A világpolitika e köré az átalakulás köré szerveződik, ezért a legtöbb geopolitikai konfliktus, gazdasági versengés vagy stratégiai szövetség mögött ma az energia kérdése húzódik meg. Ennek egyszerű az oka: a világ energiaéhsége soha nem látott ütemben növekszik és a globális villamosenergia-fogyasztás évről évre rekordokat dönt. E folyamatok mögött három alapvető tényező áll.

Fizess, fogyassz és függj

Az első a modern fogyasztói társadalmak energiaigényes életmódja, melyben az emberek több eszközt használnak, többet utaznak, többet fogyasztanak, és mindezt magasabb energiafelhasználás mellett, de a fogyasztás növekedése mögött a gazdaságin kívül kulturális okok is állnak.

A ma embere egy olyan rendszerben él, amely folyamatosan azt sugallja számára, hogy a boldogság, a siker és az önmegvalósítás a kényelem és az újabb termékek, illetve szolgáltatások megvásárlásával érhető el.

Amíg az emberek a környezeti problémák megoldását a politikától, a nemzetközi szervezetektől vagy a technológiától várják, ritkán teszik fel azt a kérdést, hogy a fogyasztási szokásaik mennyiben járulnak hozzá a környezetet érintő problémákhoz. A fogyasztói üzletrendszer mind hallhatóbb üzenete egyszerű: fizess, fogyassz, függj. Ennek következtében olyan javak és szolgáltatások tömegét használjuk fel, amelyek nem növelik az életminőségünket, sőt inkább csak terhelik a pénztárcánkat, az egészségünket, az energiarendszereket és végső soron a környezetünket.

A világhatalom kulcsa a technológia

A második meghatározó tényező a digitalizáció. Az adatközpontok, a mesterséges intelligencia, a felhőalapú szolgáltatások, az okoseszközök és a digitális infrastruktúra elképesztő mennyiségű villamos energiát igényel, a szerverparkok és hálózatok korunk egyik legnagyobb energiafogyasztóivá váltak. A digitalizációs forradalom energiaéhsége mára önálló, meghatározó tényező lett a globális energiaigény növekedésében. A mesterséges intelligencia, a Big Data és az ezek mögött álló adatközpontok olyan infrastruktúrát hoztak létre, amely folyamatos és rendkívül nagy volumenű villamosenergia-ellátást igényel.

Egy 100 megawattos adatközpont fogyasztása nagyságrendileg százezer háztartás energiaigényével vetekszik.

A jelenség főként a kriptovaluták világában tűnik fel: a Bitcoin és más hasonló rendszerek rövid idő alatt váltak önálló iparággá, amelynek energiaigénye már országok fogyasztásával mérhető össze. A Bitcoin éves villamosenergia-felhasználása meghaladhatja Lengyelország teljes fogyasztását, ami jól mutatja, hogy a digitális technológiák már most is óriási mértékben növelik az energiaigényt.

Mindez azt eredményezi, hogy a jövő energiaigényének tetemes részét a hagyományos iparágak helyett a digitális infrastruktúra határozza majd meg. Ráadásul az adatközpontok, a kriptovaluta-hálózatok és a mesterségesintelligencia-rendszerek stabil, folyamatos és nagy sűrűségű energiaellátást igényelnek, amit nem lehet csak időjárás- és napszakfüggő megújulókkal biztosítani. Az energetikai innovációk tehát elengedhetetlenek, ahogy az energiaszektor alapjaiban történő átalakítása is.

Több ember, több fogyasztás – több modern ember, még több fogyasztás

A harmadik tényező a demográfia és az urbanizáció. A fejlődő világban zajló népességnövekedés önmagában is hatalmas energiaigényt von maga után, de ezt csak erősíti a városiasodás. A demográfiai előrejelzések szerint 2050-re Afrika és Ázsia lakossága nagyjából másfél milliárd fővel növekedhet. Emellett százmilliók költöznek vidékről városokba, ahol az egy főre jutó energiafelhasználás lényegesen magasabb. A fejlődő országok számára a gazdasági felzárkózás valójában egyet jelent az energiafogyasztás gyors növekedésével.

A világ eközben a villamosenergia mellett tette le a voksát, a következő évtizedek egyik legfontosabb kérdése ezért már nem pusztán az lesz, hogy mennyi energiára van szükségünk, inkább az előállítás, a fogyasztókhoz való elszállítás és a tárolás módja, vagyis az energiaátmenet valójában nem csupán termelési, hanem infrastruktúra- és ellátásbiztonsági verseny is.

Szénhidrogén-koalíció a zöldforradalommal szemben

A kialakuló új világrendben két nagy tábor rajzolódik ki: az egyik oldalon a zöldátmenet fő támogatói állnak, élükön Kínával és az Európai Unióval, a másikon a fosszilis energiahordozókra épülő hatalmak találhatók, mindenekelőtt az Egyesült Államok és Oroszország.

Ez a felosztás természetesen leegyszerűsítő, hiszen egyik szereplő sem mondott le teljesen sem a fosszilis, sem a megújuló energiaforrásokról, mégis jól mutatja a stratégiai irányokat. Kína és az Európai Unió a fosszilis energiaimporttól való függősége miatt alapvető érdekeltje az energiaátmenet felgyorsításának. Az Egyesült Államok és Oroszország ezzel szemben a világ legnagyobb szénhidrogén-hatalmai közé tartozik, számukra a jelenlegi rendszer fennmaradása jelentős előnyökkel jár.

A 21. század nagyhatalmi versengésének fő harcterévé így az energetika vált.

Az Egyesült Államok stratégiája kettős: egyrészt fenn kell tartania azt a hatalmas energiarendszert, amely a világ vezető technológiai és katonai hatalmának működését biztosítja. A mesterséges intelligencia, a digitális gazdaság vagy a katonai technológia mind elképzelhetetlen stabil és bőséges energiaellátás nélkül – ahogyan ezek nélkül a jövőben a világhatalmi pozíciók megtartása is elképzelhetetlen.

Másrészt Washington a globális dominanciájának megőrzésére törekszik, aminek az eszközei rendkívül sokrétűek: a gazdasági szankcióktól kezdve a vámháborúkon át egészen a geopolitikai nyomásgyakorlás különböző formáiig. Az energiapiacok átrendeződése mögött gyakran felfedezhetők ezek a stratégiai szempontok is. Az ukrajnai háború például nem csupán európai biztonsági kérdés, de jelentős energiapiaci átrendeződéshez is vezetett. Az orosz energiahordozók visszaszorulásával az amerikai LNG korábban elképzelhetetlen mértékben jelent meg Európában. Ahogy az iráni konfliktusok mögött is rendre felsejlik az ázsiai és európai piacok energiafüggőségének kérdése, valamint a rivális piaci szereplők kiszorításának szándéka úgy, mint az Öböl menti, olajban gazdag országoké.

Kína ezzel szemben egy hosszabb távú stratégiát követ: a zöldátmenet élére elsősorban geopolitikai számításból állt, nem környezetvédelmi idealizmusból. Peking felismerte, hogy a fosszilis energiahordozók világában sérülékeny helyzetben van, energiaimportőrként jelentős mértékben függ a külső beszállítóktól és a tengeri szállítási útvonalaktól, ezért rövid és középtávú célja, hogy fokozatosan energiaimportőrből energiaexportőrré váljon, de nem feltétlenül magának az energiának az exportőrévé, inkább az azt előállító technológiák exportőrévé.

A „Made in China” korszakát pedig a „Designed in China” korszakának kell felváltania, hiszen Peking célja a gyártson túl ma már az, hogy birtokolja a technológiai tudást, a szabadalmakat és a teljes értéklánc kulcspozícióit.

Hosszabb távon mindezzel azt reméli, hogy a zöldenergia-forradalom győzteseként új energiarendszerre épülő világgazdaságot épít ki, amely az ő geopolitikai felemelkedését szolgálja majd. A kínai vezetés ugyanakkor pontosan tisztában van azzal, hogy az átmenet időigényes folyamat. A következő tíz-tizenöt évben hatalmas mennyiségű import szénre, kőolajra és földgázra lesz szüksége, vagyis hiába igyekszik minél több forrásból biztosítani az energiaellátását, mégis ebben az időszakban a legsebezhetőbb, hiszen a versenytársai ez idő alatt tudják leginkább korlátozni a mozgásterét.

Az ázsiai nagyhatalom azonban egy másik területen óriási előnyre tett szert: a zöldtechnológiákhoz és a digitalizációhoz szükséges stratégiai ásványkincsek jelentős része felett közvetlen vagy közvetett ellenőrzést gyakorol.

A 20 legfontosabb stratégiai ásványi anyag esetében átlagosan mintegy 70 százalékos arányban rendelkezik a kitermelési vagy a feldolgozási kapacitások felett.

Emellett külföldi beruházásokkal, infrastruktúra-fejlesztésekkel és pénzügyi terjeszkedéssel igyekszik befolyása alá vonni az afrikai és közép-ázsiai nyersanyagforrásokat. Ráadásul az élénkülő exportkorlátozásokkal és a bányafejlesztések lassításával is befolyásolja a világpiacot.

A zöldtechnológiák gyártásában Kína ma már megkerülhetetlen szereplő: világelső a napelemek, szélturbinák, akkumulátorok és elektromos járművek gyártásában, ahogy az új tiszta energiával kapcsolatos szabadalmak döntő hányada is kínai kézben van. Így miközben a világ fosszilis függőségről beszél, egy új típusú függőség alakul ki szépen csendben: a zöldtechnológiák jelentős része kínai beszállítók nélkül ma már elképzelhetetlen.

Nem az energiafüggőség Európa igazi problémája, inkább a geopolitikai súlytalansága

A világ három meghatározó hatalma – az Egyesült Államok, Kína és részben Oroszország – egyaránt azt szeretné, ha Európa tőle függne. Az Európai Unió mintha nehezen alkalmazkodna a gyorsan változó geopolitikai realitásokhoz: hosszú évszázadokon át a világ gazdasági és politikai központja volt, ám a 21. század nagyhatalmi versenyében súlytalanabb szerepbe szorul. Ennek ellenére sokszor úgy hozza meg a döntéseit, mintha még mindig ő vezetné a mezőnyt. Mivel nem lát maga előtt senkit, azt hiszi, hogy mindenkit lehagyott, valójában azonban fordítva ül a lovon: hátrafelé néz, a többiek pedig már rég előtte vágtatnak.

Az Európai Unió a zöldátmenet egyik leglelkesebb támogatója, ám a technológiai és ipari hátteret szinte egészében Kína uralja.

Így a fosszilis energiafüggőség helyét egy új, technológiai függőség veszi át, amely esetében ugyan az energia helyben termelődik, de a megújulókhoz szükséges infrastruktúrák és eszközök jelentős része külső forrásból érkezik.

Az orosz energiahordozókról való leválás sem eredményezett teljes stratégiai autonómiát, hiszen a helyére amerikai függőség lépett. Az Egyesült Államokból érkező LNG-import néhány év alatt az európai energiapiac egyik meghatározó elemévé vált, miközben Európa ugyanazokért a szabad globális kapacitásokért kell versenyezzen Ázsiával. A kérdést sok esetben pedig már nem is a geopolitika, csupán az ár dönti el: azé a gáz, aki többet fizet érte.

Az európai egység ma egyszerre válik a nagyhatalmi versengés egyik fő célpontjává. Az Egyesült Államok, Kína és Oroszország eltérő eszközökkel, de egyaránt igyekszik befolyást szerezni a kontinensen, miközben Európa politikai súlyának gyengülését részben a megosztottság fenntartásán keresztül is előmozdítják. Ugyanakkor egyik szereplő sem érdekelt Európa teljes meggyengülésében, hiszen a kontinens a világ egyik legnagyobb és legfizetőképesebb fogyasztói piacát jelenti a számukra.

A negyedik energiaátmenet jóval több egyszerű technológiai forradalomnál. Nem pusztán arról szól, hogy a szén helyett napelemeket vagy a benzines helyett elektromos autókat használunk-e. Valójában a 21. század világrendjének alapjai formálódnak ki a szemünk előtt, ezért az energia kérdése ma már a gazdaságpolitikai témák egyike helyett maga a geopolitika, azaz aki uralja az energiaforrásokat, a technológiát és az ellátási láncokat, az a jövő világrendjének alakításában is döntő szerepet játszhat.

Kapcsolódó:

Borítókép: Dreamstime