Tíz évvel ezelőtt, 2016. június 23-án az Egyesült Királyság választópolgárainak a többsége támogatta azt az álláspontot, miszerint ideje elhagyni az Európai Uniót. A brexit mellett a választók 51,9 százaléka foglalt állást, ám azóta ez a csekély előnyük elpárolgott: szinte csak olyan felmérést találni, ami azt mutatja, hogy a britek megbánták az egy évtizeddel ezelőtt meghozott döntésüket.

Sok brexitszavazó meggondolta magát

Ma már csak a brit közvélemény 30 százaléka tartja magát továbbra is ahhoz, hogy az országnak valóban az EU nélkül kell boldogulnia, míg 57 százalékuk állítja, hogy nem volt helyes kilépni az integrációból – derül ki az európai székhelyű YouGov globális kutató- és adatelemző csoport júniusi felméréséből. Bár a „bregret” – azaz a brexit megbánása (az angol megbánást jelentő „regret” szóból eredően) – már 2017-től felülkerekedett a népszavazást övező eufórián, 2020 elején, a hivatalos kilépéssel egy időben, illetve 2021-ben még azt mutatták a pollok, hogy a polgárok bíznak a döntés helyességében. 2022 júliusa óta viszont a kételkedők aránya folyamatosan növekszik.

A tíz évvel ezelőtt a kilépésre szavazók 64 százaléka továbbra is kiáll az akkori szavazata mellett, de közel 23 százalékuk ma már úgy véli, hogy az Egyesült Királyságnak nem kellett volna elhagynia az uniót. Ezzel párhuzamosan a maradást támogatók közül viszont pusztán 6 százaléknak változott a véleménye.

A YouGov azt is kimutatta, hogy

a britek 55 százaléka támogatná a visszacsatlakozást az EU-ba,

míg a 34 százaléka szerint ez nem lenne jó megoldás. Erre reagálva néhány uniós tisztviselő jelezte, hogy ha London vissza is térne, egyáltalán nem biztos, hogy élhetne ugyanazokkal a kivételekkel (ún. opt-out jogok), amelyekkel korábban, például csatlakoznia kéne a Schengen-övezethez. Ebben az esetben viszont a britek már nem támogatnák az újracsatlakozást, tehát úgy tűnik, hogy az emberek nem mondanának le a korábbi előnyökről.

Azt ugyanakkor a megkérdezettek körülbelül 51-55 százalék gondolja, hogy a közös piac részeként az ország gazdasága lendületet kapna, ezáltal a vállalkozások és a nemzetközi kereskedelem képes lenne fejlődni.

A brit gazdaság is nyögi a kilépést

Az utóbb említett adatok jól mutatják, hogy mi állhat a bregret hátterében. Az elmúlt évtizedben, azaz a brexitszavazás óta folyamatos a kormányválság az Egyesült Királyságban: már hat kormányfő bukott meg – legutóbb épp Keir Starmer jelentette be a lemondását a miniszterelnöki és a pártelnöki pozícióról is június 22-én. A Nigel Farage vezette euroszkeptikus, szuverenista, illegális migráció ellenes Reform UK eközben a szavazók 27 százalékának élvezi a bizalmát az Ipsos májusi közvélemény-kutatása alapján, míg a Munkáspárt és a konzervatívok csak 20, illetve 19 százalékon állnak. A folyamatos kormányválságok, a gazdasági problémák és a túlzottan türelmes migrációs politika miatt a választópolgárok politikai rendszerbe vetett bizalma 2024-ben soha nem látott szintre esett: 45 százalék „szinte sosem” bízna abban, hogy bármelyik párt a nemzeti érdeket a pártérdek fölé helyezné, ha kormányra kerülne (ez 22 százalékkal magasabb arány a Covid évében készült felméréshez képest), miközben 79 százalékuk úgy véli, hogy az Egyesült Királyság kormányzati rendszere „elég sokat” vagy „nagyon sokat” javítható – derült ki a National Centre for Social Research kutatásából.

Ha megnézzük a britek által naponta, közvetlenül érezhető hatásokat is, akkor a Goldman Sachs gazdasági modellezése alapján kiderül, hogy

az Egyesült Királyság GDP-je ma 6 százalékkal lehetne magasabb, mint akkor, ha nem hagyták volna el a blokkot.

Az élelmiszerárak 2020 és 2025 között közel 40 százalékkal növekedtek, míg ugyanebben az időszakban az EU-n belül ez csak 30 százalékos volt. A ködös Albionban az adók is magasabbak a távozás óta, a CER szerint viszont az adóemelések akár fele elmaradt volna az elmúlt öt évben, ha nincs a brexit.

A kilépés utáni pluszköltségek és -adminisztráció miatt visszaesett az áruforgalom a „szárazföldi Európával”, holott az unió a teljes brit export körülbelül 40 százalékát szívja fel. A vállalati befektetések 2016 és 2022 között stagnáltak, ami fékezi a termelékenységet, az eszközbeszerzést és a fejlesztéseket. Ennek az eredménye a munkaerőpiacon is megmutatkozik: a cégek kevesebb embert vesznek fel és lassabban emelik a béreket, miközben a terhek egyenlőtlenül csapódnak le, ami tovább növeli a vagyonbeli különbségeket, amelyek így is a legmagasabbak közé tartoznak a fejlett országok között (a legfelső 1 százalék birtokában van a háztartási vagyon 20 százaléka).

Persze a brit gazdaság mai nehézségeit nem lehet kizárólag a brexit számlájára írni: az ország már a 2008-as pénzügyi válság után is elhúzódó növekedési válsággal, gyenge termelékenységgel és a megélhetési költségektől leszakadó bérekkel küzdött. Ehhez újabb pofon volt a Covid-járvány, amely olyan sokkot okozott, ami egyszerre lassította a gazdaság teljesítményét, megnövelte az állami kiadásokat és tartósan fokozta az eladósodást, beszűkítve a költségvetés mozgásterét. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) erre reagálva az előző hónapban figyelmeztette Londont, hogy csökkentse a közkiadásokat vagy növelje tovább az adóbevételeket – lássuk be, egyik sem ideális opció.

A gazdasági nehézségek mellett a bregret másik oka, hogy a bevándorlás kezeléséhez kapcsolódó elvárások nem teljesültek. A brexitszavazók annak idején az uniót okolták amiatt, hogy az Egyesült Királyságba az EU-ból érkező bevándorlók száma hirtelen megugrott – például a 2004-es bővítés után. A kilépés bár csökkentette az EU-ból érkező bevándorlást, a világ többi részéről érkezőket nem állította meg, 2022-ben például rekordszámú, 45 ezer ember érkezett kisebb csónakokon, ellenőrizetlenül az országba.

Vajon viszontlátjuk őfelségét?

A britek kiábrándultsága és a társadalmi fáradtságuk azt mutatja, hogy a közös piac elhagyása a politikai szuverenitás megőrzése mellett jelentős gazdasági és társadalmi költségekkel járt. Ez megerősíti, hogy

a globalizált gazdaságban a közepes méretű államok mozgástere szűkül, így kulcskérdés a nemzeti szuverenitás és a gazdasági integráció közötti egyensúly.

A GDP-mutatók, a magasabb infláció – különösen az élelmiszerárak esetében – és a beruházások stagnálása azt jelzi, hogy a gazdasági integráció elhagyása versenyképességi hátrányt okozott. A politikai rendszer válsága pedig arra enged következtetni, hogy a brexit felerősítette a belső törésvonalakat – a Reform UK előretörése ennek a protesthangulatnak a tünete.

Segíthet a helyzeten a pragmatikus közeledés az unióhoz, például a kereskedelmi megállapodások mélyítése, illetve a szabályozások harmonizációja révén. Belső reformokra, termelékenységet növelő beruházásokra, infrastruktúra-fejlesztésre és az oktatási rendszer modernizálására is szükség lehet. A visszacsatlakozás azonban politikailag és intézményileg is rendkívül komplex folyamat lenne, bár a britek 56 százaléka támogatja, a szorosabb gazdasági integrációt pedig a 70 százalékuk, így ez tűnik a racionálisabb opciónak.

A brit tapasztalat rámutat az uniós tagság gazdasági értékére: egyrészt

a közös piac, a strukturális források és a beruházási környezet stabilitása olyan előny, amelynek az elvesztése jelentős visszaesést okozhat.

Másrészt figyelmeztet a politikai bizalom fontosságára: a tartós politikai polarizáció és az intézmények hitelességének a gyengülése idővel gazdasági és társadalmi problémákat okoz, ezért minden kormányzat hosszú távú érdeke, hogy a konfrontáció helyett a konszolidációt, a kiszámíthatóságot és a közbizalom helyreállítását tegye a politikai működése középpontjába.

A norvég dilemma

Az Európai Unió tehát politikailag hasznot húzhat a bizonytalan geopolitikai és gazdasági körülményekből. Oroszország 2022-es ukrajnai inváziója óta, valamint Donald Trump kiszámíthatatlan kereskedelempolitikája és az USA európai katonai szerepvállalásának csökkentése miatt számos európai állam újraértékeli a csatlakozás kérdését. Az elkövetkező pár évben így tehet Norvégia is. Bár a norvégok 1972-ben és 1994-ben is a társulás ellen szavaztak, jelenleg már 41 százalék támogatja az uniós tagságot – 2023-ban ez az arány csak 37 százalék volt.

Mivel Oslo bőséges természeti erőforrást tudhat magáénak, a gazdasága megvan EU-tagság nélkül is. Az ukrajnai háború kezdete óta Európa legfontosabb földgázszállítójává vált és hatalmas nyereségre tett szert, aminek köszönhetően a norvég állami vagyonalap értéke 2024-ben rekordszintre, több mint 1,5 ezermilliárd euróra emelkedett. Az ország a tagságot kivéve a lehető legszorosabb kapcsolatban áll az integrációval, ezért a szabályozási, a kereskedelmi és a külpolitikai értelemben az unióhoz igazodva jár el: csatlakozik az EU szankcióihoz, és az Európai Gazdasági Térség (EGT), valamint az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) tagjaként hozzájárul az unió költségvetéséhez azoknak a programoknak és ügynökségeknek a finanszírozásával, amelyekben részt kíván venni. A dolog rizikós része viszont az, hogy nem szólhat bele az Európai Bizottság döntéseibe, így az olyan fontos kereskedelempolitikai vitákba sem, mint amilyet az EU az Egyesült Államokkal folytat.

Espen Barth Eide külügyminiszter emlékeztetett: „Amikor 1994-ben csatlakoztunk az Európai Gazdasági Övezethez, az az egységes piac miatt volt vonzó.

Csakhogy az a békés világ nincs többé, sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, és az Európai Uniónak azok a részei, amelyektől távol maradtunk, egyre fontosabbá válnak.”

Úgy vélte, Kína és az USA arra kényszeríti az EU-t, hogy olyan vám- és kereskedelmi eszközökhöz nyúljon, amelyekhez Norvégia nem fér hozzá, viszont a vámháború miatt hasznára válna. A kőolaj- és földgázkincs Eide szerint is erősíti országa gazdasági függetlenségének az érzetét, ami erőt sugall, de az uniós tagság előnyeit akkor sem lehet elhanyagolni.

A norvégok leginkább a másik legerősebb exportágazatukat, a halászatot féltik az uniós fenntarthatósági szabályozásoktól és kvótáktól, viszont a feszültség ezen a téren mérséklődhet, ugyanis Izland esetében Brüsszel jelezte, hogy akár kivételes elbánást is élvezhet a halászati szabályok terén. Eide erre reagálva jelezte, ha valóban ilyen döntés születik, az jelentősen befolyásolhatja a norvégok véleményét a csatlakozásról.

Ez a kijelentés és a lakosság egyre pozitívabb véleménye jól mutatja, hogy az uniós bővítés már a gazdasági és biztonsági kockázatkezelés eszköze lett. Az Európai Parlament szerint ugyanis a bővítés elmaradásának nagyobb lehet a költsége, mert úgynevezett geopolitikai szürkezónák alakulhatnak ki, ezért fokozták annak ütemét (lásd Montenegró 2028-ra várható tagsága, az albán tárgyalások lezáró szakaszának megnyitása, izlandi népszavazás). Norvégia a jogállami, az igazságszolgáltatási, a korrupcióellenes intézkedések, valamint az előintegráció szempontjából előnyös helyzetből indul, ugyanakkor problémás lehet az érzékeny kérdést jelentő kivételek – így például az említett halászat – kezelése. A brexit óta külön EU–Norvégia- és EU–Norvégia–Egyesült Királyság-megállapodások szabályozzák a közösen kezelt északi-tengeri halászatot, így egy esetleges norvég csatlakozásnál egy az Egyesült Királysággal összehangolt rendezésre lenne szükség. Az esetleges izlandi halászati könnyítések fontos precedensek lehetnek, de Norvégia nagyobb halászati hatalomként nem biztos, hogy megkapná ugyanazokat.

A norvég csatlakozás talán nem is jöhetne jobbkor

Az EU számára a skandináv ország tagsága nagy nyereség lenne az energia és a védelem szempontjából. Az Európai Bizottság szerint ugyanis Norvégia tavaly az unió legnagyobb földgázszállítója volt, az uniós földgázbehozatal 31 százalékát, a csővezetékes importnak pedig több mint a felét biztosította. Kockázat lehet viszont, hogy az esetleges kivételek belső feszültségeket kelthetnek, valamint hogy egy „gazdag” állam belépésével újabb erős alkupozíció kerülne a döntéshozatali folyamatokba.

A norvég csatlakozás gazdasági értelemben is hozhat előnyöket, különösen az említett balkáni országok (Montenegró és Albánia) érkezésének tükrében. A skandináv állam nominális GDP-je ugyanis körülbelül 524 milliárd euró az IMF idei számításai alapján, míg Albániáé és Montenegróé együttesen alig haladja meg a 38 milliárdot, vagyis

a norvég csatlakozás nagyságrendileg nagyobb makrogazdasági súlyt vinne az EU-ba, mint amekkora fiskális vagy felzárkózási terhet jelenthet a két nyugat-balkáni ország belépése.

Igaz, a többlethatás nem lenne forradalmi, mert Norvégia már így is mélyen integrált az uniós belső piacba – köszönhetően az EGT-tagságának –, és 2024-ben az unió hatodik legnagyobb árukereskedelmi partnere volt, tehát a legtöbb kereskedelmi előny részben tagság nélkül is megvan. A társulásuk valódi előnye ebben a tekintetben a magas jövedelmi szintből fakadó költségvetési teherbírás, valamint az EU energiaellátási és stratégiai súlyának az erősödése lenne. Ezzel szemben Albánia és Montenegró csatlakozásának a fő kockázatai inkább intézményi, jogállamisági és konvergenciajellegűek.

Lássuk, mit lép Izland!

A szemek viszont most egyelőre Izlandra kell szegeződjenek, méghozzá az augusztus 29-i uniós csatlakozásról szóló népszavazásra. Az ország 2013-ban felfüggesztette a tárgyalásokat, de most, jórészt szintén a növekvő gazdasági bizonytalanságok, a megélhetési költségek, az ukrajnai háború és Trump imperialista megnyilvánulásai miatt, újragondolták a helyzetet. Az izlandi közvélemény-kutató Maskína friss felmérése szerint

a biztos szavazók 53,1 százaléka támogatja, hogy a csatlakozási tárgyalásokat újraindítsák,

míg 46,9 százalékuk ellenzi ezt. Ha az összes felmérésben részt vevőt figyelembe vesszük, 44,5 százalékuk az „igen”, 39,4 pedig a „nem” mellé fogja behúzni az x-et – 14,6 százalék bizonytalan, a maradék 1,5 pedig nem kívánt válaszolni.

Bár a 400 ezres ország évtizedek óta nagyon szoros kapcsolatokat ápol Európával, az uniós tagság támogatottsága továbbra is alacsony, főként a gazdák körében, valamint azok között, akik attól tartanak, hogy az EU szabályozásai kedvezőtlen hatással lesznek a halászatra. Az izlandi RÚV híroldal a Gallup felméréseit idézi, amely szerint a megkérdezettek 54 százaléka még mindig ellene van a csatlakozásnak. Reykjavík az Európai Gazdasági Térség keretében együttműködik Brüsszellel, tagja a schengeni vízummentes utazási térségnek, emellett a NATO legkisebb tagja, így a biztonságát a katonai szövetségre alapozza.

Amennyiben a csatlakozási tárgyalások újraindulnak, Brüsszelnek lehetősége nyílik arra, hogy a már belengetett, például a halászati szabályozások területére érvényes kivételekkel, illetve egyéb kedvezményekkel erősítse a teljes jogú tagság vonzerejét.

Kapcsolódó:

Címlapfotó: MTI/Isabel Infantes