Az OECD-országok átlagos teljes termékenységi arányszáma a 2000-es évek átmeneti stagnálása után 2022-re 1,5-re esett, a spektrum legvégén pedig olyan államok állnak, mint Dél-Korea, ahol a mutató a 0,7-et közelíti. Bár a döntéshozók világszerte változatos eszközökkel, gigantikus pénzügyi támogatásokkal és intézményi reformokkal próbálják megfordítani ezt a trendet, a demográfiai visszaesés megértéséhez és kezeléséhez a kérdések és a célok makrogazdasági újragondolására van szükség.

A történelmi átmenet és a humán tőke felértékelődése

A termékenység csökkenése nem új keletű jelenség, a gyökerei az agrártársadalomból az ipariba való átmenetig nyúlnak vissza. A gazdaság szerkezetével együtt változtak a gyermekvállalás ösztönzői is, hiszen a városiasodás és a mezőgazdaságból az iparba történő elmozdulás jelentősen csökkentette a gyermekek mint munkaerő gazdasági értékét. Éppen ezért a családok nem több utódban gondolkodtak, inkább arra fókuszáltak, hogy a kevesebb gyermekük magas szintű oktatásába fektessenek.

Ezt a folyamatot egészíti ki a nők iskolázottságának növekedése és a fogamzásgátlás elterjedése.

Mivel a képzettebb nők is nagyobb számban állnak munkába, kevesebb gyermeket vállalnak, emellett kitolták a házasságkötés és a családalapítás idejét. Persze ez csak a termékenységi ráták 1,5–1,8 körüli szintig tartó lassú és kiszámítható csökkenését magyarázza meg, a napjainkban tapasztalható beszakadást már nem.

A jóléti modellek és a pénzügyi ösztönzők korlátai

A probléma makrogazdasági súlyának felismerése után számos ország jelentős költségvetési forrásokat mozgósított, különösen a kelet-közép-európai régióban, ahol a rendszerváltás utáni kormányok hatalmas összegeket áldoztak a születésszám növelését és a gyermekvállalást ösztönző állami programokra. A kifejezetten pénzügyi támogatásokra épülő próbálkozások hatása azonban szinte minden esetben átmeneti jellegűnek bizonyult.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy míg a pénzügyi ösztönzők a születések időzítését képesek megváltoztatni, a gyermekszámon szinte egyáltalán nem változtatnak.

Amikor az állam bőkezű családtámogatásokat vagy kedvezményes hiteleket vezet be, a párok csupán előrébb hozzák a tervezett csecsemők megszületését, hogy időben kihasználják a pénzügyi előnyöket. Ezzel szemben a valódi létszámnövekedés azt jelentené, hogy a nők több gyermeket hoznak a világra, mint amennyit az állami ösztönzők nélkül vállaltak volna.

Oroszországban például a 2007-ben bevezetett, eleinte hatalmas anyagi juttatást biztosító Anyasági tőke program hatására a ráta 2015-re jelentősen megemelkedett, ám a kezdeti csúcs után ismét süllyedni kezdett és stagnált. Hasonló folyamatok játszódtak le Lengyelországban is, ahol a nagyszabású Család 500+ program a gyermekszegénységet radikálisan, mintegy felére csökkentette, ám a demográfiai fogyást nem volt képes érdemben és tartósan visszafordítani. A gazdasági ösztönzők és a hagyományos családi modellek kudarcát részben a társadalmi problémák is magyarázzák. A fejlett világban ugyanis a 90-es évek óta meredeken emelkedő lakhatási költségek és az elhúzódó gazdasági bizonytalanságok a fiatalok önállósodását későbbre tolják, melynek következtében egyrészt kifulladnak az újonnan bevezetett ösztönzők, másrészt a korábban legválságállóbbnak tartott, a munka és a család összeegyeztethetőségére, valamint a nemi egyenlőségre épülő modellek is megbicsaklottak. Jól mutatja ezt, hogy Franciaországban a termékenység a 2010-es 2,03-ról 2024-re 1,62-re, míg a kifejezetten nőbarát Finnországban 1,25-re, Svédországban pedig 1,43-ra zuhant.

A digitális koordinációs csapda és a 2010-es évek törése

A demográfiai mutatók 1,2–1,4 felé tartó legújabb zuhanását a hagyományos gazdasági, jóléti modellek önmagukban nem képesek teljeskörűen megmagyarázni. A 2007 és 2010 körül globálisan megfigyelhető törés, amely az országok jövedelmi szintjétől, adórendszerétől és jóléti berendezkedésétől szinte teljesen függetlenül ment végbe, szorosan egybeesik az okostelefonok, a nagy sebességű mobilinternet és a közösségi média tömeges elterjedésével. Ezek a technológiai eszközök pedig megváltoztatták a fiatalok társadalmi szokásait. Amikor az okostelefonok ára egy bizonyos kritikus szint alá csökkent, majd a szélesebb rétegek számára is megvásárolhatóvá vált, a fiatalok személyes szocializációra és együttlétre fordított ideje jelentősen csökkent, sőt az interakciók szinte teljesen a digitális térbe helyeződtek át.

Az Egyesült Államok hivatalos adatai szerint a tinédzserek személyes találkozásokkal töltött idejének az átlaga a 2003-as napi 68 percről 2019-re 38-ra esett, aminek a következménye az lett, hogy a 20 alattiak termékenysége 2007 és 2024 között döbbenetes mértékben, 71 százalékkal zuhant. Fontos kiemelni, hogy ez a visszaesés nem a terhességmegszakítások növekedéséből fakad, hiszen azok aránya is csökkent, hanem a fogantatások száma esett vissza. Ugyanezen időszak alatt ebben a korosztályban megugrott a depressziósok és az öngyilkosok aránya, ami megerősíti, hogy a személyes találkozások hiánya milyen mély sebeket ejtett.

A globális trend bizonyítéka

Ezt a paradigmaváltást mutatja a következő ábra.

A grafikonon a teljes termékenységi arányszám százalékos változása látható a technológiai váltás előtti időszakhoz viszonyítva, ahol az x tengely nullapontja az okostelefonok adott országbeli tömeges elterjedésének évét jelöli. Ebből jól látszik, hogy amint ezek a készülékek átlépik az elterjedtségi küszöböt, a születési arányszámok a korábbiakhoz képest mindenhol azonnali zuhanásba kezdenek.

Ami az ábrát igazán megdöbbentővé teszi, az a rajta szereplő országok sokszínűsége.

A grafikonon olyan, egymástól gazdaságilag, kulturálisan és vallásilag is eltérő államok szerepelnek, mint Indonézia, az USA, Mexikó, Ausztrália, Szenegál, az Egyesült Királyság, Irán és Egyiptom. Egy általános gazdasági magyarázat (például a 2008-as pénzügyi válság, amely Ausztráliát alig érintette) vagy egy egyedi családpolitikai intézkedés képtelen lenne megmagyarázni ezt a szinkronitást. Vagyis az ábra egyértelműen bizonyítja, hogy nem egy nyugati jóléti krízisről van szó, hanem egy olyan globális, technológiai alapú viselkedésváltozásról, amely a muszlim Irántól kezdve a fejlődő Szenegálon át a magasan fejlett Egyesült Királyságig ugyanazt a demográfiai sokkot idézte elő.

Azonban hiba lenne a demográfiai válságot kizárólag a fiatalok képernyőidejére fogni, ugyanis a fogantatáscsökkentő hatása szinte kizárólag a tinédzsereknél és a kora huszonéveseknél látható. A 25 év felettieknél nem tapasztalható ilyen jelenség, azaz körükben a telefonok elterjedése nem befolyásolta a teherbe esést, sőt a legidősebb szülőképes korosztályokban a termékenység esetenként még nőtt is. Ennek a magyarázata az lehet, hogy felnőttkorban az okostelefonok és a közösségi média máshogy jelent meg az érintettek életében, hiszen ezek lehetővé tesznek egy úgynevezett „kulturális ugrást”, amely révén a fiatal nők világszerte radikálisan átalakíthatják a párkapcsolatokkal és az életszínvonallal szembeni elvárásaikat. A mai kor információrobbanása, párosulva az önálló lakhatás elérhetetlenségével és a személyes ismerkedés visszaszorulásával, ahhoz vezet, hogy sokkal kevesebb hosszú távú párkapcsolat jön létre, így a házasságkötések száma is csökken.

A demográfia mint makrogazdasági fedezet

A közgazdaság-tudomány és a demográfia egyetért abban, hogy a születésszámok csökkenése a felnőttkori prioritások megváltozásának következménye, amivel a szülővé válás háttérbe szorul. A gazdaságpolitikai eszközök, az adókedvezmények és a különböző ösztönzők nem képesek felülírni ezeket a megváltozott preferenciákat és a technológia által átalakított szociális hálókat.

A gazdasági stabilitás megőrzéséhez mind fontosabbá válik az alkalmazkodás a hosszú távú szerkezeti kihívásokhoz, például a munkaerőpiaci, termelékenységi és népesedési változásokhoz. Vagyis ideje szakítani a 2,1-es termékenységi szint elérésének illúziójával, célszerűbb az 1,5–1,7 közötti sáv stabilizálására törekedni. A népességcsökkenésből fakadó munkaerőhiány kezelésének nem feltétlenül a népesség gyors növelése a legfontosabb eszköze. Rövid és középtávon hatékonyabb lehet, ha a gazdaság alkalmazkodik a kisebb munkaerő-kínálathoz.

Az automatizáció, a fejlettebb technológiák alkalmazásának növelése, valamint az emberek termelékenységi mutatóinak a javítása képes ellensúlyozni a munkaerő csökkenését, emellett időt ad a társadalom és a gazdaság hosszabb távú demográfiai kihívásaira adandó megoldások kitalálására.

Hosszú távon a népesedési folyamatokat nem elsősorban a pénzügyi támogatások, hanem az befolyásolja, hogy a fiatalok mennyire tudnak stabil kapcsolatokat kialakítani, közösségekhez kapcsolódni és kiszámítható jövőt tervezni.

A társadalmi elszigetelődés, a digitális kapcsolatok térnyerése és a lakhatási nehézségek sokuk számára megnehezíti a családalapítást, emiatt a gyermekvállalás gyakran költségesnek, bizonytalannak vagy kockázatosnak is tűnhet, amit megerősíti, hogy a demográfiai kihívások kezelésére nem elég a pénzügyi ösztönzők rendszere, ugyanilyen fontos a megfizethető lakhatás, a közösségi kapcsolatok erősítése, a társadalmi stabilitás és az a környezet, amelyben a fiatalok reálisnak látják a hosszú távú családtervezést.

Fotó: Dreamstime

Kapcsolódó: