Tajvannal kapcsolatos törekvéseinek eredményessége. A Hormuzi-szoros káoszát kihasználva Peking először tudta nyíltan és élesben tesztelni azt a jogi és pénzügyi ellenállási modellt, amelynek beindítását egy sokkal nagyobb konfliktus bekövetkeztekor tervezi.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MI
