A japán kormány évtizedek óta próbálja megállítani a népességfogyást, ám a családtámogatások, a gyermeknevelési kedvezmények és a külföldi munkavállalók gyarapodó száma sem tudta megfordítani a trendet. A kudarc oka az, hogy a gyermekvállalásról szóló döntéseket a pénz helyett az életforma, a munkahelyi kultúra és a jövőbe vetett bizalom alakítja.
Japán demográfiai válságát gyakran a legegyszerűbb képlettel szokták leírni: a születésszám csökken, több az idős ember, ezért fogy a népesség. A valóság azonban ennél összetettebb, a szigetország ugyanis egy olyan társadalmi kísérlet kellős közepén áll, amit a világ többi fejlett országa is figyelemmel követ. Japán ugyanis több mint harminc éve próbál választ találni arra a kérdésre, miként lehet megállítani a népességfogyást egy modern, fejlett, magas életszínvonalú társadalomban. Az eddigi tapasztalatok azonban meglehetősen kijózanítók.
Az állam ugyanis az elmúlt évtizedekben szinte minden klasszikus eszközt bevetett: növelte a családi támogatásokat, bővítette a gyermeknevelési rendszer pénzügyi lehetőségeit, javította a bölcsődei és óvodai ellátást, adókedvezményeket vezetett be és nagyobb hangsúlyt helyezett a családbarát intézkedésekre. A cél világos volt: csökkenteni a gyermekvállalás anyagi költségeit, így ösztönözve a fiatalokat a családalapításra. Csakhogy a probléma az, hogy a fejlett társadalmakban a gyermekvállalásról szóló döntés már rég nem pusztán gazdasági kérdés. A fiatal generációk nem csupán azt mérlegelik, hogy megengedhetnek-e maguknak egy gyermeket, hanem azt is, hogy össze tudják-e egyeztetni a gyermeknevelést a karrierjükkel, a munkájukkal, a lakhatási helyzetükkel és az életmódjukkal. Japán ebből a szempontból klasszikus állatorvosi ló, mert
a világ egyik legfejlettebb gazdaságát ötvözi egy rendkívül merev és nagy munkaterhelésre épülő társadalmi modellel.
Az ország vállalati kultúrája a hosszú munkaidőre, a lojalitásra és a folyamatos rendelkezésre állásra épül. Az utóbbi évek reformjai ellenére a túlórázás széles körben elterjedt maradt, sőt el is várt. Egy japán pár számára a gyermekvállalás gyakran teljes életmódbeli átalakulást jelent: a nők jelentős része még mindig úgy érzi, hogy az komoly hátrányt jelenthet a karrierjében, a férfiak számára pedig a munkahelyi elvárások sok esetben korlátozzák az aktív családi szerepvállalást. Japánban (és általában a fejlett országokban) a hagyományos családi szerepek és a modern gazdaság követelményei között így komoly feszültség alakul ki. Az emberek hosszabb ideig tanulnak, később lépnek be a munkaerőpiacra, később házasodnak és később vállalnak gyermeket. Mire pedig eljutnak a családalapításig, sokan már olyan élethelyzetben vannak, ahol a gyermekvállalás jelentős kompromisszumokkal és lemondásokkal jár. A támogatások enyhíthetik ezeket a terheket, de önmagukban nem szüntetik meg azokat az akadályokat, amelyek a döntések mögött állnak. A gyermekvállalási hajlandóságot ugyanis a lakhatási költségek, a munkaidő, a közlekedés, a gyermekellátási rendszer minősége és természetesen a jövőbe vetett bizalom is alakítja. Ha ezek a tényezők nem változnak, a pénzügyi ösztönzők hatása korlátozott marad.
Idegen ismerősök
A japán modell másik fontos eleme a migráció. Sok nyugati országban (Európában különösen) megjelent az a gondolat, hogy a demográfiai problémák egy része a bevándorlással kezelhető. Japán hosszú időn keresztül rendkívül zárt ország volt ezen a téren, ám a munkaerőhiány növekedésével fokozatosan megnyitotta kapuit a külföldi dolgozók előtt. Így ma már több százezer külföldi dolgozik az iparban, a mezőgazdaságban, az építőiparban és (rendkívül gyorsan öregedő társadalom lévén) az idősgondozásban. A rendszer gazdasági szempontból működik is: enyhíti a munkaerőhiányt és segít fenntartani bizonyos ágazatok működését, a népességfogyást azonban nem állítja meg.
A munkaerőpiaci és a demográfiai fenntarthatóság ugyanis nem ugyanaz.
Egy ország képes lehet fenntartani a gazdasági teljesítményét külföldi munkavállalók segítségével, ám közben a saját lakossága tovább öregszik és csökken. A tervezett migráció így lehet gazdasági eszköz, de nem helyettesíti a társadalom természetes reprodukcióját, vagyis a népesedési válság önmagában a bevándorlással nem megoldható. Intő jel ez Európa számára, mert ahogy említettük, a kontinens számos országa ugyanezekkel a problémákkal küzd. Olaszországban, Spanyolországban, Németországban is csökkennek a születésszámok, a társadalmak ijesztő gyorsasággal öregednek el, a gazdaságoknak pedig nő a munkaerőigénye.
Valójában minden demográfiai válság legkeményebb kihívása az, hogy egy társadalom mennyire képes összeegyeztetni a gazdasági teljesítményt az emberi igényekkel. Ha a munka olyan mértékben uralja a mindennapokat, hogy az a családalapítást akadályozza, akkor a népesedési mutatók előbb-utóbb ezt visszatükrözik. Japánban pontosan ez történt. A gazdasági eredményesség és a társadalmi modernizáció egy olyan környezetet hozott létre, amelyben a gyermekvállalás sokaknak jelentett túl nagy áldozatot. Amíg a családalapítás terve nem egyeztethető össze a gazdasági modellel, addig a támogatási programok, a migrációs intézkedések vagy a különböző ösztönzők legfeljebb lassíthatják a népességfogyást, de nem adnak választ rá.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
