Líbia ismét az amerikai geopolitika és az energiapiac metszéspontjába került. Trump tanácsadója egyezséget szorgalmazna a hatalommegosztás terén a keleti Haftar-tábor és a tripoli kormány között, az ország olajtermelésének a növelése pedig nagyvállalati és európai érdek is.

Az Egyesült Államok líbiai kezdeményezése jól illeszkedik a Trump-korszak külpolitikai logikájába: a stabilizációt biztonsági garanciákkal, beruházási érdekekkel és energiapolitikai egyezségekkel próbálja elérni. A Financial Times szerint Maszad Boulos, Trump közel-keleti és afrikai tanácsadója egy olyan konstrukción dolgozik, amely összefogná az ország keleti és nyugati hatalmi központját.

A hivatalos cél az intézmények egységesítése és az ország kormányozhatóságának a helyreállítása, míg a mögöttes szándék Líbia olajtermelésének a növelése, az amerikai és nyugati energiacégek visszatérése, valamint egy olyan minimális politikai alku kialakítása, amely csökkenti az olajmezők és terminálok lezárásának kockázatát.

Két Líbia, egy olajállam

Az észak-afrikai ország Kadhafi 2011-es bukása óta nem tudott tartós politikai rendet kialakítani. A nyugati oldalon a Tripoliban működő, nemzetközileg elismert kormány áll Abdul Hamid Dbeibeh vezetésével, míg a keletin a Bengázi körüli hatalmi központ, a keleti parlament és a Halifa Haftár vezette Líbiai Nemzeti Hadsereg gyakorolja a hatalmat.

A két oldal közötti konfliktus nem pusztán ideológiai, sokkal inkább az olajbevételekhez, a fegyveres csoportokhoz, a migrációs útvonalakhoz és a szövetségi hálózatokhoz kapcsolódik.

Az ország különlegessége, hogy a nemzetközi jogi elismerés, a katonai kontroll és az olaj feletti befolyás gyakran más szereplő kezében van.

A Boulos-terv kapcsolati rendszere

A készülő amerikai terv egyik legérzékenyebb eleme az, hogy a Haftár család formális politikai szerepet kaphatna, méghozzá a Financial Times szerint úgy, hogy Szaddám Haftár, Halifa Haftár fia állna egy végrehajtó elnöki tanács élén, Dbeibeh miniszterelnök lenne, a tripoli oldal egyik közeli szereplője pedig nemzetbiztonsági feladatkört kapna.

Ez a modell abból indul ki, hogy Haftár nélkül nehéz megteremteni a keleti stabilitást, Dbeibeh hiányában pedig a nyugati intézményi folytonosság és a nemzetközi elismerés sérülhet. A terv mögött látszik az amerikai diplomácia, az olajcégek érdeke, Olaszország energia- és migrációs szempontjai, valamint a regionális szereplők – Törökország, Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek és Oroszország – eddigi befolyási rendszere.

Az olaj adja a stratégiai súlyt

Líbia Afrika legnagyobb bizonyított olajtartalékát tudhatja magáénak, a Nemzetközi Energiaügynökség (EIA) adatai alapján mintegy 48 milliárd hordónyit, ami az afrikai tartalékok több mint 40 százaléka. A líbiai gazdaság extrém módon olajfüggő: a Reuters szerint az ország gazdasági teljesítményének több mint 95 százalékához kötődik az olaj és a gáz.

A termelés jelenleg napi 1,4 millió hordó körül mozog, a nemzeti olajtársaság célja a napi 2 milliós szint elérése, ám Boulos az évtized végére a napi 3 milliót is lehetségesnek tartja.

Ez egyrészt pluszbevételt jelentene a líbiai költségvetésnek, másrészt jelentős mozgástér nyílhatna meg a mediterrán energiapiac, az európai ellátásbiztonság és az olajárak szempontjából is.

A licencpiac újranyitása

Az energiapolitikai fordulat már megkezdődött, Líbia ugyanis 2007 óta először indított nagyobb olaj- és gázlicenckört, amelyben 22 kutatási és fejlesztési területet kínált fel. A konstrukció részei a termelésmegosztási megállapodások, amik a korábbi szigorúbb modell helyett vonzóbb feltételeket nyújthanak a nemzetközi vállalatoknak.

A Reuters azt írja, hogy február óta a Chevron a Sirte-medencében kapott lehetőséget, az Eni és a QatarEnergy a Földközi-tenger gázban gazdag offshore térségében, míg a Repsol–Mol–TPAO-konzorcium az Offshore Area 07 területet nyerte el. Magyar szempontból ez egy közvetlen vállalati kapcsolódás a líbiai rendezéshez.

Az ENSZ-tervhez is illeszkedik

A Boulos-féle elképzelés nem egy különutas amerikai konstrukció, hiszen részben illeszkedik az ENSZ líbiai rendezési tervéhez, amely a választási rendszer kialakítására, az intézmények egységesítésére és a politikai párbeszéd elősegítésére épül. A különbség az, hogy Washington számára az olaj- és biztonságpolitikai ösztönzők kialakítása sokkal fontosabb.

Mindez előny, mert Líbia eddigi választási folyamatai rendre meghiúsultak a fegyveres csoportok, a hatalmi érdekek és az olajbevétel körüli viták miatt. Viszont kockázat is, mert egy szigorúan üzleti megállapodás legitimálhatja azokat a szereplőket, akik részei voltak a líbiai államiság szétesésének.

Európa számára sem mellékszál

Líbia Európának energetikai, migrációs és biztonságpolitikai szempontból fontos. A közelsége Olaszországhoz, a Földközi-tenger központi migrációs útvonala, valamint a déli energiaszállítási lehetőségek miatt Brüsszel és Róma sem lehet közömbös a rendezési kísérlettel szemben.

Egy líbiai megállapodás csökkenthetné az olajtermelés politikai okokból való megszakításainak a kockázatát, növelhetné a dél-mediterrán energiaszállítás kiszámíthatóságát és javíthatná az európai vállalatok beruházási pozícióit.

Ez utóbbi a már említett Mol miatt a magyar gazdaság szempontjából sem csupán egy távoli külpolitikai ügy.

Stabilitás vagy megosztottság?

A terv fő kérdése az, hogy olajbevételekből lehet-e államot építeni egy olyan országban, ahol a fegyveres hálózatok a fekete arany körül szerveződnek. Ha az ebből befolyó összegek civil intézményeket, a költségvetést és ellenőrizhető beruházásokat finanszíroznak, akkor a megállapodás rövid távon működhet, így stabilizálhatja az országot.

Ha pedig a tervezett hatalommegosztás egységbe kovácsolja, Líbia exportképesebb olajállammá válhat, az igazi politikai megújulás, a választási legitimáció és a fegyveres struktúrák felszámolása pedig háttérbe szorul.

A Boulos-terv ezért túlmutatva Líbián azt teszteli, hogy az amerikai külpolitika képes-e egy szétesett államot energiapolitikai és beruházási megállapodásokon keresztül stabilizálni. Ha igen, Washington megerősítheti a pozícióját Észak-Afrikában, az európai energiaellátás kiszámíthatóbbá válhat, a líbiai olajszektor pedig újabb nemzetközi tőkét vonzhat.

Ha azonban a terv elbukik, az arra figyelmeztet, hogy önmagában az olajbevételekre nem lehet államot építeni akkor, ha ezen összegekért fegyveres és családi hatalmi hálózatok versengenek. A következő hónapok tétje ezért az, hogy az amerikai megállapodás elindítja-e a stabilizációt, vagy csak új politikai formát ad a jelenlegi líbiai rendszernek.

Forrás: Financial Times, Reuters, EIA, ENSZ/UNSMIL háttéranyagok

Fotó: Dreamstime

Kapcsolódó: