Évtizedek óta a petrodollár az amerikai hegemónia egyik sarokköve. Azzal, hogy a világ legfontosabb nyersanyagát, a nyersolajat kizárólag amerikai dollárban árazzák, az Egyesült Államok biztosította a valutája iránti állandó globális keresletet. Ez a rendszer lehetővé tette Washington számára, hogy jelentős költségvetési hiányt halmozzon fel, illetve szankciókat alkalmazzon a külpolitikája érvényesítésének eszközeként.

Az elmúlt négy év eseményei, és különösen a jelenlegi Hormuzi-szoros körüli válság következményei azonban a dedollarizáció narratíváját elméleti kockázatból strukturális átrendeződéssé alakították át, így a dolláralapú olajkereskedelem vége már nem csupán egy akadémiai körökben vitatott gondolati kísérlet, hanem biztonsági szükségszerűség, valamint a globális kockázatok és a geopolitikai erőviszonyok alapvető újraértékelése által vezérelt operatív valósággá vált.

Az ehhez a pillanathoz vezető nyomás évek óta épült, de igazán a BRICS kiterjesztésével és az Oroszországra 2022-ben kiszabott kiterjedt pénzügyi szankciókkal kezdődött. Amikor egy jelentős energiatermelőt kizártak a SWIFT-rendszerből, az ebből fakadó sokkhatás arra kényszerítette az összes többi szuverén szereplőt, hogy újraértékelje a saját sebezhetőségét. Ez vezetett a kínai–orosz kezdeményezésekhez a dollárfüggőség csökkentésére, amelyek technikai és diplomáciai alapot szolgáltattak a mai helyzethez.

Bár ezeket a korai erőfeszítéseket gyakran szimbolikusnak minősítették, mégis megmutatták a világnak (különösen a nem nyugati világnak), hogy a nemzetközi kereskedelemnek nem kell kizárólag a dollárhoz kötődnie. Bár ezek a kísérletek kis léptékűek voltak, lassan, de biztosan létrehozták azokat az alternatív fizetési csatornákat, amelyek szükségesek a nyugati befolyási övezeten kívüli nagyszabású árukereskedelem támogatásához.

A petrodollár dominanciájától a jüanban folyó olajkereskedelemig

A Hormuzi-szorosban kialakult válság nem csupán a globális energiaárak emelkedését okozta, hanem közvetlen és példátlan fenyegetést jelentett a dollárnak az olajkereskedelem elengedhetetlen fizetőeszközeként betöltött szerepére.

Ezen a létfontosságú szűk keresztmetszeten párhuzamos keretrendszer alakult ki a tengeri kereskedelem számára. Irán immár korlátozott számú, kiválasztott „baráti” országokból érkező tartályhajó áthaladását engedélyezi a szoroson, feltéve, hogy az olajért fizetendő összegeket és az iráni vezetés által kiszabott, legfeljebb kétmillió dollár összegű díjakat jüanban vagy stablecoinban rendezik. Ez a helyi háborúban végrehajtott taktikai manőveren túl már stratégiai csapás is a petrodollár logikája ellen, hiszen azzal, hogy a fizikai biztonságot és a piaci hozzáférést egy nem dolláralapú valutához köti, a jelenlegi helyzet hatékonyan bizonyítja, hogy az amerikai fizetőeszköz már nem az egyetlen valuta az energiakereskedelemben.

Trump világosan kijelentette, hogy „aki illegális útdíjat fizet, nem juthat át biztonságosan a nyílt tengeren”, illetve a Hormuzi-szoros tengeri blokádját említette, amely addig marad érvényben, amíg alá nem írnak egy átfogó megállapodást.

Bár a fenyegetés most is jelentős, a végrehajtás erőteljesebbnek bizonyult, mint kezdetben várni lehetett. Az Egyesült Államok már több alkalommal is fegyveres fedélzeti ellenőrzést hajtott végre gyanús hajókon, sőt legalább két dokumentált esetben május elején tüzet nyitott és harcképtelenné tett olyan iráni lobogó alatt közlekedő tartályhajókat, amelyek megpróbálták áttörni a blokádot. A legutóbbi intézkedések között szerepel a végrehajtás fokozása és az iráni vagyontárgyak elleni csapások. Az amerikai hadsereg eddig elkerülte a nagy kereskedelmi tartályhajókra irányuló rakétatámadásokat a jelentős környezeti és diplomáciai következmények kockázata miatt, melyek helyett elsősorban rádiós figyelmeztetésekre, elterelési parancsokra és fedélzeti csapatokra támaszkodott.

Bármelyik utat is választja az Egyesült Államok a blokád végrehajtására, az nemzetközi támogatás nélkül nehéznek bizonyulhat, közép- vagy hosszú távon pedig kihívást jelentene fenntartani. Mindenesetre a művelet több száz hajó elterelésével máris súlyos gazdasági károkat, milliárdokkal járó bevételkiesést okozott Iránnak.

Következmények az Egyesült Államok és a világgazdaság számára

Ahhoz, hogy megértsük a petrodollárrendszer fontosságát az Egyesült Államok számára, látni kell annak szerepét az ország gazdaságában.

A világ túlnyomórészt dollárban takarékoskodik, mert a nagy tranzakciókat, különösen az áruk kereskedelmét az amerikai fizetőeszközzel bonyolítják le, melynek dominanciája a nemzetközi kereskedelemben főként a petrodollárrendszernek köszönhető, vagyis a globálisan kereskedett olaj ára és elszámolása dollárban történik. Ez a megállapodás egy 1974-ben kötött szerződésre vezethető vissza, amelyben Szaúd-Arábia beleegyezett abba, hogy az olaját dollárban árazza, ahogy a többletet is dollárban denominált eszközökbe fektesse, cserébe az amerikai biztonsági garanciákért.

Ez a körforgásos megállapodás rendkívüli előnyt biztosított az Egyesült Államoknak: mivel a világ olajfogyasztói dollárban fizettek az energiáért, ez a pénz a legnagyobb termelőkhöz, Rijádba és Abu-Dzabiba áramlott, onnan pedig visszakerült Washington adósságába.

Ötven éven át ez a körforgás túl azon, hogy alacsonyan tartotta az amerikai hitelfelvételi költségeket és megerősítette a dollár szerepét a világ tartalékvalutájaként, lehetővé tette Washington számára, hogy a szankciókat hatékony külpolitikai végrehajtási eszközként használja.

A mostani háború azonban a korábbi előrejelzéseket messze meghaladó ütemben gyorsíthatja az olajkereskedelem kínai valutára való átállását, mivel egy ilyen átállás alapjait már megteremtették. Még a konfliktus kitörése előtt az USA már nem volt a legnagyobb közel-keleti olajvásárló. Mivel a palagáz-forradalom energiafüggetlenné tette az Egyesült Államokat, Szaúd-Arábia több mint négyszer annyi olajat adott el Kínának, mint Amerikának, így a közel-keleti nyersolaj 85 százaléka Ázsiába került.

Szaúd-Arábia csatlakozott a mBridge projekthez, és devizaswap-megállapodásokat kötött Kínával. A Kínai Népi Bank, a Hongkongi Monetáris Hatóság, a Thaiföldi Központi Bank, valamint az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia központi bankjai által vezetett mBridge projekt blokklánc-technológiát használ a részt vevő országok központi banki digitális valutáin keresztül történő fizetések megkönnyítésére. Ez a rendszer függetlenül működik a dollárral kapcsolatos levelezőbanki rendszertől és a SWIFT-hálózattól.

Bár még korai stádiumban van, a dollárrendszeren kívüli tranzakciók infrastruktúrája már megvan, így az elmúlt években bevezetett szankciók miatt az orosz és iráni olajexport jelentős részét helyi valutákban, például rubelben, jüanban vagy rúpiában árazzák és számolják el, amely változást alternatív, nem dolláralapú fizetési rendszerek támogatják.

A jüanalapú kereskedelem infrastruktúrája már valós konfliktushelyzetekben is stressztesztelésen esik át, amely ha működőképesnek és ellenállónak bizonyul, még több országot meggyőzhet az átállásról, ami nyomást gyakorol a dollár „egyedülálló kiváltságára”. Amikor a központi bankoknak már nem kell kifejezetten olajvásárlás céljából hatalmas dollárkészleteket tartaniuk, az amerikai kincstárjegyek iránti kereslet csökkenhet, ami magasabb hitelfelvételi költségekhez és a dollár hazai és nemzetközi vásárlóerejének felértékelődéséhez vezethet.

Bár a legutóbbi fejlemények potenciálisan jelentősen megváltoztathatják a status quót, fontos szem előtt tartani: a világ még nagyon messze van attól, hogy döntő csapást mérjen az amerikai dollár hegemóniájára. A petrodollár egyelőre domináns marad, mivel még mindig ez a valutát használják a globális olajtranzakciók túlnyomó többségében, emellett ez a világ elsődleges tartalékvalutája. Amit most látunk, az azonban a petrodollárrendszer végének kezdete lehet, ami egy olyan átmenetet jelezhet, amelynek befejezése évekig vagy évtizedekig tarthat, ha egyáltalán bekövetkezik.

A legfontosabb változás tehát az, hogy létrejött egy dollárrendszeren kívüli infrastruktúra jüanalapú elszámolásokkal, kínai fizetési rendszerekkel, valamint a digitális jegybankpénzekre épülő megoldásokkal. Különösen fontos, hogy a közel-keleti olajexport jelentős része Ázsiába, elsősorban Kínába irányul, így a térség gazdasági súlypontja eltolódik.

A Hormuzi-szoros válsága is kevés önmagában a petrodollárrendszer megdöntéséhez, de felgyorsíthatja annak térvesztését és a többpólusú pénzügyi világrend kialakulását, aminek az egyik fejleménye lehet a BRICS Pay elterjedése, amely rendszer sikere azonban annak a függvénye, hogy a tagállamok értékállónak tartják-e egymás valutáit a nyugati tartalékdevizákkal szemben, illetve bíznak-e abban, hogy a közös pénzügyi rendszer megfelelően kezeli a partnerkockázatokat és biztosítja a fizetések megvalósulását.

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons