Az idei év új szakaszt jelent a Spanyolország és az Egyesült Királyság közötti, Gibraltárral kapcsolatos vitában. Az Ibériai-félsziget déli szélén fekvő 6,8 négyzetkilométeres és mintegy 40 ezres lakosságú brit tengerentúli területet illetően ötévnyi bizonytalanság és a brexit utáni tárgyalásokat után London, Madrid és az Európai Bizottság megkötötték egy 1018 oldalas megállapodást a személyek szabad mozgásáról.

Az egyezmény, amely július 15-én ideiglenesen lép hatályba, előírja a Gibraltárral szomszédos andalúz város, La Línea közötti szárazföldi határzár lebontását, valamint az árukra és a mintegy 15 ezer határon átkelő munkavállalóra – akik többségükben spanyolok – vonatkozó ellenőrzések megszüntetését. Gibraltár, amely a 2016-os brexitnépszavazáson 95,9 százalékos többséggel az EU-ban maradásra voksolt nem csatlakozik az unióhoz, de bevezeti a schengeni határszabályokat ezzel a vámunió része lesz.

A brexit új tárgyalási pozíciót biztosított Spanyolországnak, hiszen Gibraltárt már 2020-ban kizárták a végleges uniós–brit kereskedelmi és együttműködési megállapodásból (TCA), hogy Madrid regionális aggályait figyelembe vevő, testreszabott tárgyalásokra legyen lehetőség. Amíg Keir Starmer Munkáspártja tárgyal a Chagos-szigetcsoport Mauritiusnak való átadásáról, addig a Konzervatív Párt és a Reform UK néhány ellenzéki képviselője a Gibraltárra vonatkozó megállapodást nevetséges katasztrófának és kapitulációnak minősíti. Ezen új helyzet fényében joggal merül fel a kérdés, hogy Spanyolországnak valóban megvan-e az akarata és a szükséges eszközei ahhoz, hogy meggyengítse a brit szuverenitást Gibraltár felett.

Hányattatott történelem

A 18. században, a spanyol örökösödési háború csúcspontján egy angol–holland flotta elfoglalta Gibraltárt, majd az 1713-as utrechti szerződés feltételei szerint Spanyolországnak véglegesen át kellett adnia az Egyesült Királyságnak a várost, a várat, a kikötőt, az erődítményeket és a hozzá tartozó szomszédos erődöket. 1783-ig Madrid számos ostromot indított az exklávé visszaszerzésére, mindhiába. A gibraltári nagy ostrom (1779–1783) – amely a brit történelem leghosszabb ostroma – máig mélyen gyökerezik a gibraltáriak kollektív tudatában.

1946-ban Madridnak sikerült felvetetnie az ENSZ dekolonizációra váró, nem önkormányzó területek listájára. Kihasználva a közgyűlés egymást követő határozatait, amelyek a vitát „gyarmati helyzetnek” minősítették, Spanyolország arra törekedett, hogy rákényszerítse Londont a kétoldalú tárgyalások megkezdésére a terület átadásáról.

Erre válaszul az Egyesült Királyság fenntartotta, hogy bármilyen területi változáshoz elengedhetetlen a gibraltári lakosság önrendelkezési jogának tiszteletben tartása. Spanyolország kifogásolta ezt, arra hivatkozva, hogy az 1713-as utrechti békeszerződés nem tartalmazott ilyen kikötést.

1969-ben, felháborodva azon a népszavazáson, amelyen a gibraltáriak 99,64 százaléka a brit hovatartozásra voksolt, Franco tábornok gazdasági blokádot rendelt el, lezárta a határt, majd megszakított minden kapcsolatot a térséggel. London erre különböző intézkedésekkel válaszolt, például kedvezményes gazdasági támogatások bevezetésével, a spanyol munkavállalók marokkói munkaerővel való felváltásával, valamint az Egyesült Királysággal való légi összeköttetés javításával. A diktatúra bukását követően London és Madrid megteremtette a tárgyalások alapjait, amelyek csúcspontját a Lisszaboni Nyilatkozat (1980) és a Brüsszeli Megállapodás (1984) jelentette, amelyek lehetővé tették a határ újbóli megnyitását és a szabad mozgás helyreállítását.

Spanyolország demokratizálódása és az azt követő, az Egyesült Királysággal való kétoldalú közeledés ellenére Gibraltár lakossága rendíthetetlenül hű maradt a brit koronához.

Joe Bassano, az ország negyedik főminisztere a hivatali ideje alatt a „ne adj reményt Spanyolországnak” elvet hirdette, amely szerint a brit kormánynak semmiféle területi vagy szuverenitási engedményt nem szabad tennie Madridnak. 2002-ben a gibraltáriak 98 százalékos többséggel elutasították az Egyesült Királyság és Spanyolország közötti közös szuverenitási tervet. Azóta a London és Madrid közötti kapcsolatot ciklikus feszültségek jellemzik a felségvizek, a gazdasági státusz és a repülőtér működése kapcsán – ez utóbbi a Gibraltári-szoroson található, amelyről Spanyolország azt állítja, hogy azt Nagy-Britannia az 1713-as utrechti szerződés rendelkezései ellenére építette meg.

Határőrizet: egyszerűsített tranzit vagy trójai faló?

A brexit utáni, Gibraltárra vonatkozó megállapodás megakadályozta, hogy merev határ- és szigorúbb személyazonossági ellenőrzések lépjenek életbe az átkelő dolgozók számára, akik az ottani munkaerő mintegy felét teszik ki. Az egyezmény nélkül a patthelyzet a határátkelő előtti végtelen sorokat és jelentős gazdasági veszteségeket eredményezett volna Gibraltárnak és a spanyol hátországának.

Bár a szerződés 2. cikke biztosítja a brit szuverenitást a terület felett, London egyes hatásköröket átadott Madridnak a külső ellenőrzések terén.

Például azt, hogy a légi vagy tengeri úton Gibraltárra érkezők kettős ellenőrzésen esnek át, amelynek során mind a gibraltári, mind a schengeni formalitásokat intéző spanyol tisztviselő engedélyét be kell szerezni. Három évszázados gyakorlatot megszakítva a spanyol hatóságok mostantól megakadályozhatják egy brit állampolgár beutazását Gibraltárra.

Egyes brit tisztviselők összehasonlítják ezt a közös irányítási modellt a londoni St Pancras pályaudvaron alkalmazott protokollal, ahol a francia személyzet ellenőrzi a brit területről érkező Eurostar utasait. Ez azonban nem teljesen ugyanaz, hiszen Gibraltárral ellentétben St Pancras soha nem volt francia területi igény tárgya, ahogy az ENSZ sem sorolja az önkormányzat nélküli térségek közé. Amennyiben feszültség alakulna ki Spanyolország és az Egyesült Királyság között, a spanyol hatóságok szigorú határellenőrzésekkel késleltethetné az utazókat, arra kényszerítve őket, hogy a szomszédos Costa del Sol repülőterét vegyék igénybe.

Bár mindkét ország a NATO tagja, a spanyol tisztviselőknek a Királyi Haditengerészet létesítményei közelében történő állomásoztatása aggodalmat kelthet egy olyan területen, amelyet még mindig folyamatos vita jellemez. A Spanyolországgal fennálló határellenőrzések megszüntetésével Gibraltárnak új biztonsági kihívásokkal is meg kell küzdenie, ideértve az illegális bevándorlás és a kábítószer-kereskedelem szabályozását.

A jövő évi spanyol általános választások közeledtével a gibraltári brit kormány felkészül a Pedro Sánchez vezette szocialista kormány távozására és egy kevésbé rokonszenvező koalíció hatalomra kerülésére. Példaként említhető, hogy a patrióta VOX – amely a választásokon esélyes Néppárt (PP) szövetségese – elutasít minden olyan megállapodást, amely nem biztosítja a spanyol szuverenitást, sőt a gibraltári brit érdekekre vonatkozóan maximális nyomásgyakorlást követel. A gibraltári hatóságok komolyan veszik ezt a fenyegetést, 2019-ben a helyi kormány gyűlöletbeszéd miatt panaszt nyújtott be Madridban a VOX tisztviselői ellen.

A gazdaság: jólét mindenkinek?

Gibraltár nem vet ki adót az öröklésre, a vagyonra, a tőkenyereségre vagy a banki kamatokra, és versenyképes, körülbelül 15 százalékos társaságiadó-kulccsal több mint 6 ezer online szerencsejátékra, pénzügyi szolgáltatásokra és biztosításra szakosodott vállalkozásnak ad otthont.

Miután az Egyesült Királyság 1973-ban csatlakozott az EU-hoz – négy évvel azután, hogy Franco tábornok lezárta a Gibraltárral közös határt –, a brit kormány egyedülálló politikai státuszt biztosított a terület számára. Megállapították, hogy nem lesz alávetve a hozzáadottérték-adónak, illetve kívül marad mind a közös agrárpolitika, mind a közös külső vámunió hatályán. Spanyolország régóta elítéli ezeket az intézkedéseket, és Gibraltárt adóparadicsomnak bélyegzi.

A félszigeten érvényes áfamentesség azt jelenti, hogy számos termék, például a dohány, az alkohol és a benzin sokkal olcsóbb, mint a Campo de Gibraltar régióban, az andalúz hátországban, amely Spanyolország egyik legszegényebb térsége. Az EU vám- és adószabályainak betartásával azonban Gibraltár elveszítheti a gazdasági vonzerejét, ha ugyanis nem csökkenti a versenyelőnyét a közeli andalúz városokkal szemben, Spanyolország szigorúbb vámelőírásokat bevezet. A helyzet a Franco-korszak óta megfordult: az EU ezúttal Madridot támogatja, miután London kilépett az unióból.

Spanyolország a saját kihívásaival szembesül

Madrid számára ez a brexit utáni megállapodás egy példaként szolgálhat az olyan régiók számára, mint Katalónia, a Baszkföld vagy Galícia, amelyekben követeléseket válthat ki a nagyobb autonómia iránt. Ezek a régiók, amelyek hagyományosan támogatják az önrendelkezést, aligha fogadják majd el, hogy Gibraltár nagyobb autonómiát vagy kedvezményes elbánást élvezzen. Spanyolország ezáltal intézményi válságba sodródhat, mivel az 1978-as alkotmány nem számol ilyen forgatókönyvvel.

A szoros túloldalán pedig Madridnak szembe kell néznie Marokkó igényeivel a Ceuta és Melilla exklávéra, egy sor mediterrán szigetre, egy kicsi félszigetre, a Chafarinas-, Alhucemas-, Perejil/Leila-, Alborán-szigetre, valamint a Peñón de Vélez de la Gomerára.

Míg Spanyolország elutasítja, hogy ebben a régióban bármiféle vita fennállna, Marokkó azt állítja, hogy Gibraltár dekolonizációja hasonló megoldást fog kikényszeríteni a két vitatott exklávé és a környező kis területek esetében is.

Gibraltáron túlmutató ügy

Ahogy említettük, ez a mostani megállapodás túlmutat Gibraltáron, hiszen a brit szuverenitás, az európai integráció, valamint a területi önrendelkezés kérdéseit is magában foglalja. Madridnak ugyanakkor óvatosan kell egyensúlyoznia, mert a Gibraltárnak nyújtott esetleges engedmények vagy szuverenitási modellek precedenst teremthetnek az ország autonóm régiói számára.

Sőt, Marokkó hivatkozási alapként használhatja azt az előbb említett, spanyol ellenőrzés alatt álló Ceuta és Melilla város ügyében, valamint Skócia, Írország és Ciprus is precedensként hivatkozhat rá. Vagyis ez a mostani egyezmény inkább a konfliktus kezelését, mint annak végleges rendezését jelenti.

Európa szempontjából a kontraktus elsősorban azt mutatja, hogy a brexitet követő brit–uniós kapcsolatok pragmatikusabb szakaszba léphetnek, ahol a felek a gazdasági és biztonsági érdekeiket helyezik előtérbe. Azaz ez az egyezmény olyan ritka eset, amikor London, Madrid és Brüsszel közösen kötött kompromisszumot egy érzékeny szuverenitási kérdésben. Az Európai Unió számára a megállapodás stratégiai siker, mert a brexit ellenére sikerült fenntartania a schengeni térséghez kapcsolódó szabályozási befolyását egy fontos földrajzi csomópontban, ahol éves szinten a teljes globális tengeri kereskedelem 20 százaléka halad át. Mindez azt jelzi, hogy az EU gazdasági és intézményi vonzereje jelentős maradt még az olyan területeken is, amelyek formálisan nem részei az uniónak. Mivel a Gibraltári-szoros a Földközi-tengert köti össze az Atlanti-óceánnal, kiemelt szerepet játszik az európai energiaellátásban, a kereskedelmi útvonalak biztosításában és a NATO haditengerészeti műveleteiben. A határkérdés rendezése tehát csökkenti annak a kockázatát, hogy egy kétoldalú brit–spanyol vita akadályozza a nyugati szövetségi kooperációt. Bár Gibraltár esete egyedi, azt üzeni, hogy a 21. századi Európában a közös érdekeken alapuló együttműködés fontosabb, mint a területi viták végleges lezárása.

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons