Irán burkolt fenyegetése szerint a jemeni húszik segítségével akár a Vörös-tenger kulcsfontosságú átjáróját is lezárhatják, ami egyszerre béníthatná meg a világ energiaellátását és az Európa–Ázsia közötti kereskedelem egyik legfontosabb útvonalát. A válság ráadásul Kelet-Afrika stratégiai jelentőségét is új szintre emeli, ahol a világ vezető hatalmai versengenek a befolyásért.
Habár a nemzetközi figyelem a Hormuzi-szorosra összpontosul, érdemes figyelembe venni Ali Akbar Velajati iráni főtanácsadó szavait, aki nem is olyan burkolt fenyegetést fogalmaz meg: ki fogják kényszeríteni a Vörös-tengert az Ádeni-öböllel összekötő Báb el-Mandeb-szoros lezárását, vélhetően a Jemenben lévő regionális szövetségesük, a húszi lázadók közreműködésével.
Ennek megvalósulása olyan súlyos csapás lenne, mint a Hormuzi Irán általi blokádja, ráadásul a közelmúltban a vörös-tengeri hajózás megakadályozásáról a világgazdaság már szerzett tapasztalatokat: a gázai háború kirobbanását követő hónapokban ugyanis a húszik Irán hathatós nyomására szabotálni kezdték a Báb el-Mandeben áthaladó ellenséges (azaz nyugati) zászló alatt közlekedő hajókat.
Ez arra késztette a szállítmányozó cégeket, hogy főként Afrika megkerülésével juttassák célba a rakományaikat, ami felhajtotta az árakat, ugyanis ezek a vállalatok a biztonsági kockázatokat is elkezdték beépíteni az áraikba, a hosszabb útvonal miatt megnövekedett szállítási időről és üzemanyagköltségekről nem is beszélve.
Egyiptom ennek a helyzetnek az egyik legnagyobb vesztese volt, hiszen a földrajzi elhelyezkedésénél fogva kulcsfontosságú számára a Szuezi-csatornán keresztüli forgalom: mivel a Báb el-Mandeb-szoroson áthaladó forgalmat szabotálták, annak jó része nem jutott be a Vörös-tengerre, onnan pedig a Szuezi-csatornához, ami bevételkiesést jelentett az országnak. Most viszont, ha ismét lezárnák a Báb el-Mandebet, akkor annak a világgazdaságot sújtó következményei a hormuzi átkelő egyidejű kiiktatásával sokkal súlyosabbak lennének, mint korábban.
A Vörös-tengeren található a legfontosabb tengeri útvonal Európa és Ázsia között, mivel az Ázsiával és a Közel-Kelettel folytatott európai kereskedelem mintegy 40 százaléka itt halad át. Mindemellett a Szuezi- és a Báb-el-Mandeb-szoros globálisan is stratégiai fontosságú, mert ezeken keresztül bonyolódik a világ tengeri kereskedelmének közel 15 százaléka, ezen belül a gabonakereskedelem 8, a tengeri úton szállított kőolaj 12 és az LNG-kereskedelem 8 százaléka. A Hormuzi-szoroson pedig az olaj- és LNG-ellátás 20, illetve 30 százaléka halad át, így a két átkelő a világgazdaság fontos artériája.
A Báb el-Mandeb esete Irán szerint emlékeztet arra, hogy Kelet-Afrika már nem csupán mellékszereplő a globális stratégiában. A régió kikötői, tengeri útvonalai és gázmezői ugyanis a Perzsa-öböltől a Csendes-óceánig terjedő térségért folyó széles körű versengés részévé váltak. Miközben a nagyhatalmak versengenek a térségben rejlő potenciál kiaknázásáért, a kelet-afrikai államoknak gondoskodniuk kell arról, hogy az erőforrásaik a saját fejlődésüket is szolgálják.
A régió fontossága elsősorban a földrajzi adottságaiból fakad, hiszen Kelet-Afrika a Perzsa-öböl, a Vörös-tenger és tágabb értelemben az Indiai-óceán közötti tengeri útvonalak mentén fekszik, és az utóbbi a világ ömlesztettáru-forgalmának több mint egyharmadát, az olajszállításoknak pedig körülbelül kétharmadát bonyolítja le. Dzsibutitól Mozambikig Kelet-Afrika partvonala érintkezik azokkal az útvonalakkal, amelyek energiát, ipari termékeket és élelmiszert szállítanak Ázsia, Európa és a Közel-Kelet között. A verseny ebben a térségben túlmutat a kereskedelmen, olyan kérdésekre is kiterjed, mint a hozzáférés, a biztonság és a jövőbeli ellátási láncok kialakítása.
Az érdeklődők száma azonban gyarapodik: Kína, az Európai Unió és az Egyesült Államok egyaránt kezdeményezéseket indított a biztonság, az erőforrásokhoz való hozzáférés és a hajózási útvonalak biztosítása érdekében. India szintén nagyobb figyelmet fordítva a térségre Afrikát mindinkább beépíti a stratégiájába. Az Öböl menti államok már régóta jelen vannak: az Egyesült Arab Emírségek a DP World és az Abu Dzabi Ports révén megtalálhatók az afrikai kikötőkben, különösen a keleti partvidéken.
Kína értette meg legvilágosabban az ellátási láncok megszerzésének szükségességét, ezért az elmúlt két évtizedben az Egy övezet, egy út kezdeményezés (BRI) keretében utakat, vasutakat és kikötőket épített az egész kontinensen. Főleg Kelet-Afrikában szembetűnő ez a tendencia, elég csak az Addisz-Abeba–Dzsibuti-vasútvonalat, a Mombasába vezető normál nyomtávú vonalat, a jelentős kereskedelmi érdekeltségeket említeni a kikötői infrastruktúrában, ezenkívül Dzsibutiban található Kína első tengerentúli katonai bázisa, amely 2017-ben nyílt meg.
Peking számára ez egy dél-déli együttműködés és fejlesztési lehetőség, aminek a mozgatórugója a politikai befolyás és a hatalom kiterjesztése iránti igény. A kikötők nem egyszerűen katonai bázisok, ezek az infrastruktúrák befolyást teremtenek, ám ahhoz, hogy a kelet-afrikai országok ezeket ki is tudják használni, erős kormányzásra van szükségük.
Tanzánia példája jól mutatja, hogyan működik ez a gyakorlatban. Évekig a Dar es-Salaamtól északra tervezett Bagamoyo kikötő, amelyet egykor Kelet-Afrika egyik legnagyobb tengeri infrastrukturális programjaként hirdettek, egyszerre testesítette meg a kínai tőke ígéretét és az azzal kapcsolatos bizonytalanságot. A projektet 2013-ban kínai és ománi támogatással fogadták el, de a megvalósítás elgakadt, miután John Magufuli elnök az általuk meghatározott feltételeket Tanzánia szuverenitása megsértésének tartotta.
Az ország jelenlegi elnöke, Samia Suluhu Hassan alatt a projektet újraindították és módosították, majd tavaly év végére egy kínai vezetésű elképzelésből egy új megállapodássá alakult az Africa Global Logisticsszel, amely az MSC, a világ legnagyobb konténerszállító vállalatának része. Ez arra utal, hogy Tanzánia nem egyszerűen elfogadta vagy elutasította a külföldi pénzt, hanem a saját érdekeit szem előtt tartva újratárgyalta a feltételeket. Ugyanez érvényes a tengeri területekre is. Az ország hatalmas gázkészletei, amelyeket gyakran 57 ezermilliárd köbméterre becsülnek, egyaránt felkeltették a kínai, a nyugati és az Öböl menti országok érdeklődését. Azonban a befektetések vonzása, a vagyonépítés és a lehetőségek nyitva tartása a különböző szövetségek között egy kiegyensúlyozott és semlegességet folytató stratégiát igényel.
Samia Suluhu Hassan nemrég Oroszországba utazott, ami évtizedek óta az első ilyen látogatás volt egy tanzániai vezető részéről, ráadásul az afrikai ország nyugati kapcsolatai szempontjából fontos pillanatban. Tanzánia Mkuju folyót érintő projektjét, ezt az 1,2 milliárd dolláros vállalkozást az orosz állami vállalattal, a Roszatommal újratárgyalták, ami azért fontos, mert a kulcsfontosságú uránkészletekhez való hozzáférés jelentős támaszpontot biztosít Oroszországnak a régióban.
Az afrikai állam azonban nem kíván az orosz befolyási övezetbe sodródni, ehelyett azt teszi, amit minden feltörekvő közepes hatalomnak tennie kell: nyitva tartva a lehetőségeit vonzza a befektetéseket azoktól, akik hajlandók azokat biztosítani. Nemrég Tharman Shanmugaratnam szingapúri elnök járt Tanzániában a kétoldalú kapcsolatok, különösen a gazdasági terület megerősítése érdekében, ami újabb bizonyíték arra, hogy a semlegesség kifizetődő.
Az ázsiai országok már régóta hasonló egyensúlyozó stratégia szerint működnek. Például Indonézia Prabowo Subianto elnöksége alatt fenntartotta „szabad és aktív külpolitikáját”. Az államfő áprilisban Moszkvában járt, hogy megbeszéléseket folytasson Oroszországgal az energia és a biztonság terén való együttműködésről, eközben az indonéz védelmi miniszter az Egyesült Államokba utazott, ahol egy új biztonsági megállapodást írt alá. A kelet-afrikai országok számára a diplomáciai pragmatizmus – ha sikeresen alkalmazzák – erősíti az ellenálló képességüket és megőrzi a lehetőségüket a stratégiai manőverezésre. Emellett ezeket a gazdasági partnerségeket munkahelyek bővítésére, az infrastruktúra fejlesztésére és a hazai hozzáadott érték növelésére fordíthatja.
Az elmúlt évtizedben a Nyugat rájött, sokat kockáztat azzal, ha nem lép kapcsolatba Kelet-Afrikával. Amerika 2022-es nemzetbiztonsági stratégiája nyíltabban beszélt az afrikai partnerségek geopolitikai fontosságáról, azóta Washington és szövetségesei előmozdították a Lobito-folyosót, amely egy vasúti és kikötői összeköttetés, hogy ezáltal lehetővé váljon a nyersanyagok és az áruk zökkenőmentes szállítása Közép-Afrikából az Atlanti-óceánig, hatékonyabb kapcsolódást teremtve az Indiai-óceáni kereskedelemmel.
Ez egyrészt egy kereskedelmi projekt, másrészt válasz a kínai infrastrukturális diplomáciára. 2024 decemberében a Fehér Ház közölte, hogy a kezdeményezés több mint több mint 6 milliárd dollár befektetést vonzott, amelyből 4 milliárd amerikai volt.
Jól látható tehát, hogy Afrika, ezen belül is Kelet-Afrika ismét a nagyhatalmi versengés középpontjába került. A kelet-afrikai kormányok viszont ügyesen tudják kiaknázni a geopolitikai rivalizálásból származó előnyöket, legyen szó diplomáciai támogatásról vagy potenciális beruházásokról kikötőkben, vasútban, gázkészletekben és logisztikai hálózatokban. Az igazi eredmény az lesz, ha ez az érdeklődésnövekedés hozzájárul a tartós jólét megteremtéséhez a régióban. Már csak azért is, mert ez a verseny újra előidézheti a függőséget, ha a beruházási projektek inkább külső érdekeket szolgálnak, mint a helyi gazdaságokat.
Kapcsolódó:
Borítókép: Wikimedia Commons
