Egyre több politikai diskurzusban beszélnek Németországról és Japánról úgy, hogy a második világháború után nyolcvan évvel „újrafegyverkeznek”. Emellett a The New York Times, valamint Európa, Észak-Amerika és Ázsia védelmi és nemzetközi ügyekkel foglalkozó kiadványai is megemelítik ezt. A megállapítás olyan szempontból valóban helytálló, hogy mindkét ország növeli a védelmi kiadásait, modernizálja a fegyveres erőit, és egy olyan biztonságpolitikai stratégiába kezd, amelynek a végrehajtása egy évtizeddel ezelőtt nehéz lett volna.

Azonban sokan ezt történelmi kontextusba helyezik, és összehasonlítják a nyolcvan évvel ezelőtti időszakkal, ám ezek nem feltétlenül tükrözik a 2020-as évek viszonyai.

A történelmi példánál maradva, a mostani felfegyverkezés sokakat a náci Németország és a császári Japán második világháború előtti évek fegyverkezési stratégiájára emlékeztet, ami ellentmond a két országra évtizedek óta jellemző visszafogottságnak. Az ilyen összehasonlítások bár történelmi hivatkozásokat nyújthatnak, elhomályosíthatják a korábbi és a mostani körülmények közötti különbségeket.

Az egyik ilyen az, hogy Németországot és Japánt általában „status quo”-hatalomként jellemzik, mert a politikájuk nagyrészt a meglévő nemzetközi rend keretein belüli működésre irányult. Mindkettő stabil demokrácia, amely szorosan beágyazódott a szövetségi hálózatokba, a nemzetközi intézményekbe és a globális piacokba. A védelmi politikájukat a belföldi jogi és politikai keretek korlátozzák: a német Bundeswehr a „parlamenti hadsereg” (Parlamentsarmee) elve alapján működik, amely a katonai bevetéseket a Bundestag felügyelete alá helyezi, míg Japán védelmi helyzetét az Alkotmány 9. cikke és az Önvédelmi Erők (SDF) feletti polgári ellenőrzés elve határozza meg.

A mai politikai vita Németország szerepét hangsúlyozza mint központi biztonsági szereplőt Európán belül, amely az Egyesült Királyság és más európai államok kulcsfontosságú partnere. A német védelmi képességek növelése nem csupán a növekvő fenyegetésérzet következménye, hanem a NATO keretein belül az európai kollektív védelem és a terhek megosztásának köszönhetők. Ebből a szempontból Németország gazdasági súlya és központi földrajzi elhelyezkedése olyan elvárásokat támaszt, miszerint jelentősebb szerepet kell játszania az európai biztonságban, különösen az USA csökkenő európai jelenléte miatt, illetve azért, mert az európai államokra növekvő nyomás telepedik azért, hogy nagyobb felelősséget vállaljanak az elrettentés terén.

Változó biztonsági helyzetkép

Németország átalakuló védelmi helyzete az európai biztonság megítélésének eltolódását jelenti, amit a Radban Biztonsági és Védelmi Intézet (RSDI) „keményebb stratégiai valóságnak” nevez. A hidegháború utáni időszak nagy részében az európai kormányok többnyire abban a meggyőződésben működtek, hogy a kontinensen az államközi konfliktusok kockázata jelentősen csökkent, ami egy „békeosztalék”– korszakot alakított ki, amit a védelmi prioritások visszafogása jellemzett.

Az orosz–ukrán háború azonban megkérdőjelezte ezeket az európai biztonságpolitikát alátámasztó feltételezéseket, és újra felhívta a figyelmet a hagyományos katonai elrettentés fontosságára.

Németországnak a védelmi kiadások növelésére irányuló döntése – amelynek keretében ezek az összegek az idei 82,7 milliárd euróról jövőre várhatóan 105,8 milliárdra emelkednek – nem egyszerűen militarizációs folyamatok, hanem a megváltozó európai biztonsági környezetre adott válaszok.

Japán és az indo-csendes-óceáni biztonsági környezet

Az ázsiai szigetország stratégiáját egy sajátos regionális biztonsági környezet alakítja. A térségi hatalmi státuszt ugyanis egyre inkább meghatározza Kína katonai modernizációja és növekvő önérvényesítése a Kelet-kínai-tengeren, Észak-Korea fejlődő rakéta- és nukleáris képességei, valamint a Tajvani-szorosban kialakuló potenciális válság körüli fokozódó bizonytalanság.

Ha Japán reakcióját kizárólag a felfegyverkezés szemszögéből vizsgáljuk, azzal alábecsüljük, milyen mértékben befolyásolják az ország védelmi politikáját a régóta fennálló jogi, alkotmányos és politikai korlátok. A közvélemény továbbra is óvatos a katonai erő alkalmazásával kapcsolatban, míg az egymást követő kormányok általában az elrettentést és az önvédelmet helyezik előtérbe. Még azokat az intézkedéseket is, amelyek egykor politikailag vitatottak lettek volna, általában regionális biztonsági kihívásokra adott válaszként indokolják, nem pedig szélesebb körű katonai ambíciók megnyilvánulásaként.

Eltérő védelmi költségek

A védelmi kiadások összehasonlítása tovább bonyolítja Németország és Japán remilitarizációjának üzenetétt. Az országok összevethetősége érdekében az alábbi adatokat a SIPRI katonai kiadási adatbázisából vettük.

Mindez arra utal, hogy sem Németország, sem Japán nem mutat egyértelműen kiugró értéket a tágabb nemzetközi kontextusban, hiszen az előbbi védelmi költségvetése nagyjából összehasonlítható más jelentős európai nagyhatalmakéval, valamint jelentősen elmarad az Egyesült Államokétól. Japán ugyan a világ egyik legnagyobb gazdasága, de több szövetségesével és regionális partnerével összehasonlítva viszonylag szerény arányban fordít védelemre. Ugyanakkor Lengyelország és Dél-Korea esetén ez az összeg sokkal magasabb.

A tágabb nemzetközi kontextus

A védelmi kiadásokra vonatkozó adatok egy másik tendenciára is rámutatnak, amit a kizárólag Németországra és Japánra összpontosító viták során néha figyelmen kívül hagynak. A demokratikus világ nagy részén ugyanis a döntéshozók gyakran arra a következtetésre jutnak, hogy a hidegháború utáni kedvezőnek mondható biztonsági környezet bizonytalanná vált. Az egyes kormányok ezért több forrást fordítanak a védelemre, válaszul a kihívásokkal teli környezetre.

Számos fejlemény igazolja, többek között a nagy államközi konfliktusok visszatérése Európában, az indo-csendes-óceáni térségben fokozódó verseny, a nukleáris fegyverek elterjedésével kapcsolatos aggodalmak, a kiberfenyegetések, a kritikus infrastruktúrát érintő sebezhetőségek, valamint a globális ellátási láncokat övező erősödő bizonytalanság.

Ennek következtében a megnövekedett katonai kiadások nem korlátozódnak néhány államra, többek között az európai NATO-tagállamok is emelték a védelmi költségvetésüket, míg Lengyelország, Finnország, Svédország, Ausztrália és Dél-Korea felgyorsította a beszerzési programjait és bővítette a katonai képességeit. Még azok a kormányok is, amelyek továbbra is a diplomáciát és a multilaterális együttműködést tartják elsődlegesnek, azzal érvelnek, hogy a hiteles elrettentéshez erősebb védelmi képességekre van szükség.

A nemzetközi kapcsolatokat vizsgálva ezek a fejlemények csupán a külső biztonsági környezet változásaira adott válaszok, ugyanis teljesen érthető, hogy az egyes országok a túlélésüket helyezik előtérbe azáltal, hogy elegendő katonai képességeket tartanak fenn a potenciális fenyegetések elrettentésére. Vagyis amikor az erőviszonyok eltolódnak, vagy fenyegetések várhatók, az érintett államok hajlamosak ennek megfelelően kiigazítani a védelmi álláspontjukat.

Mindez azt jelenti, hogy a német és a japán katonai kiadások növekedése nem más, mint a nemzetközi politikában megnövekedett bizonytalanságokra adott válasz.

Belpolitikai viták és stratégiai kompromisszumok

A megnövekedett védelmi kiadásokkal kapcsolatban mindkét országban megosztott a közvélemény. A támogatói azzal érvelnek, hogy a változó körülmények erősebb elrettentő képességeket és ellenállóbb védelmi intézményeket igényelnek. A kritikusok azonban megkérdőjelezik ezen költések jogosságát, a szociális kiadások ezzel párhuzamosan várható csökkenését, valamint azt, hogy a megnövekedett katonai képességek hozzájárulhatnak a regionális feszültségekhez vagy a fegyverkezési versenyhez.

Ezek a viták jól mutatják, hogy a védelmi reformok továbbra is politikai viták tárgyát képezik. Németországban és Japánban a védelmi stratégiát a választások, a közvélemény, a történelmi emlékezet és az alkotmányos szempontok alakítják. Az ilyen viták megmutatják a különbséget a demokratikus döntéshozatali folyamatok és a korábbi militarizációs időszakokat jellemző politikai környezet között.

A második világháború utáni biztonságpolitikai elképzelések végleg átalakulni látszanak, Ahogy említettük, Németország és Japán védelmi megerősödése a szövetségi rendszer alkalmazkodását jelzi egy veszélyesebb nemzetközi környezethez. Európában Németország nagyobb katonai szerepvállalása erősítheti a NATO elrettentő képességét és csökkentheti az Egyesült Államoktól való függőséget, amennyiben több NATO-ország is ebbe az irányba mozdul el, egyúttal az orosz fenyegetés miatt felgyorsítja az európai védelmi integrációt. Ázsiában Japán hasonló szerepet tölthet be Kína növekvő befolyásával szemben, Dél-Koreával karöltve. Stratégiai értelemben ez a folyamat egy új korszak kezdetét jelzi, amelyben a fejlett demokráciák egyre nagyobb erőforrásokat fordítanak a biztonságukra. Az azonban egyelőre nem világos, hogy ez a stratégiai normalizáció stabilabb elrettentést eredményez-e, vagy egy új globális fegyverkezési versenyt indít el Európában és az indo-csendes-óceáni térségben.

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons