A francia–német–spanyol FCAS-program kudarca Európa védelmi szuverenitásának legkínosabb leckéje: bár a kontinens gyorsított fegyverkezést hirdet, a legfontosabb technológiák feletti kontrollt mégis nemzeti ügyként kezeli.

A 2017-ben indított FCAS a tervek alapján Európa következő generációs légi hadviselési rendszerének zászlóshajója lett volna. Ez egy hatodik generációs vadászgép mellett drónokról, szenzorokról és digitális harctéri hálózatról szólt, vagyis arról a képességről, amely nélkül Európa a 2040-es években sem tudna felzárkózni az amerikai technológiához.

Elszállt a közös vadászgép esélye

A program végül ott akadt el, ahol az európai védelmi együttműködés rendszeresen befuccsol: a politikai cél közös volt, a projekt vezetőjének a kiléte azonban kevésbé, hiszen a Dassault a vadászgépfejlesztésben meglévő francia tapasztalat alapján vezető szerepet akart, míg az Airbus a német és spanyol ipari részesedést védte. Ennek során pedig a vita elburjánzott a munkamegosztásról, a szellemi tulajdonról és az irányításról, vagyis arról, hogy ki birtokolja a jövő európai légi hadviselésének legértékesebb részét.

Így az FCAS bukása több, mint egy drága hadiipari válás: a mintegy 100 milliárd eurósra becsült program összeomlása azt jelzi, hogy bár Európa a stratégiai autonómiát közösen szeretné kommunikálni, a kulcstechnológiák feletti ellenőrzést továbbra is nemzeti vagyonként kezeli, ezért a vadászgép helyett csak a hosszú politikai nyilatkozatok startoltak el.

Párizs és Berlin mást olvas ki a bukásból

A német kommentárok ipari kormányzási kudarcként írják le a történteket, és Berlin számára a kérdés az, hogyan lehet úgy gyorsítani az újrafegyverkezést, hogy közben az ország hadiipara ne szoruljon másodhegedűsi szerepbe. Nem véletlen, hogy az Airbus körül már megjelent egy német vezetésű hatodik generációs kezdeményezés gondolata, ahol Svédország és a Saab neve is felbukkant lehetséges partnerként.

A francia olvasat ennél szuverenistább, Párizs szerint a vadászgépfejlesztés terén a Dassault képviseli a stratégiai tudást, ezért a vezető szerep nem osztható szét arányossági alapon. Számukra az FCAS problémája az volt, hogy a katonai-ipari tervezést fokozatosan felülírta a diplomáciai egyensúlyozás, azonban mint sok más téren, egy harci repülőgép esetén is a koalíciós udvariasság a „legrosszabb főmérnök”.

Ez a történet ráadásul nem egyedülálló,

hiszen a francia–német tengerijárőrgép-program már korábban elhalt, miután Németország amerikai P–8A Poseidonokat választott, ahogy a közös harckocsiprogram, az MGCS is évek óta lassan halad. Az európai védelmi ipar tehát ugyanazt a leckét ismétli, miszerint minél inkább stratégiai egy fegyverrendszer, annál nehezebb elhitetni a nemzeti iparágakkal, hogy a projekt irányításának a megosztása hosszú távon jó üzlet lenne.

Magyar tanulság: zászlóshajó helyett mozgástér

Az orosz Vzgljad ebből az EU gyengeségét és az amerikai befolyást hangsúlyozza, ami kényelmes magyarázat, de a tanulság prózaibb. Európa nem egyszerűen a külső nyomás miatt gyenge a nagy közös fegyverprogramokban, a fő gond inkább az, hogy a közös pénz mellé ritkán társul közös ipari fegyelem.

Magyar szempontból ez azért fontos, mert az európai újrafegyverkezés hatalmas forrásokat mozgat meg, de a zászlóshajóprojektek presztízse önmagában nem jelent pluszmegrendeléseket a hazai iparnak. Egy beszállítói vagy gyártási pozíció értékét az dönti el, hogy van-e mögötte tartós megrendelés, egyértelmű vezetői struktúra és exportképes technológia.

A hazai védelmi ipari stratégiának ezért érdemes óvatosan kezelnie a nagyobb európai programok körüli politikai lelkesedést. A rugalmasság, a többirányú partnerség és a gyorsan bővíthető gyártási képesség értékesebb lehet, mint egyetlen látványos projekthez való túlzott kötődés. Az FCAS bukása tehát azt üzeni, hogy Európában a stratégiai önállóságot nem a nagy ívű tervek, hanem a működő gyárak és a megvalósított projektek bizonyítják.

Foto: Dreamstime

Kapcsolódó: