Közép-Ázsia távoli fekvése, viszonylagos csendessége és összetett viszonyrendszere miatt kevésbé feltűnő szereplője a világpolitikának, ugyanakkor több szempontból is jelentős potenciált hordoz magában. Oroszország, Kína és a Közel-Kelet között elhelyezkedve mind a nagyhatalmak, mind a környező országok figyelmének középpontjában helyezkedik el az itt található öt állam, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán. Jelentőségüket a földrajzi elhelyezkedésükön kívül bőséges természeti erőforrásaik növelik, a térség ugyanis gazdag kőolajban, földgázban és ritka ásványkincsekben. Emellett fontos tranzitfolyosó az ázsiai csendes-óceáni térség, a Közel-Kelet és Európa között.

Mivel a kritikus ásványkincsek a globális energiaátmenet és a technológiai verseny nélkülözhetetlen alapanyagai, Közép-Ázsia geopolitikai jelentősége felértékelődik. Az elektromos autók, az akkumulátoripar, a megújuló energiaforrások, a mesterséges intelligencia és a fejlett hadiipari rendszerek működéséhez szükséges nyersanyagok feletti ellenőrzés ma már nem csupán gazdasági hanem stratégiai kérdés is.

Ahogyan a 20. században az olaj- és gázkészletek birtoklása biztosított jelentős politikai befolyást, úgy a 21.-ben a ritkaföldfémekhez, az uránhoz, a lítiumhoz vagy az egyéb kritikus ásványkincsekhez való hozzáférés válik a nagyhatalmi versengés egyik meghatározójává.

A nyersanyagellátási láncok feletti kontroll ezért egyre inkább a geopolitikai nyomásgyakorlás és a stratégiai érdekérvényesítés eszköze, ahogy azt már a kőolaj és a földgáz esetében tapasztalhattuk.

Napjainkban Közép-Ázsia két meghatározó nagyhatalmi szereplője Oroszország és Kína. Míg Moszkva befolyása évszázados történelmi, politikai és kulturális kapcsolatokon alapul, addig Peking az elmúlt néhány évtized során gazdasági, pénzügyi és infrastrukturális eszközökkel építette ki a kiterjedt jelenlétét a térségben. Ennek eredményeként ma már olyan összetett gazdasági és kereskedelmi hálózatot működtet, ami számos területen megkérdőjelezi Oroszország korábbi dominanciáját. Mindazonáltal a több területen gyümölcsöző kínai–orosz stratégiai partnerség jelenlegi keretei között Moszkva kénytelen elfogadni Peking gazdasági térnyerését Közép-Ázsiában. Noha ez hosszabb távon az orosz befolyás csökkenéséhez vezethet, a Kreml számára a déli határainál jelenleg fontosabb az Egyesült Államokkal szembeni együttműködés fenntartása, mivel

a két nagyhatalmat összekötő közös érdek – az amerikai geopolitikai jelenlét korlátozása Eurázsiában – egyelőre felülírja a köztük meglévő regionális versengést.

A Moszkva számára korábban kedvezőtlenül alakuló amerikai befolyásnövelési kísérletek – mindenekelőtt Ukrajnában és Grúziában – máig erős elrettentő hatással bírnak az orosz stratégiai gondolkodásban. Az orosz vezetés ugyanis aligha kíván újabb, a grúz vagy az ukrán konfliktushoz hasonló geopolitikai összecsapásokkal szembesülni a déli peremvidékén. Ennek megelőzésében a fokozódó kínai jelenlét bizonyos értelemben stabilizáló tényező lehet Moszkvának, még akkor is, ha hosszabb távon éppen ez szűkíti Oroszország mozgásterét a régióban. Kína gazdasági és infrastrukturális beágyazottsága jelentősen megnehezíti, hogy külső szereplők – elsősorban az Egyesült Államok – tartós geopolitikai pozíciókat építsenek ki Közép-Ázsiában. Ugyanakkor ezt sem szabad túlértékelni, hiszen a kínai jelenlét erősödése például Irán esetében sem akadályozta meg az amerikai nyomásgyakorlást és beavatkozási kísérleteket. Fontos különbség azonban, hogy Pekingnek Közép-Ázsiában lényegesen mélyebb gazdasági, kereskedelmi és infrastrukturális pozíciói vannak, mint Iránban, így a befolyása és a mozgástere is nagyobb.

Ez a körülmény Moszkva szemszögéből nézve a kínai jelenlétet nemcsak versenytárssá, hanem bizonyos mértékig az amerikai térnyeréssel szembeni biztosítékká is teszi.

Ennek eredményeként Közép-Ázsia ma inkább a kínai–orosz koordináció, semmint a nyílt kínai–orosz rivalizálás terepe, még akkor is, ha a felszín alatt erősödő gazdasági és stratégiai érdekellentétek rajzolódnak ki.

Oroszország: a hagyományos regionális hatalom

Az ország befolyásának a térségben jóval mélyebb történelmi gyökerei vannak, mint bármelyik versengő félnek. A térség a cári Oroszország, majd később a Szovjetunió része volt, így a politikai, gazdasági és társadalmi kapcsolatok a mai napig rendkívül szorosak. Az orosz továbbra is a régió egyik legfontosabb közvetítő nyelve, a közép-ázsiai politikai és gazdasági elit még mindig jelentős része pedig orosz oktatási intézményekben szerezte a képesítését, sőt országonként eltérő mértékben ugyan, de az orosz befolyás jelenleg is érzékelhető a médiában, a kulturális életben, ahogy az államigazgatás működésében is. Az orosz kapcsolatok beágyazottságát jól érzékelteti Kazahsztán példája, melynek elnöke, Kaszim-Zsomart Tokajev a Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében végzett, amely évtizedek óta az orosz diplomáciai és külpolitikai elit egyik legfontosabb képzőközpontja. Ezzel szemben politikai értelemben Türkmenisztán helyezkedik el a legtávolabb Moszkvától, az orosz befolyás itt jóval korlátozottabb, mint a térség többi államában.

Vlagyimir Putyin hatalomra kerülését követően Moszkva arra törekedett, hogy helyreállítsa a Szovjetunió felbomlása után meggyengült regionális pozícióit.

Ennek az intézményi alapjait olyan szervezetek jelentik, mint a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (CSTO), az Eurázsiai Gazdasági Unió (EAEU), illetve a Független Államok Közössége (FÁK). Ezek révén Oroszország egyszerre kínál biztonsági garanciákat és gazdasági integrációt a közép-ázsiai államok számára, illetve az ezekben való részvételi hajlandóság is mutatja a kapcsolataik szorosságát Oroszországgal: míg Kazahsztán és Kirgizisztán mindháromnak a tagja, addig Tádzsikisztán a gazdasági unióban, Üzbegisztán sem az előbbiben, sem a CSTO-ban nem vesz részt, Türkmenisztán pedig mindössze társult tagja a FÁK-nak.

Moszkva befolyásának az egyik legfontosabb pillére a biztonságpolitika. Oroszország tartja fenn a térség legmarkánsabb katonai jelenlétét, különösen Tádzsikisztánban és Kirgizisztánban, ráadásul a közép-ázsiai országok nagy része változatlanul orosz fegyvereket vásárol, a tisztjeiket orosz katonai akadémiákon képzik. Noha Kína az elmúlt években fokozta a biztonsági aktivitását – elsősorban a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) keretében, valamint egy tádzsikisztáni gyors reagálású katonai létesítmény működtetésével –, a katonai szférában továbbra is Oroszország az első számú szereplő, főleg úgy, hogy szintén tagja az SCO-nak.

A gazdasági kapcsolatok ugyancsak jelentős súlyt adnak Moszkvának. A régió országai szorosan kapcsolódnak az orosz piachoz, ahol több millió közép-ázsiai vendégmunkás dolgozik, így a hazautalások különösen Kirgizisztán és Tádzsikisztán gazdaságában töltenek be meghatározó szerepet. Az ukrajnai háború és az azt követő nyugati szankciók azonban kissé megváltoztatták ezt az összefonódást.

Oroszország ugyanis azóta egyre inkább Közép-Ázsiára támaszkodik a kereskedelmi és pénzügyi korlátozások megkerülésében, különösen Kazahsztán és Kirgizisztán vált fontos kiskapukat biztosító tranzitközponttá az orosz import és export számára.

A mindig is erős energetikai együttműködések szintén új szakaszba léptek. Fordulópontot jelentett, amikor 2023 októberében először változott meg a Közép-Ázsia–Központ-gázvezetékrendszer áramlási iránya, így orosz földgáz kezdett Kazahsztánon keresztül Üzbegisztánba áramlani. Ez jól mutatja, hogy Moszkva a nyugati piacok elvesztését követően Kelet felé irányította az energiaexportját. Kazahsztán ebben a folyamatban tranzitországként kíván profitálni, míg Türkmenisztán számára az olcsóbb orosz gáz megjelenése komoly kihívást jelent, mivel az veszélyeztetheti a kínai exportbevételeit.

Oroszország helyzete ugyanakkor közel sem megingathatatlan, folyamatos figyelmet igényel a pozícióinak fenntartása, ez pedig különösen nehéz úgy, hogy a koncentrációját erősen leköti az ukrajnai háború. Moszkva továbbra is egyértelműen domináns a katonai és politikai szférában, ugyanakkor a gazdasági súlya csökken, miközben Peking még mélyebben integrálja a térséget a kereskedelmi és infrastrukturális hálózataiba. A köztük zajló versenyben Moszkva számára hátrányt jelentenek az orosz háborús költségvetés adta szűkös gazdasági beruházási lehetőségek, ráadásul közben időről időre a bajszát húzogatja az USA és az Európai Unió is, ahogy Törökország és a muzulmán országok is törekednek a befolyásuk kiterjesztésére a térségben a türk eredetre és a vallási-kulturális összetartozásra hivatkozva.

Az orosz vezetés szemében ma a fókusz a nyugati terjeszkedés megállítása és a keleti terjeszkedés láthatatlan fékezése.

Mihail Galuzin orosz külügyminiszter-helyettes a közelmúltban külön felhívta a figyelmet az amerikai jelenlét veszélyességére. Véleménye szerint a nyugati beruházások és infrastruktúra-fejlesztések hosszú távon a nyersanyagok megszerzése mellett egy olyan alternatív regionális gazdasági rendszer kiépítését is szolgálják, amely csökkentheti Moszkva hagyományos befolyását a déli peremvidékén. Szerinte az amerikai és európai kritikusásványkincs-stratégiák egyszerű gazdasági versenyek helyett Oroszország regionális pozícióit fenyegető geopolitikai kihívások.

Kínai dominancia épül Közép-Ázsiában

Kína a térséget a saját stratégiai övezetének tekinti, ezt pedig egy következetes, több területet lefedő jelenlét kiépítésével érte el. Az Egy övezet, egy út kezdeményezés keretében milliárdokat fektetett infrastrukturális fejlesztésekbe: autópályák, vasútvonalak, energetikai és logisztikai folyosók hálózzák be a régiót, amelyek egyetlen célja, hogy szervesen bekapcsolják az itt fekvő országokat a kínai vérkeringésbe. Kína számára Közép-Ázsia nem pusztán regionális piac, de a stratégiai politikájának a része is.

Egy a tengeri kereskedelmi útvonalak sérülésével járó esetleges válság, például a Malaka-szoros elzáródása, az északi-tengeri útvonal blokádja vagy egy tajvani konfliktus esetén a közép-ázsiai szárazföldi összeköttetések alternatív és létfontosságú áruszállítási lehetőséget biztosíthatnak. Ennek kiépítését és megszerzését pedig Peking egyértelműen a fő feladatának tekinti.

A kínai jelenlét sajátossága itt is (mint a világban mindenhol) az, hogy gazdasági, pénzügyi, technológiai és energetikai eszközök révén valósul meg, a célja pedig az, hogy ne csak a legnagyobb kereskedelmi partnere legyen a régiónak, hanem annak alakítója is. A gazdasági kapcsolatok dinamikus bővülése ezt egyértelműen jelzi: 2025-re Kína és Közép-Ázsia kereskedelmi forgalma meghaladta a 106 milliárd dollárt, ami tíz év alatt többszörös növekedés. Nem véletlen, hogy az ázsiai nagyhatalom mára mind az öt ország legfontosabb kereskedelmi partnerévé vált.

Peking számára Közép-Ázsia több egy másodlagos, „B opció-s” logisztikai folyosónál, inkább olyan stratégiai térség, amely a kritikusnyersanyag-készletein keresztül egyszerre tartalék és geopolitikai eszköz az Egyesült Államokkal szembeni versengésben.

Ebben pedig Kazahsztán urán-, réz- és ritkaföldfémkészletei, Üzbegisztán bányászati potenciálja, továbbá a térség szénhidrogén-tartalékai kulcsfontosságúak. Ugyanakkor Kína nem csupán a hiányzó nyersanyagai megszerzésére törekszik: gyakran az olyan erőforrások piacára is belép, amelyekből neki is vannak jelentős készletei. E stratégia célja a számára hiányos vagy sérülékeny nyersanyagellátás hosszú távú biztosítása, a globális nyersanyagpiacokon fennálló verseny fokozása és részbeni irányítása az olyan erőforrások esetén is, amelyekből számottevő tartalékai vannak. Mindezek mellett a rendkívül ritka és technológiai szempontból kulcsfontosságú természeti kincsek feletti irányítás megszerzése, amelyek, ahogy említettük, Kína területén is fellelhetők, azért is fontos, mert azok a globális technológiai fejlődés szempontjából más államok számára is nélkülözhetetlenek. Ez pedig egy olyan geopolitikai pozíció kiépítését szolgálja, amelyben a nyersanyagok feletti kontroll a gazdasági előny mellett stratégiai befolyási eszköz is a globális hatalmi versenyben.

A korlátozott amerikai jelenlét stratégiai lehetőségei

Az Egyesült Államok számára Közép-Ázsia nem tartozik a globális külpolitikája elsődleges fókuszterületei közé, főként azért, mert itt a mozgástere jelentős mértékben korlátozott az orosz és kínai regionális dominancia miatt. Moszkva és Peking között egyelőre nincs olyan mély törésvonal, amire Washington egy megosztási stratégiát építhetne, így az itteni térnyerési kísérletei jelenleg akadályokba ütköznek. Az amerikai jelenlét 1991 óta hullámzó: a Szovjetunió felbomlása után elindult egy fokozatos közeledés, amely a 2001. szeptember 11-i támadások után érte el csúcspontját, amikor több közép-ázsiai ország logisztikai és katonai bázisokat biztosított az afganisztáni műveletekhez. Ezt követően azonban az amerikai befolyás újra visszaszorult, míg Oroszország regionális biztonsági szerepe és Kína gazdasági térnyerése fokozódott.

A jelenlegi amerikai stratégia így elsősorban katonai helyett gazdasági és diplomáciai természetű. Washington a C5+1 együttműködési formátumon, valamint vállalatokon és beruházásokon keresztül igyekszik jelen lenni a térségben. Ennek középpontjában a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok bővítése, valamint a kritikus nyersanyagok – különösen az urán és a ritkaföldfémek – alternatív forrásainak biztosítása áll. Az utóbbi – a már említett kínai folyamatok miatt – Washington részéről kiemelt figyelmet érdemelne, ugyanakkor a behatároltsága nehezíti a cselekvési lehetőségeit.

Az Egyesült Államok közép-ázsiai beágyazódásának alapvetően strukturális korlátai vannak: míg Oroszország és Kína földrajzilag közel van, működteti a történelmi kapcsolatrendszerét és ápolja a regionális jelenlétét, addig Washington ebből a három dimenzióból egyikben sem tud előnyt felmutatni.

Az Egyesült Államoknak jelentős a pénzügyi, kereskedelmi és védelmi eszközrendszere, de ezek önmagukban nem pótolják a térség politikai és kulturális szövetébe való mély beágyazottság hiányát, amely Oroszország és Kína esetében részben adott, részben történelmileg felépült.

Ebben a kontextusban kiemelt jelentőségű Sergio Gor – születési nevén Szergej Gorohovszkij – amerikai különmegbízott szerepe, aki üzbegisztáni orosz származása, orosz anyanyelvi és kulturális kompetenciái, valamint washingtoni politikai pozíciója révén közvetítőként jelenhet meg a két rendszer között. A tevékenysége így nemcsak a gazdasági és diplomáciai kapcsolatok bővítésére irányulhat, hanem egy olyan „puha beágyazódási csatorna” kialakítására is, amely részben képes enyhíteni az Egyesült Államok hátrányait a térség történelmileg és kulturálisan a régióhoz szorosan kötődő nagyhatalmaival szemben. Gor az USA indiai nagyköveteként kulcsszerepet játszik Washington regionális kapcsolatrendszerének építésében. Talán épp az itt elért sikerei okán irányította őt az amerikai kormányzat Közép-Ázsia felé, ahol rövid idő alatt több milliárd dollár értékű kereskedelmi és beruházási megállapodásokat kötött.

Mindezek ellenére az Egyesült Államok szerepe Közép-Ázsiában inkább kiegészítő jellegű, ahogy említettük, a térség geopolitikai erőterét alakító Oroszország és Kína mellett ma még nem tud labdába rúgni. Ugyanakkor a régió stratégiai jelentősége – különösen a nyersanyagkészletei és a logisztikai folyosói miatt – nem engedheti meg azt, hogy Amerika teljesen háttérbe szoruljon. Az Egyesült Államok valószínűleg felkészülten figyeli az orosz–kínai szövetség megingására utaló jeleket, hiszen egyedül ez teremthet a számára új lehetőségeket.

Instabil egyensúly: geopolitika Isztán módra

A közép-ázsiai államok kínosan ügyelnek arra, hogy ne csak egy nagyhatalomhoz kötődjenek, éppen ezért a mozgásterük maximalizálására törekszenek, és olyan külpolitikai egyensúlyt igyekeznek fenntartani, amely lehetővé teszi számukra az olyan kényes külső szereplők közötti lavírozást is, mint a Nyugat és a Kelet országai. Többirányú külpolitikájukban egyszerre igyekeznek pragmatikus kapcsolatokat fenntartani Oroszországgal, Kínával, az Egyesült Államokkal, Iránnal, Törökországgal, valamint más regionális és globális szereplőkkel. Ennek az elsődleges célja a szuverenitás megőrzése és a külpolitikai mozgástér folyamatos bővítése, ugyanakkor mindez nem mentes a kockázatoktól, mivel a térséget jócskán terhelik határviták, vízkészletek körüli feszültségek, biztonságpolitikai sérülékenységek, valamint belső és regionális rivalizálások.

Mindez egy olyan környezetet eredményez, amelyben a külső hatalmak jelenléte egyszerre jelent lehetőséget és potenciális instabilitást.

A régió jövőjének kulcskérdése, hogy fenntartható-e a többpólusú versengés gyümölcsöző egyensúlya, amelyben a közép-ázsiai államok a szuverenitásuk megőrzésére és a külpolitikai mozgásterük maximalizálására törekedhetnek, avagy adottságaik miatt a következő háromhatalmi szembenállás gyakorlati terepévé válnak.

Kapcsolódó:

Borítókép: Dreamstime