Az iráni háború körül felvetődött az a kérdés, hogy mi történik, ha Washingtonban vagy Jeruzsálemben a nukleáris fegyverek bevetése is szóba kerül. A tét az, hogy egy elhúzódó háború mikor válik politikailag kezelhetetlenné.

Seymour Hersh amerikai újságíró egy fehér házi forrás alapján azt állítja, hogy Trump zárt körben felvetette a nukleáris opció lehetőségét Iránnal szemben. Persze ezt érdemes nagyon óvatosan kezelni, hiszen nem haditervről van szó, inkább egy olyan politikai jelzésről, amely már az eszkaláció lehetőségét feltételezi.

Amikor egy elnök környezetében a végső fegyver neve is elhangzik, az a magabiztosság helyett annak a jele, hogy a hagyományos katonai nyomás nem hozta meg a gyors politikai eredményt.

A The Cradle ehhez hozzáteszi, hogy Izraelnek és az Egyesült Államoknak megvannak a képességei arra, hogy Irán ellen szélsőséges csapást mérjen, de stratégiailag ezzel nem sokat nyerne. Irán esetében ez a logika azért félrevezető, mert az ország katonai és nukleáris infrastruktúrájának a jelentős része épp a túlélésre rendezkedett be, hegyekbe, föld alá, széttagolt létesítményekbe és nehezen áttekinthető ipari hálózatokba rejtve.

Vagyis maguk a terepviszonyok jelentik a védelmi rendszert. Fordo például egy mélyen a hegybe épített létesítmény, a Natanz és más stratégiai pontok körüli föld alatti, megerősített és szétszórt infrastruktúra pedig azért jött létre, hogy egyetlen csapás ne dönthesse el a háborút. Egy nagyobb robbanás ugyan pusztítást okozhatna, de a tudást, a mérnöki állományt, az utánpótlást és a politikai akaratot képtelen lenne megingatni. A Közel-Kelet helyzete azért speciális, mert egy esetleges ottani rombolás nagymértékű lehet, különösebb politikai eredménye nem vezetne.

A nukleáris opció ezért nem egyszerűen egy nagyobb bombát jelentene, hanem áttörné az 1945 óta létező nagyhatalmi önkorlátozást. Irán földrajzi elhelyezkedése, hegyvidékei és a széttagolt katonai-ipari rendszere miatt, ahogy említettük, a végső fegyver sem garantálna politikai eredményt, globális stratégiai változásokat annál inkább.

Miért nem hozna stratégiai győzelmet?

Irán esetében az amerikai cél az lenne, hogy az ország nukleáris fegyvereit, rakétaellátottságát és katonai-ipari képességeit tartósan visszavessék.

Csakhogy egy ilyen csapás után Teherán vélhetően nem lenne engedelmes tárgyalófél, ehelyett a túlélésre, a megtorlásra és a hosszú távú ellenállásra rendezkedne be.

Amerikát nézve pedig a nukleáris fegyverek bevetése szétverné azt a legitimációs keretet, amelyre Washington évtizedek óta építi a globális szerepét. Ugyanis a meglévő szabályalapú rendet nehéz lenne tovább képviselni, ha a világ legerősebb hatalma egy nem nukleáris állammal szemben alkalmazná a végső eszközt. Kína és Oroszország számára mindez stratégiai sikert jelentene, a globális délen pedig megerősödne az a nézet, hogy a nyugati normák csupán addig élnek, amíg az ottani erőpolitika zavartalan.

Izrael, Amerika és a nukleáris tabu ára

Izrael biztonsági félelme érthető, hiszen Irán katonai-technológiai kapacitását és regionális hálózatait fenyegetésnek tartja. A kérdés az, hogy egy nukleáris fegyver bevetése megszilárdítaná-e a biztonságot. Valószínűbb azonban, hogy bár a zsidó állam katonailag rövid távon előnybe kerülhetne, ám közben olyan diplomáciai, regionális és erkölcsi támadásoknak lenne kitéve, amelyek a legszorosabb szövetségi kapcsolatait is megingathatnák.

Európa számára ez rémálom: a Hormuzi-szoros lezárása, az olajár emelkedése, az LNG-piac és a dollár menekülővaluta-szerepe gyorsan megnövelné az inflációt, emellett az ipar költségeinek jelentős drágulását hozná.

Egy nukleáris eszkaláció a biztonságpolitikai sokk mellett energiaár-növekedést, biztosítási válságot, tengeri kereskedelmi zavarokat és újabb költségeket jelentene az európai gazdaságoknak.

Legalább Csernobil óta tudjuk, hogy a nukleáris kockázat milyen veszélyeket jelent. Bár egy iráni eszkaláció következményeit nem érdemes összevetni 1986-tal, a politikai tanulság mégis hasonló: ami földrajzilag távolinak látszik, az, ahogy említettük, az energiaárakon, a tengeri útvonalakon és a biztonsági kockázatokon keresztül gyorsan begyűrűzhet Európába.

A kijárat: olaj, pénz és Hormuz

A nukleáris fenyegetéssel szemben létezik egy valószínűbb amerikai stratégia, a háborús nyomás pénzügyi-energetikai síkra terelése. Trump provokatív módon már egy iráni újjáépítés üzleti feltételeiről beszélt, amikor azt mondta, hogy Amerika részt vehetne az ottani infrastruktúra helyreállításában, cserébe pedig részesedést kérne az iráni olajból. Ez ebben a formában inkább egy tárgyalási alap lehet, nem pedig egy konkrét rendezési terv, ráadásul Teherán számára az amerikai elnök által javasolt „fél olajért újjáépítés” elképzelés szuverenitási szempontból vereség lenne.

A reálisabb megoldás egy ellenőrzött, az olajbevételhez és a befagyasztott eszközökhöz kötött megállapodás lehetne. Az Iránnal szembeni szankciókon enyhítenének, cserébe a Hormuzi-szoros kiszámítható működéséért, a tengeri biztonsági vállalásokért és a nukleáris korlátozásokért. Washington pedig mindezt stratégiai győzelemként könyvelhetné el, hiszen bevételi és biztonsági engedményekkel tárgyalóasztalhoz kényszerítette Teheránt. Ezzel mindkét fél elégedett lehetne, hiszen Irán nem kerülne ki vesztesen a konfliktusból, ráadásul a szankciók enyhítésével anyagi forrásokhoz juthatna, Trump pedig elmondhatná, hogy katonai erővel sikerült gazdasági feltételeket teremtenie. A nukleáris opció így nem a háború megoldása, hanem annak a jele lenne, hogy a politikai-diplomáciai csatornáknak át kell venniük az irányítást a katonai eszkaláció felett.

Forrás: Seymour Hersh, Cradle, Guancha)

Kapcsolódó: