Dél-Ázsiában a víz okozhatja a következő nagy biztonsági problémát. Az Indus-egyezmény megingása, a kínai Brahmaputra-gát és a himalájai gleccserek olvadása egyszerre terheli Indiát, Pakisztánt, Bangladest és Nepált.

Az Asia Times elemzése szerint Dél-Ázsiában a hat évtizednyi vízügyi együttműködést egyre inkább a víznacionalizmus váltja fel. Ennek legérzékenyebb pontja az India és Pakisztán közötti Indus-vízegyezmény, amit 1960-ban világbanki közvetítéssel kötöttek meg, és amely hosszú időn keresztül háborúk, terrortámadások és diplomáciai válságok idején is működő megoldás volt a folyóvíz megosztására. Éppen ezért jelent fordulópontot, hogy India a kasmíri terrorcselekmények után felfüggesztette az egyezményt, illetve felgyorsította a vízügyi beruházásait az ország nyugati részén lévő lévő folyókon.

Az 1960-ban aláírt, kilencévnyi tárgyalás után létrejött szerződés a nyugati folyókat, az Indust, a Dzshelumot és a Csenabot Pakisztánnak, a keletieket, a Ravit, a Beast és a Szutledzset pedig Indiának tulajdonította.

A konfliktus magja a Csenab folyó körül sűrűsödik, mivel India egy alagút- és gátrendszerekkel részben átirányíthatná, részben szabályozhatná azt a vízhozamot, amelyre Pakisztán mezőgazdasága és vízbiztonsága erősen támaszkodik. Pakisztánban attól tartanak, hogy India felvízi államként a víz visszatartásával vagy időzített leeresztésével befolyást gyakorolhat a vetési és aratási ciklusokra, ezért ebben a helyzetben a víz komoly nyomásgyakorlási eszköznek számít.

Pakisztán sérülékenysége azért különösen nagy, mert a víztárolói nagyjából 30 napnyi folyóvíz megtartására elegendők. Ennek a döntő felhasználója az agrárium, amely a gazdaság jelentős hányadát teszi ki. Ha azonban a vízhozam időzítése kiszámíthatatlanná válik, annak a mezőgazdaságin kívül társadalmi és biztonsági következménye is lehet: élelmiszerár-emelkedés, a vidéken élők jövedelmének a csökkenése, belpolitikai nyomás és a katonai fellépések erősödése.

A vízhiány okai nem csak a klímaváltozásban keresendők

A dél-ázsiai vízválságot nem lehet egyetlen okra visszavezetni, hiszen

a klímaváltozás erősíti a szélsőségeket, kiszámíthatatlanabbá teszi a monszunt, gyorsítja a gleccserolvadást és növeli az áradások, aszályok gyakoriságát, de a mostani válság a demográfiai nyomásnak, az öntözésre épülő élelmiszer-termelésnek és a hibás vízgazdálkodásnak köszönhető.

A mezőgazdaság globálisan is a legnagyobb vízfelhasználó, Dél-Ázsiában pedig a rizs, a búza, a cukornád és más öntözésigényes kultúrák vízigénye igencsak terheli a folyókat és a talajvízkészleteket.

India helyzete jól mutatja ezt az aránytalanságot: az országban a világ népességének mintegy 18 százaléka él, a rendelkezésére álló édesvízkészlet azonban ennél jóval kisebb arányt, nagyjából 4 százalékot tesz ki. A csapadék ráadásul időben koncentrált, hiszen a monszun néhány hónap alatt adja a döntő részét, amit aztán tározni, elosztani és tisztán tartani kellene. Emellett az iparosodás és a városiasodás újabb nyomást jelent az energia-, a textilipar, az adatközpontok és a nagyvárosok vízigénye egyre meghatározóbbak, főleg száraz időszakokban.

Vannak, akiknél a víznacionalizmus szinte kampányszerűvé vált, Indiában például a Pakisztán felé tartó vizek visszatartása nem más mint a nemzeti erő demonstrálása. Pakisztánban a vízhiány könnyen létkérdéssé válik, Bangladesben a Farakka-gát és a Teesta folyó miatt állnak vitában Indiával, Nepálban pedig sokan úgy látják, hogy az Indiával kötött vízenergia-megállapodások nem adnak elég mozgásteret az országnak az erőforrásai hasznosítására.

Kína, Banglades és Nepál is belép a vízgeopolitikába

Az India–Pakisztán-vita csupán a legfeltűnőbb konfliktus. Banglades 54 folyón osztozik Indiával, ezen belül a Gangesz vízmegosztásáról szóló 1996-os megállapodás nemsokára lejár, ami azért különösen fontos, hiszen a száraz évszakban csökkenő vízhozam a bangladesi deltában a só koncentrálódását, termésveszteséget és csökkenő halászatot okozhat. Banglades számára a vízmegosztás ezért mára élelmezési, a vidéken élők megélhetési problémája és társadalmi stabilitási kérdés lett.

Nepálnak jelentős, nagyjából 40 ezer megawattnyi a kiaknázatlan vízenergia-potenciálja, de a beruházásai és piaci lehetőségei erősen függnek Indiától.

Az Asia Times szerint a Nepál és India közötti nézeteltérésekben régóta jelen van az a félelem, hogy a nagy vízügyi megállapodások indokolatlan előnyöket adnak Újdelhinek. Ha pedig az Indus-egyezmény meggyengül, az felerősíti azokat az érveket, amelyek szerint Katmandunak érdemesebb kínai beruházási alternatívákat keresnie, még akkor is, ha ezzel új függőségbe kerülnének.

A legfontosabb ügy azonban a Brahmaputra, ugyanis Kína Tibet déli részén egy óriási, 168 milliárd dolláros vízerőművet épít, amely befolyásolhatja az india és bangladesi vízmennyiségeket is. India erre több mint 200 Arunácsal állambeli (itt lép be Indiába a Brahmaputra folyó) gáttal válaszolna, részben energia-, részben vízbiztonsági megfontolásból. Így a Himalája vízrendszere az indiai–kínai rivalizálás egyik fő terepévé válik.

Miért fontos ez Európának és Magyarországnak?

A dél-ázsiai vízválság európai szemmel távolinak tűnhet, de a következményei a világgazdaságon keresztül nálunk is megjelenhetnek. India, Pakisztán és Banglades együtt közel kétmilliárd ember élelmiszer-, energia- és vízbiztonságát jelenti. Egy tartós vízpolitikai konfliktus pedig hatással lehet a rizs-, búza- és gyapotpiacokra, a textilipar ellátási láncaira, a migrációs nyomásra, valamint az indiai–kínai stratégiai versenyre.

Hazánk szempontjából egyrészt a víz a 21. században ugyanúgy stratégiai infrastruktúra, mint az energia, a kikötő, a félvezető vagy a gázvezeték, másrészt a vízbiztonság nem pusztán környezetvédelmi ügy: összekapcsolódik az élelmiszerárakkal, az ipar beruházásaival, a migrációs útvonalakkal és a nagyhatalmi befolyással. Magyarország maga is alvízi ország, a vízpótlásának mintegy 94 százaléka a felvízi államokból érkezik, vagyis a vízügyi szuverenitás jelentős része határon túli döntésekhez és regionális együttműködéshez kötődik. A Kárpát-medence aszályosodása miatt ezért számunkra is kulcsfontosságú, hogy a vízmegtartás, az öntözés, a talajnedvesség állapota és a tározás mikor válik gazdaságstratégiai üggyé.

A dél-ázsiai helyzet fő tanulsága, hogy a vízügyi együttműködés gyengülése biztonságpolitikai probléma lehet. A folyók nem követik az államhatárokat, a politika viszont szuverenitási kérdésként kezeli a víz feletti kontrollt.

Ha a Himalája vízrendszerét minden állam a saját rövid távú előnyeinek megfelelően próbálja szabályozni, akkor a régió elveszítheti azt a minimális együttműködési lehetőséget, ami eddig a legsúlyosabb válságokat is túlélte.

Foto: Dreamstime

Kapcsolódó: