A Hormuzi-szoros blokádja csak meggyújtotta azt a gazdasági kanócot, amely köré Indonézia évek óta halmozta a tűzifát. Az olaj drágulása, a gyengülő valuta, a növekvő állami kiadások és a kínai dominancia alatt álló nikkelipar olyan öngerjesztő válságspirált hozott létre, ami egyre jobban emlékeztet az 1997-es ázsiai pénzügyi katasztrófára.

Indonézia egy olyan gazdasági válság küszöbére érkezett, amely bizonyos vonásaiban az 1997–98-as ázsiai pénzügyi összeomlást idézi. A figyelmeztető jel az volt, amikor a rúpia árfolyama átlépte a dollárral szembeni 18 ezres szintet, vagyis még gyengébbé vált, mint az 1997-es válság legsötétebb időszakában. Ez önmagában persze még nem bizonyítja egy újabb összeomlás bekövetkeztét, de erőteljes pszichológiai hatással van mind a befektetőkre, mind a lakosságra, mert felidézi azt a történelmi leckét, amelynek során a valuta néhány hónap alatt elveszítette az értékének több mint 80 százalékát, bankok és vállalatok tömege ment csődbe, az ország pedig az IMF 35 milliárd dolláros segítségére szorult.

Pedig Indonézia éppen e korábbi tapasztalata miatt évtizedeken keresztül rendkívül óvatos költségvetési politikát folytatott. A kormányok a maastrichti kritériumokhoz hasonló szabályokat vezettek be: az államháztartási hiány nem haladhatta meg a GDP három százalékát, az államadósságot pedig hatvan százalék alatt kellett tartani. A nemzetközi befektetők ezért hosszú időn át úgy tekintettek Indonéziára, mint a fejlődő világ egyik legfegyelmezettebb és legstabilabb gazdaságára. A tőke áramlott az országba, a valuta stabil maradt, Jakarta pénzügyi hitelessége pedig erős volt.

A fordulat akkor következett be, amikor 2024 októberében hivatalába lépett Prabowo Subianto miniszterelnök, aki nagyszabású szociális programokba kezdett. Ezek közül a legfontosabb az ingyenes étkeztetési projekt, amely az iskolás gyermekeket, a várandós nőket és az újszülöttjükkel otthon lévő anyákat célozza. A program mögött egy valós társadalmi probléma áll, hiszen Indonéziában továbbra is jelentős a gyermekkori alultápláltság. Az intézkedés tavaly mintegy húszmillió embert ért el, a végső cél azonban több mint nyolcvanmillió kedvezményezett bevonása, legalábbis a terv szerint.

Ám a probléma nem maga a program volt, hanem annak finanszírozása. Az éves költsége ugyanis elérte a 335 ezermilliárd rúpiát, ami a teljes állami költségvetés körülbelül egytizede, ám e kiadáshoz nem társult megfelelő bevételnövekedés. Indonézia adóbevételei hagyományosan alacsonyak, az adó/GDP arány mindössze 8,4 százalék körül mozog, ami nemzetközi összehasonlításban is rendkívül szerény.

Kozmetikázott dicsőség

A kormány azzal érvel, hogy a gyors gazdasági bővülés idővel kitermeli a program költségeit, azonban a hivatalosan közölt növekedési adatok hitelessége egyre több kérdést vet fel. Az első negyedévben közzétett 5,6 százalékos GDP-emelkedés három év legjobb eredménye volt, amit a kormány a saját gazdaságpolitikája sikerének bizonyítékaként mutatott be. Számos indonéz közgazdász azonban kételkedik az adatok pontosságában, és arra hívják fel a figyelmet, hogy amíg a feldolgozóipar állítólag több mint öt százalékkal bővült, addig az ipari villamosenergia-fogyasztás valójában csökkent. Hasonló ellentmondás látható az adóbevételeknél: az áfa- és a társasági adóból származók visszaestek, holott valódi, erős gazdasági növekedés esetén ezeknek emelkedniük kellett volna.

A befektetői bizalom romlásához a politikai kinevezések is hozzájárultak, Prabowo ugyanis több kulcsfontosságú intézmény élére a szövetségeseit vagy közeli hozzátartozóit ültette. Különösen nagy port kavart, hogy vele rokoni kapcsolatban álló személy került a jegybank egyik vezető pozíciójába, de hasonló volt a folyamat az új állami vagyonalap, a Danantara esetében is. Utóbbi létrehozása azt a célt szolgálta volna, hogy az állami vállalatok koordináltabban működjenek, és stratégiai befektetőként jelenjenek meg a gazdaságban. A kritikusai szerint azonban épp ez a konstrukció csökkenti az átláthatóságot. Azok az osztalékbevételek ugyanis, amelyek korábban közvetlenül a költségvetésbe kerültek, most a vagyonalapban landolnak, miközben a szervezet pénzügyi helyzete kevésbé ellenőrizhető. Emiatt a hitelminősítők és a nemzetközi intézmények is attól tartanak, hogy rejtett adósságok halmozódnak fel az állami költségvetésen kívül.

Mindezek a problémák azonban önmagukban még mindig nem okoztak volna azonnali válságot. A valódi detonátort a közel-keleti helyzet jelentette. A Hormuzi-szoros blokádja és az Irán körüli konfliktus következtében az olaj ára időszakosan 110 dollár fölé emelkedett hordónként, ami különösen érzékenyen érintette Indonéziát, amely nettó energiaimportőrként jelentős mennyiségű olajat és gázt vásárol külföldről, az energiabehozatal költségeinek az ugrásszerű emelkedése azonban rövid idő alatt lerontotta az ország külkereskedelmi pozícióját. Indonézia 2020 óta szinte folyamatosan külkereskedelmi többletet ért el, ami fontos támaszt nyújtott a valutának, ám az idei adatok azt mutatják, hogy ez a többlet eltűnt, az importszámla jelentős növekedése miatt a külkereskedelmi egyenleg pedig hatéves mélypontra süllyedt.

Spirál és örvény

A helyzetet tovább rontotta az amerikai monetáris politika. A magas amerikai kamatok miatt a nemzetközi befektetők növekvő arányban helyezik át a pénzüket az Egyesült Államok állampapírjaiba, mivel az amerikai kötvények olyan hozamot kínálnak, amely versenyképes a feltörekvő piacokkal, ugyanakkor jóval kisebb kockázatot hordoz. Ez klasszikus tőkemenekítést indított el a fejlődő országokból, köztük Indonéziából.

Az indonéz jegybank ezzel szemben kamatemeléssel próbált védekezni, mivel az elvileg vonzóbbá teszi a helyi eszközöket és lassítja a valuta gyengülését. Ugyanakkor minden kamatemelés megdrágítja a vállalati hiteleket, fékezi a beruházásokat, valamint növeli az állam finanszírozási költségeit. A jegybank tehát olyan helyzetbe került, ahol mindegy, mit csinál, mert csak rossz megoldások közül választhat.

És ha nem lenne elég, ott volt még Kína is problémának. Indonézia az elmúlt évtizedben próbált kitörni abból a helyzetből, hogy pusztán nyersanyagexportőr legyen. Ennek részeként betiltotta a feldolgozatlan nikkelérc exportját, és arra ösztönözte a külföldi vállalatokat, hogy az országon belül építsenek ki feldolgozókapacitásokat. Az eredmény első pillantásra siker volt, a nikkelből származó exportbevétel néhány milliárd dollárról közel harmincmilliárdra nőtt. Csakhogy a finomítók többsége, a technológia jelentős része, a logisztikai infrastruktúra és a finanszírozás döntő hányada kínai vállalatok kezében van. Vagyis Indonézia ugyan magasabb feldolgozottsági szinten exportál, de a kontroll jelentős része külföldi kézben van. Ez különösen problémás az Egyesült Államok és Kína közötti technológiai verseny idején, miután Washington igyekszik kizárni a kínai befolyást az elektromosautó-ipar és az akkumulátorgyártás ellátási láncaiból. Emiatt az indonéz nikkel nehezen illeszthető be az amerikai támogatási rendszerekbe, az ország pedig jelenleg is jelentős mértékben függ a kínai beruházásoktól.

Indonézia így egy önmagát erősítő negatív spirálba került. A gyenge valuta drágítja az energiaimportot, a drágább energia növeli az inflációt, az infláció miatt pedig nő a társadalmi nyomás az állami támogatások esetében. A megugró kiadások növelik a költségvetési hiányt, a nagyobb hiány több hitelfelvételt igényel, a magasabb kamatok miatt pedig a finanszírozás egyre költségesebb. Az így kialakuló csapda aztán folyamatos nyomást gyakorol a valutára, amely gyengül. Ördögi kör három pusztító erő, a költségvetési lazítás, a globális energiapiaci feszültségek és a Kínától való stratégiai függőség találkozásából alakult ki, és adott szabad utat egy várható, viharos gazdasági válságnak.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Dreamstime