Az amerikai–orosz szembenállásnak mélyebb történelmi gyökerei vannak. A brit birodalom annak idején Indiát védte az orosz előrenyomulással szemben, az USA pedig 1945 után Eurázsia szárazföldi összekapcsolódásától. Ukrajna ennek a logikának az egyik kulcspontja.

A mai amerikai–orosz rivalizálást gyakran a hidegháború folytatásaként értelmezik, ám a konfliktus a Brit Birodalomig nyúlik vissza, amikor London az orosz közép-ázsiai előrenyomulást a világrendszerét fenyegető kihívásnak tartotta.

Eurázsia visszatér a világtörténet középpontjába

A lényege azóta sem változott:

egy tengeri-pénzügyi hatalom igyekszik megakadályozni, hogy Eurázsia belső részét egy nagy szárazföldi hatalom vagy koalíció összekapcsolja.

Peter Frankopan Selyemutak című műve Eurázsiát nem egy nyugati peremvidékként mutatja be, az nála világtörténeti központ: kereskedelmi folyosók, birodalmi útvonalak, vallási és katonai találkozási pontok hálózata. London számára India elvesztésének a réme nem egyszerű gyarmati félelem volt: egyszerre került volna nyomás alá a brit birodalmi üzleti modell, a katonai presztízs és a tengeri hatalmi rend egyik pillére.

A britek a 19. századi stratégiája az volt, hogy meg kellett őriznie a tengeri útvonalak felügyeletét, távol kellett tartania Oroszországot Indiától, illetve meg kellett fékezni minden olyan szárazföldi szerveződést, amely Eurázsia belső részeit önálló hatalmi központtá formálhatta volna.

Ez a logika nem egyszerű oroszellenességből fakadt, birodalmi önvédelem volt egy olyan korszakban, amikor a szárazföldi közlekedés, a vasút és az államok szervezőképessége csökkentette a tengeri hatalmak előnyét. Nem véletlen, hogy a britek ennek következtében keveredtek bele az első afganisztáni háborúba: London ütközőzónát akart kiépíteni India közelében, de a vállalkozása csúfos kudarccal végződött. Mindez arra figyelmeztet, hogy a nagyhatalmak gyakran ugyanazokat a mintázatokat próbálják újraírni, miközben azóta nagyon sok minden megváltozott.

Mackinder és a brit félelem elméletté válása

Halford Mackinder brit földrajztudós és geopolitikai gondolkodó a brit birodalmi hozzáállásból egy geopolitikai elméletet gyártott. A 20. század elején a világpolitika középpontja áthelyeződött a tengerekről Eurázsia belső részeire, mivel a vasútnak is köszönhetően a modern államok képesek voltak oly mértékben kooperálni egymással, ami korábban elképzelhetetlen volt. A tengeri haderő továbbra is fontos maradt, de egy összekapcsolt eurázsiai szárazföldi blokk már egy olyan erőforrásegyüttest jelentett volna, amit csak flottákkal egyre nehezebb lett volna féken tartani.

Mackinder elmélete a 21. században igazolódott be: a kínai Új Selyemút, a közép-ázsiai vasúti folyosók, a kaukázusi és Kaszpi-tengeri útvonalak, valamint a kisebb regionális összeköttetési projektek mind azt jelzik, hogy Eurázsia belső tere ismét egy egységbe szervezhető gazdasági és stratégiai térséggé válhat.

Vagyis Mackinder Szívföld (Heartland)-gondolata tökéletesen leírta a Brit Birodalom szorongásait. Ha Eurázsia belseje összekapcsolódik, és egy kontinentális hatalom kijáratot talál a tengerekhez, amennyiben a nyersanyaglelőhelyek és az ipari térségek politikailag egységbe szerveződnek, akkor a tengeri hatalom elveszítheti a világkereskedelem feletti közvetítő szerepét. A Szívföld ebben az értelemben jogos félelem volt: a brit világrendszer attól tartott, hogy a szárazföld belső ereje egyszer eléri meghaladja a tengeriét.

A 20. század közepére London elveszítette a korábbi világbirodalmi súlyát, de ezek a geopolitikai reflexei nem tűntek el.

A második világháború után az Egyesült Államok ugyanabba a tengeri hatalmi pozícióba került, ám a különbség a léptékben volt. London Indiát féltette, Washington azonban már Eurázsia egészének ipari-katonai összezáródásától tartott. Emögött egy pénzügyi és egy hatalmi átrendeződés is állt: a pénzügyi világ súlypontja ugyanis New Yorkba és Washingtonba került át, a dollárrendszer pedig átvette azt a globális koordinációs szerepet, amit korábban a font és a londoni City testesített meg. Vagyis a korábban említett brit birodalmi félelem egy globális amerikai stratégiává alakult.

Spykman, Kennan és a feltartóztatás amerikai rendszere

A holland származású amerikai geopolitikus, Nicholas Spykman volt az, aki Mackinder elméletét az amerikai stratégiai nyelvére fordította. Nála a kulcs nem a Szívföld, vagyis a szárazföldi magterület, inkább az eurázsiai Peremvidék (Rimland) ellenőrzése volt. Vagyis az USA nem engedhette meg, hogy Eurázsia part menti részei ellenséges kézekbe kerüljenek, mert ez összeköthette volna az Óvilág erőforrásait az Atlanti- és Csendes-óceán irányába nyíló stratégiai kapukkal.

Ez a gondolat lett az előképe a hidegháborús amerikai szövetségi rendszernek.

A Peremvidék logikája Nyugat-Európában a NATO-ban, a Közel-Keleten a katonai bázisokban és az energia-útvonalakban, Kelet-Ázsiában pedig az amerikai szövetségi láncokban öltött testet. Ennek a célja az volt, hogy a Szovjetunió a szárazföldi megerősödése mellett ne juthasson tengeri kijáratokhoz. Azaz

Washington nem akarta meghódítani Eurázsiát, de fenn akarta tartani azt a peremövet, amely megakadályozza egy egységes kontinentális hatalmi blokk kialakulását.

George Kennan amerikai diplomata és stratéga mindezt diplomáciai stratégiává tette, szerinte ennek a feltartóztatásnak a célja a hosszú távú nyomásgyakorlás volt. Vagyis a Szovjetuniót ott igyekezett megfékezni, ahol terjeszkedni próbált, miközben Washington arra számított, hogy a szovjet rendszer belső ellentmondásai idővel gyengítik Moszkvát. Kennan eredeti gondolata szerint Amerika nem engedhette át Eurázsia döntő térségeit egy olyan hatalomnak, amely képes lehet az amerikai tengeri-pénzügyi rendszerrel szemben önálló stratégiai központot építeni.

Az NSC–68, az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács 1950-es stratégiai dokumentuma katonai-ipari programmá alakította ezt a gondolkodást. A Szovjetunió rendszerszintű fenyegetést jelentett, amire Washington a katonai költségek növelésével, bázisok telepítésével, technológiai fejlesztésekkel és politikai szövetségek létrehozásával válaszolt. Ettől a ponttól kezdve a Mackinder–Spykman-féle logika megjelent a költségvetésben, fegyverrendszerré, hírszerzési műveletté és külpolitikai stratégiává vált.

Az amerikai birodalmi pozíció mai válsága

Alfred McCoynak az Asia Timesban megjelent elemzése a mai amerikai hanyatlás okának Eurázsiát tartja. Állítása szerint az Egyesült Államok 1945 után épp azzal vált globális hegemónná, hogy stratégiai befolyást épített ki Eurázsia két végpontján: a nyugati oldalon az atlanti szövetségi rendszerrel, a keletin az ázsiai védelmi kapcsolatokkal. Vagyis a szárazföldet amerikai flották, bázisok és szövetségek vették körül, ez volt a Pax Americana geopolitikai váza.

Az általa használt, a Pax Americana halott típusú állítás hatásos, de leegyszerűsíti a valóságot. Az Egyesült Államoknak továbbra is kivételes a katonai, a pénzügyi és a technológiai ereje, annak ellenére, hogy az amerikaiak mozgástere Eurázsiában beszűkült.

A világ legerősebb hatalma is kerülhet olyan helyzetbe, amikor már nem képes minden térséget egyszerre ellenőrizni.

A jelenlegi politikai helyzet ebből a szempontból különösen érdekes. Ukrajna a Fekete-tenger és Kelet-Európa peremén helyezkedik el, Irán a Közel-Kelet és Közép-Ázsia közötti csomópont, Kína pedig a szárazföldi és tengeri infrastruktúrák összekapcsolására építi a nagyhatalmi stratégiáját. A középső folyosó, a kaukázusi útvonalak, a sarkvidék és a közép-ázsiai energiakapcsolatok mind ugyanabba az irányba mutatnak: Eurázsia belső tere ismét világgazdasági jelentőségűvé válhat.

Ez a folyamat a magyarázata annak, hogy az ukrajnai háború miért nem értelmezhető pusztán helyi konfliktusként. Az ország ugyanis a nyugati peremvidék része, ahol az amerikai vezetésű atlanti rendszer és az orosz biztonsági tér ütközik. Moszkvának Ukrajna stratégiai térség és ütközőzóna, Washington számára annak bizonyítéka, hogy Oroszország nem szervezheti át erővel Európa keleti peremét, Európa pedig ebben a heyzetben igyekszik a saját biztonsági érdekeit önálló stratégiává alakítani.

Magyarország bár nem központi nagyhatalmi szereplő, a földrajzi helyzete miatt a tengeri és szárazföldi logikák ütközésének peremén találja magát.

A régiónk veszte, ha fronttérséggé válik, ám akkor lehet mozgástere, ha a tranzit-, az energia- és az ipari kapcsolatait úgy építi, ha közben egyetlen nagyhatalmi stratégiát sem kell vakon követnie.

A legfontosabb kérdés számunka nem az, hogy a jelenkor London, Washington vagy Moszkva történeti reflexeit igazolja-e vissza, a tét az, hogy miként lehet elkerülni a peremhelyzetből fakadó, a nagyhatalmak stratégiájával együtt való sodródást, beleértve a közlekedési folyosókat, az energiaellátást, a védelmi ipari kapcsolatokat és a diplomáciai mozgásteret. Egy kis és nyitott közép-európai gazdaság számára a földrajzi elhelyezkedés csak akkor válik előnnyé, ha ahhoz egy tudatos állami és gazdasági stratégia is társul.

A történelmi tapasztalatok ma is érvényesek: a nagyhatalmak a térképet útvonalak, átjárók, ütközőzónák és erőforrás-kapcsolatok rendszerének látják. A 19. században London Indiát védte az orosz előrenyomulással szemben, a 20.-ban Washington Eurázsia peremét szervezte katonai és politikai szövetségi rendszerbe, a 21. században pedig a kérdés az, hogy Eurázsia képes-e úgy összekapcsolódni, vagy továbbra is megőrzi önállóságát a tengeri-pénzügyi hatalmak mellett.

Az amerikai–orosz konfliktus megértéséhez ezért hosszabb időre van szükség, a hidegháború ennek csak az egyik fejezete. Ennek az előzménye az angolszász tengeri hatalom és az eurázsiai szárazföldi integráció ütközése. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden mai konfliktus előre megírt lenne, azt viszont megmutatja, hogy Ukrajna, a Fekete-tenger, Irán, Kína és Közép-Ázsia ugyanazon logika különböző ütközéspontjai. Aki ezt a térképet nem látja, az a napi diplomáciai események mögött a rendszer valódi mozgását sem érti.

Forrás: Naked Capitalism, Asia Times)

Kapcsolódó: