Az Egyesült Államokban fordulat készül a hadiiparban: a drága és lassan pótolható csúcstechnológia mellé olcsóbb, gyorsabban gyártható fegyvereket állítanának rendszerbe, ami azt jelzi, hogy a modern háborúkban immár a készletmélység és a gyártási sebesség is stratégiai fegyver lett.

Korábban már bemutattuk, hogy az olcsó drónok hogyan változtatják meg a modern hadviselés költségeit. Hiszen amikor néhány tízezer dolláros eszközök ellen milliós elfogórakétákat kell bevetni, a támadó akkor is nyomást gyakorolhat a védekezőre, ha az eszközei nagy részét lelövik. Ez a stratégia az ukrajnai háborúban, a Vörös-tengeren és az Irán körüli konfliktusokban is megmutatkozott.

Ugyanez a gondolkodás a rakétagyártásban is megjelenik, amit a Financial Times a hadiipar McDonald’s-modelljének nevezett: szabványosított alkatrészek, egyszerűbb gyártási folyamatok, gyors betaníthatóság, a kereskedelemben szinte mindenki számára kapható összetevők felhasználása és növelhető kapacitás. A cél az, hogy a Pentagon ne kizárólag a drága, lassan gyártható fegyverekre támaszkodjon, amikor a készletei gyorsan fogynak.

A háborúk gyorsabban fogyasztanak, mint ahogy az ipar pótolni tud

Az ukrajnai háború megmutatta, hogy milyen gyorsan kiürülhetnek a nyugati készletek. Az Egyesült Államok 2025 elejéig több mint 3 millió 155 milliméteres tüzérségi lőszert adott át Ukrajnának, noha az amerikai havi gyártás 2022-ben csak 14 400 darab körül volt. Bár a termelést 2024-re 40 ezerre emelték, a 100 ezres havi cél eléréséhez több milliárd dolláros ipari beruházások kellettek.

A Vörös-tengeren a húszik olcsó drónokkal és rakétákkal kényszerítették az amerikai haditengerészetet drága elfogórakéták tömeges használatára, amely 15 hónap alatt mintegy 200 SM–2 és SM–3 típusút lőtt ki, a műveletek költségei pedig egymilliárd dollár fölé emelkedtek. Ennek a tanulsága, hogy a világ legfejlettebb fegyverei sem elegendők, ha túl kevés van belőlük, a pótlásuk pedig túl lassú.

Konténerből indítható rakéták és új hadiipari szereplők

Minderre a Pentagon válasza az alacsony költségű, konténerből indítható fegyverek programja (Low-Cost Containerized Munitions program), amelynek keretében Washington három év alatt több mint 10 ezer olcsó rakéta beszerzésére készül 2027-től. Ebben olyan cégek szerepelnek, mint az Anduril, a CoAspire, a Leidos és a Zone 5, vagyis

a Pentagon a hagyományos nagyvállalatok mellett gyorsabban mozgó védelmi technológiai szereplőket is be akar vonni.

A másik példa a Castelion Blackbeard hiperszonikus rakétája. A Pentagon évi legalább 500 darabos gyártással számolna, később pedig többezres éves kapacitásra bővítené a rendszert. A cég bevonása azért figyelemre méltó, mert a hiperszonikus fegyverek eddig jellemzően drága és kis darabszámban megjelenő rendszerek voltak, ám a cél most az, hogy ebből a kategóriából is nagyobb mennyiségben rendszeresíthető eszköz legyen.

Nem minden célra kell prémiumfegyver

A McDonald’s-modell nem azt jelenti, hogy az Egyesült Államok lemondana a legfejlettebb fegyverekről, a prémiumrendszerek mellé nagy számban gyártható, gyorsan pótolható eszközöket akar állítani. Egy elhúzódó háborúban ugyanis az egyik legfontosabb kérdés, hogy mennyi lőszer, rakéta és drón áll rendelkezésre, milyen gyorsan lehet pótolni az elveszített készleteket és mennyibe kerül minden egyes elfogás vagy csapás.

Ez a gondolkodás a beszerzéseket is átalakíthatja, mivel a hadseregnek el kell fogadnia, hogy egyes feladatokra nem kell a legdrágább és legösszetettebb fegyver, egy olcsóbb eszköz is értékes lehet, ha gyorsan gyártható, nagy számban elérhető és képes túlterhelni az ellenfél védelmét. Ez különösen fontos lehet azokban a térségekben, amelyekben az Egyesült Államoknak Kína, Irán vagy Oroszország által támogatott szereplők ellen kell hosszabb ideig fenntartania a katonai nyomást.

Magyar tanulság: kiegészítő képességek és biztos ellátási lánc

Hazánk szempontjából a kérdés az, hogy a védelmi ipar mely területén lehet gyorsan fejleszthető, olcsóbban gyártható, exportképes és NATO-kompatibilis rendszereket előállítani.

Ilyen lehet a drón- és szenzortechnológia, az elektronikai részegységek, a kommunikációs modulok, a kritikus infrastruktúra védelme, valamint a gyorsan pótolható lőszergyártási kapacitás.

A jövő védelmi iparában ugyanis a technológiai színvonal mellett a mennyiség, az ár és az ellátási lánc biztonsága is döntő tényezővé válik. A magyar iparpolitika számára ezért a feladat az olyan kiegészítő képességek fejlesztése, amelyek illeszkednek a NATO igényeihez, hasznosak a hazai biztonsági stratégia számára és válsághelyzetben gyorsan bővíthetők. A modern háború egyik legfontosabb tanulsága, hogy aki csak békeidős kapacitásokban gondolkodik, az egy elhúzódó konfliktusban gyorsan hátrányba kerülhet.

Kapcsolódó: