Több mint száz évvel Kuba függetlenségének kikiáltása után a szigetország ismét ugyanazzal a dilemmával találja szemben magát, mint 1902-ben: hogyan őrizheti meg a szuverenitását egy olyan helyzetben, amikor a gazdasági túlélése éppen attól a hatalomtól függ, amely a legerősebb nyomást gyakorolja rá? Trump új Kuba-politikája hidegháború utáni hidegháborút teremt.
A kubai rendszer az elmúlt évtizedek legsúlyosabb válságát éli át. A szigetország gazdasági összeomlása már jóval Donald Trump második elnöksége előtt elkezdődött, de a washingtoni nyomásgyakorlás olyan folyamatokat indított el, amelyek immár a rendszer túlélési lehetőségeit kérdőjelezi meg. Havanna történelmi válaszúthoz érkezett: vagy kompromisszumot köt Washingtonnal, vagy gazdasági és társadalmi „halálspirálba” kerülhet, amelynek a vége akár külső beavatkozás lehet. Mindez egyetlen Trump-cél érdekében: az elnök ki akarja szakítani az országot az orosz és kínai befolyási övezetből, majd a sajátjába kívánja átterelni azt.
Trump csak tetézte a bajt
A kubai gazdaság problémái jóval a jelenlegi amerikai nyomásgyakorlás előttre nyúlnak vissza. Az ország már a Covid-járvány után súlyos nehézségekkel küzdött. A turizmus csak részben állt helyre, az állami szektor reformjai akadoztak, az energiaellátás egyre instabilabbá vált, a fiatal és képzett munkaerő pedig tömegesen hagyta el az országot. Mindez odavezetett, hogy Kuba az 1990-es évek „különleges időszaka” (periodo especial) óta nem látott gazdasági összeomlást él át, amikor a Szovjetunió megszűnése után egyszerre veszítette el az orosz olajimportot és a külkereskedelmének több mint 75 százalékát, amitől egyenes út vezetett a GDP-je majdnem 40 százalékos eltűnéséhez.
Az országot rendszeres áramszünetek, üzemanyaghiány, infláció és súlyos devizahiány sújtja. A kivándorlás mértéke olyan jelentős, hogy egyes becslések szerint csupán 2022-ben és 2023-ban 1,8 millió fő, azaz Kuba teljes lakosságának a 18 százaléka hagyta el az országot. A helyzetet tovább súlyosbította Venezuela kiesése: évtizedeken keresztül ugyanis Caracas biztosította számára a kedvezményes olajszállításokat, amelyek az egyik legfontosabb gazdasági támaszát jelentették. Ennek megszűnése önmagában az egyik legsúlyosabb csapás volt Havannának. A Trump-kormányzat azonban nem elégedett meg a hagyományos embargókkal: májusban olyan másodlagos szankciókat vezetett be, amelyek túlmutatnak a korábbi kubai szankciós rendszereken. Ezek az intézkedések nemcsak kubai szereplőket céloznak, hanem
minden olyan külföldi vállalatot, bankot vagy befektetőt, amely kapcsolatban áll a kubai állami gazdaság stratégiai ágazataival.
Ez lényegében ugyanaz a mechanizmus, amit Washington korábban Irán ellen alkalmazott, vagyis nem Kubát akarja közvetlenül elszigetelni, inkább mindenkit elrettenteni attól, hogy Kubával üzleteljen. A szankciók az energiaipari, a pénzügyi, a bányászati, a védelmi és a biztonsági szektort célozzák, és a külföldi pénzintézetek számára már az is kockázatot jelenthet, ha jelentősebb tranzakciókat bonyolítanak le kubai állami szereplőkkel. Ez a lépés egy alapvető változás, hiszen a több mint hatvan éve fennálló amerikai embargó ellenére Kuba eddig képes volt alternatív és szürkezónás nemzetközi kapcsolatrendszereket fenntartani, ám a másodlagos szankciók célja már ezen menekülő útvonalak lezárása. A nyomásgyakorlás hatásai néhány hét alatt érzékelhetővé váltak, miután több nemzetközi vállalat felfüggesztette vagy csökkentette a kubai tevékenységét. A pénzügyi elszigetelődés ennél is jelentősebb: júniustól Kuba elveszítette a Visa és Mastercard rendszerein keresztüli nemzetközi fizetési lehetőségeit, ami komoly csapást jelent a turizmusnak és a külföldi devizabevételeknek, vagyis Washington célja az állam bevételi forrásainak szisztematikus felszámolása lett.
Nincs már idő semmire
A Trump-kormányzat kommunikációjában egyre hangsúlyosabban jelenik meg az a vád, hogy Kuba kínai és orosz hírszerzési eszközöknek, csoportoknak ad otthont, különösen az Egyesült Államok délkeleti katonai és űrkutatási infrastruktúrájának közelsége miatt. A washingtoni követelések között így kiemelt helyen szerepel az orosz és kínai biztonsági együttműködés felszámolása, illetve az ilyen létesítmények bezárása. Ebben az értelemben Kuba ma ugyanabba a kategóriába került, mint korábban Venezuela vagy részben Irán: egy olyan ország, amelyen keresztül rivális nagyhatalmak próbálnak stratégiai jelenlétet fenntartani az amerikai érdekszférában. És itt jött a képbe a rezsimváltás gondolata.
Trump szerint a kubai rendszer gazdaságilag már most is fenntarthatatlan, ezért a fokozott nyomás politikai változásokat fog kikényszeríteni. Az elnök kritikusai ugyanakkor arra emlékeztetnek, hogy a szankciós politika több mint hat évtizede nem érte el a célját, a gazdasági nyomás pedig gyakran inkább megerősíti a rendszer összezárást – lásd Irán esetét. Csakhogy Havannának már nincs elegendő mozgástere a kivárás politikájához. (Irán évtizedek óta a jelenlegi háborúra készül, vészgazdasági, társadalmi és hatalmi B terveket kiépítve, amelyeket a jelek szerint hatásosan életbe is léptetett.) A kubai vezetés egységes nézetet valló politikai szereplők helyett egymással részben versengő, részben együttműködő hatalmi csoportok laza koalíciójából áll. Éppen ez a szerkezeti sajátosság magyarázhatja, hogy az ország gazdasági helyzete olyannyira romlik, hogy a rendszer már nem képes olyan döntéseket meghozni, amik enyhíthetnék azt.
Havanna évtizedeken át egyensúlyozott Moszkva, Caracas, Peking és Washington között. Talán épp ezért egyes elemzők gyakran beszélnek „kubai rezsimről”, mintha az egyetlen akaratot képviselne, a valóságban azonban több olyan erőközpont létezik, amelynek különböző érdekei vannak, és amelyek közül egyik sem érdekelt egy Washingtonnal kötött gyors kompromisszumban. Az egyik legfontosabb a GAESA-szervezet, ami olyasmi, mint egy államon belüli gazdasági állam, amely a kubai hadsereg gazdasági karja.
Nem klasszikus konglomerátumról van szó, hanem egy olyanról, amely a hadsereg elitjének a kezében koncentrálja a gazdaság kulcsterületeit.
Ez a kubai gazdaság 35-40 százaléka is lehet, különös tekintettel azokra a területekre, amelyek devizát termelnek: a turizmus, a kikötők, a logisztikai szegmensek, az ingatlanfejlesztések és a külkereskedelem. Ez azt jelenti, hogy aki a GAESA-t kontrollálja, az lényegében a „keményvalutás” gazdaság jelentős részét is irányítja. A probléma az – főleg az Egyesült Államok szemszögéből –, hogy ez a struktúra nehezen fér össze a piaci nyitással. Ha Kuba elmozdulna egy klasszikusabb piacgazdaság irányába, ahol a magánszektor, a külföldi befektetések vagy a diaszpóra tőkéje dominál, akkor az automatikusan csökkentené a GAESA súlyát, ezt pedig a kubai elit mindenáron szeretné elkerülni.
A másik „akadályozó” csoport a kubai biztonsági és hírszerzési apparátus. Az elmúlt években a szigetország a korábbinál is szorosabb kapcsolatokat épített ki Oroszországgal és Kínával. Moszkva katonai és hírszerzési együttműködései, valamint a kínai kommunikációs és elektronikai infrastruktúrához kapcsolódó projektek Washingtonban fokozódó aggodalmat váltottak ki. Ez magyarázza, hogy a Trump-adminisztráció követeléseinek egyik központi eleme a biztonságpolitikai újrarendeződés. A kubai védelmi/katonai elit számára viszont ezek a kapcsolatok a saját intézményi túlélésük garanciái is. Mindezek mellett ott a kommunista párt uralma alatt virágzó állami bürokrácia, így a gazdasági reformok könnyen politikai megújulási követeléseket generálhatnak. A vezetés számára pedig fennáll annak a veszélye, hogy egy ellenőrzött gazdasági liberalizáció idővel olyan társadalmi folyamatokat indít el, amelyek már nem kontrollálhatók.
Mit adnak nekünk az amerikaiak?
Az eddig ismert tények alapján Trump nem feltétlenül a kubai rendszer azonnali összeomlását várja, mivel az túl nagy rizikóval járna még az Egyesült Államok számára is. A fokozatos átalakulás kifejezés indításnak jó: idetartoznak az olyan látványos intézkedések, mint a politikai foglyok szabadon engedése, a szólás- és gyülekezési szabadság legalább részleges visszaállítása, és persze a washingtoni szempontból lényegesebbek: a magánszektor bővítése és a külföldi befektetések ösztönzése. Ezek mellett különösen fontos elem lenne a tulajdonjogi viták rendezése, mivel az 1959–1960-as államosítások során az amerikai vállalatok és magánszemélyek jelentős vagyont veszítettek Kubában. Több ezer visszatérítési követelést tartanak nyilván, amelyek összértéke kamatokkal együtt ma már több tízmilliárd dollárra rúghat. És hogy mit kapna ezért cserébe Kuba? A legnagyobb nyereséget a szankciók enyhítése jelenthetné, de az is mérföldkőnek számítana, ha az ország lekerülne a terrorizmust támogató államok listájáról, az amerikai vállalatok pedig visszatérhetnének a kubai piacra. A karibi ország vezetése számára azonban a probléma sokkal mélyebben gyökerezik: a nemzeti emlékezetben.
Egy lehetséges kiegyezés az Egyesült Államokkal fájdalmas történelmi emlékeket idéz fel.
A kubai forradalom teljes narratívája arra épült, hogy az ország évszázadokon át külső hatalmak befolyása alatt állt – előbb a spanyol gyarmati uralom, majd az amerikai dominancia keserítette az életét. A szuverenitás kérdése ezért egyenlő a nemzeti önazonosságéval. A történelmi emlékezet középpontjában a Platt-cikkely áll. Az 1898-as spanyol–amerikai háborút követően Kuba formálisan függetlenné vált, a gyakorlatban azonban Washington jelentős befolyást gyakorolt az ország politikájára. Az 1901-ben elfogadott Platt-cikkely lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy bizonyos körülmények között beavatkozzon Havanna belügyeibe, valamint biztosította az amerikai katonai jelenlét jogi alapjait a szigeten. Kubában a dokumentumot a mai napig a nemzeti szuverenitás megcsonkításának szimbólumaként kezelik: Fidel Castro is rendszeresen erre a történelmi tényre hivatkozott, amikor az USA-val szembeni ellenállást igazolta.
A forradalom hivatalos narratívájában az 1959-es hatalomátvétel részben épp annak a történelmi folyamatnak a lezárása volt, amit a Platt-korszak testesített meg. Ezért a mai kubai vezetés szemében minden olyan tárgyalás, amit amerikai nyomás és feltételek alatt kellene lefolytatni, óhatatlanul ezt a történelmi traumát idézi fel. A kérdés alapvetően így csak átvitt értelemben szól az önállóságról. Ha ugyanis az ország nem képes elkerülni a gazdasági összeomlást, akkor az államiságának az alappillérei omlanak össze, vagyis épp a szuverenitása kerül veszélybe.
Kuba geopolitikai magánya
Egészen a 2020-as évekig Kubának mindig volt támasza a világban. A Szovjetunió összeomlása után ott volt Venezuela, majd Havanna egyre nagyobb tempóban nyitott Kína és Oroszország felé.
Venezuela korábban napi több tízezer hordó olajat küldött Kubának, de miután az Egyesült Államok blokád alá vette a szállítmányokat, majd ez év elején megdöntötte Maduro hatalmát, a venezuelai olajcsapok végleg elzáródtak Kuba előtt. A mexikói kormány a történelmi kötelékek és a baloldali ideológiai partnerség jegyében a Pemex állami olajvállalaton keresztül fokozta a szállítást, hogy életben tartsa a kubai energiahálózatot, de Washington nyomására és a büntetővámok belengetése miatt később kénytelen volt ideiglenesen szüneteltetni azt. Venezuela térdre kényszerítése után a kubai maradt a térség legjelentősebb, nyíltan Amerika-ellenes, autoriter baloldali rezsimje.
A jelenlegi helyzetben azonban egyik partner sem képes vagy hajlandó olyan mértékű támogatást nyújtani, amely stabilizálhatná a kubai gazdaságot. Oroszország figyelmének és erőforrásainak jelentős részét továbbra is az ukrajnai konfliktus köti le. Kína számára Kuba fontos stratégiai partner lehet, de nem olyan jelentőségű, hogy emiatt nyílt konfrontációt vállaljon az Egyesült Államokkal. A szigetország előtt így egyszerűen azért marad legnyilvánvalóbb lehetőségként egy megegyezés a Fehér Házzal – annak ellenére, hogy mind morális, mind politikai értelemben el kellene utasítania azt –, mert jelenleg nincs más olyan szereplő, amely képes lenne tőkét, piacot, technológiát és pénzügyi segítséget biztosítani az újjáépítéséhez. Kína az lenne, viszont az ázsiai országot épp Washington nem akarja a közelébe engedni, így Kuba történetének egyik legkülönösebb paradoxona kezd kibontakozni:
a rendszer, amely identitásának jelentős részét az amerikai befolyással szembeni ellenállásra építette, végül épp az Egyesült Államok segítségére szorulhat a fennmaradása érdekében.
A kubai válságban összeolvadt az amerikai embargós politika, a szigetország gazdaságának hibás működése, valamint (geopolitikai helyzetéből adódóan) a Donroe-elv, Trump nyugati féltekés dominanciára való törekvéseivel. Washington célja a havannai rendszer szétzilálásán túl annak kiiktatása az orosz és kínai geopolitikai hatalmi struktúrából. Kérdés, hogy a kubai vezetés képes-e egyáltalán felismerni: a status quo fenntartása ma már nagyobb kockázatot jelenthet, mint maga a változás. A havannai vezetés elméletileg választhatná a reformok fokozatos végrehajtását, egy óvatos alkukötést Washingtonnal, illetve egy „ellenőrzött átmenet” elindítását. Vagy – és a kubai hivatalos kommunikáció egyelőre erre utal – nemet mond, kockáztatva a tomboló gazdasági válság további elmélyülését, amely társadalmi instabilitást, tömeges migrációt, végül akár külső beavatkozási kísérleteket is előidézhet.
A történelem iróniája, hogy Havannának a Castro-rendszerben töltött utolsó nyara ugyanarról a kérdésről fog szólni, mint Kuba első „független” döntése több mint száz évvel ezelőtt: mennyi szuverenitást érdemes feláldozni azért, hogy maga az állam fennmaradhasson?
***
Kapcsolódó:
Nyitókép: MI
