Az Európai Bankföderáció (EBF) és az Oliver Wyman tanácsadó cég közös elemzése kényelmetlenebb diagnózist állít fel Brüsszelnek. Szerintük Európa lemaradásának a legfőbb oka a rossz célok helyett abban keresendő, hogy nincsen kellően erős és rugalmas, a céljait finanszírozni képes pénzügyi rendszere.

A számok magukért beszélnek:

az unió tagállamainak évente nagyjából 1400 milliárd eurónyi többletberuházásra lenne szükségük – ez az EU összesített GDP-jének mintegy 7 százaléka és közel a duplája annak, amit Mario Draghi tavalyi versenyképességi jelentése becsült.

Ez az igény négy területből áll össze: energiaátmenet (tágabban értelmezve a zöldátmenet), digitalizáció, védelmi ipar és infrastruktúra. Ez nem azt jelenti, hogy Európa szegény, hiszen a kontinens háztartásainak 2023-ban közel 37 ezermilliárd eurónyi vagyona volt, a probléma inkább ezen megtakarítások sorsa.

A parkoló vagyon

Az európai háztartások megtakarításaiknak ugyanis mindössze a 17 százalékát tartják értékpapírokban, míg az Egyesült Államokban ez az arány 43 százalék.

Ez a különbség pedig két teljesen eltérő növekedési dinamikát teremt. Míg az USA-ban a háztartások a részvényeken és a befektetési alapokon keresztül közvetlenül táplálják a gazdaságot, addig Európában a megtakarítások döntő része alacsony hozamú bankbetétekben ül, ami az egyénnek kényelmes, a rendszer egészének viszont pazarló, hiszen a tőke nem jut el oda, ahol munkát lehetne belőle teremteni. Ennek a következménye, hogy

az európai tőkepiacok a globális aktivitás csupán 14 százalékát adják, miközben az Egyesült Államok részesedése e területen meghaladja a 40-et.

Az európai vállalatok ezért aztán kevesebb forráshoz jutnak, ráadásul drágábban, ami csökkenti az innovációra és a kapacitásbővítésre fordítható keretet.

Hétszeres korlátok

A tőkepiaci hiányt elvileg a banki hitelezés kompenzálhatná. Európában a vállalatokat hagyományosan a bankok tartják életben, csakhogy ők sem mozoghatnak szabadon.
Az EU-ban ugyanis a banki tőkekövetelmény-rendszer hét egymásra épülő szabályozási szintből áll, és ez a struktúra az alaptőkétől kezdve a különböző kockázati és konjunkturális puffereken át egészen a nemzeti szintű egyedi előírásokig tart. Mivel a tagállamok a saját hatáskörükben újabb és újabb rétegeket adhatnak hozzá,

ez a széttagoltság uniós szinten 86 különböző tőkepuffer-előírást eredményez.

Ez a bonyolult felépítés amellett, hogy komoly adminisztratív terhet jelent, rontja a bankok nemzetközi megítélését és összehasonlíthatóságát is, szemben a jóval egységesebb amerikai szabályozással.

A sokat kritizált tengerentúli rendszer ugyanis ehhez képest egységesebb és áttekinthetőbb. Ez nem elvont technikai különbség: a bonyolultabb szabályozás több bizonytalanságot és kisebb hitelezési hajlandóságot jelent.
A 2008–2009-es pénzügyi válság utáni évtizedben felépített prudenciális rendszer egy érthető reflexből született, ám annak a mellékhatása most kezd érződni:

az uniós bankrendszer annyira biztonságosra lett tervezve, hogy közben a gazdasági fejlődés egyik fékjévé vált.

Stratégiai önellentmondás

Az elemzés legélesebb megfigyelése egy strukturális paradoxon, méghozzá az, hogy az EU egyidejűleg törekszik a klímasemlegességre, a digitális szuverenitásra és a védelmi önállóságra olyan pénzügyi rendszerrel a háta mögött, amely ezeket egyszerre nem képes finanszírozni. Azaz a szabályozói előírások és a stratégiai ambíció eltérnek egymástól.

Brüsszel amellett, hogy zöldátállási menetrendeket gyárt, olyan tőkekövetelményeket tart fenn, amelyek a banki mérlegeket óvatosságra kényszerítik. Mivel ez a kettő nincs összehangolva, a rendszer lényegében saját magát lassítja.

A jelentés több szakpolitikai javaslatot is megfogalmaz meg, a tőkepótlék-racionalizálást, a megtakarítások gyorsítását, az értékpapírosítási piac felszabadítását, valamint a banki aktivitást korlátozó szabályok felülvizsgálatát – hogy csak a főbb javaslatokat említsük. Az egész mögött az az alapgondolat áll, hogy nem általános lazítás kell, hanem egy újrakalibrálás, ami a stabilitást megtartja, de nem akadályozza a növekedést.

Régiós kihívások

A közép-európai térség számára ez az elemzés különösen érdekes, nálunk ugyanis a banki hitel szinte az egyetlen számottevő vállalati finanszírozási forrás. A tőzsdei finanszírozás, a kötvénypiac és a kockázatitőke-rendszerek a régiónkban lényegesen gyengébbek, mint a szintúgy problémákkal küzdő Nyugat-Európában. Ha az EU lazítana a bankokra nehezedő tőkekövetelmény-nyomáson, az térségüknben az átlagosnál erősebb hatást fejtene ki, különösen az energetika, az ipar és az infrastruktúra terén, ahol a projektek mérete amúgy is akadályozó tényező.

Mindez az általános felzárkózás szempontjából sem mindegy, mivel Magyarország eddig döntően külföldi működő tőkére és EU-s fejlesztési forrásokra támaszkodott, ám az elmúlt években mindkettő bizonytalanabbá vált. Ha a belső finanszírozási csatornák sem működnek megfelelően, a fejlesztések mozgástere tartósan szűkülhet.

Ne feledjük persze, hogy ez a bankföderációs dokumentum lobbiszöveg is, hiszen a hitelintézetek a saját terheik csökkentésében érdekeltek. De az alapdiagnózis, miszerint

Európa grandiózus célokat tűz ki, lényegében anélkül, hogy megteremtené hozzájuk a finanszírozási feltételeket,

nehezen cáfolható. Ezt Mario Draghi is ugyanígy látta, csak más szavakkal fogalmazta meg 2024-es őszi jelentésében. A kérdés csak az, hogy a hangzatos stratégiaalkotáson túl történtek-e érdemi reformlépések a jelentésének közzététele óta.

Fotó: Freepik

Kapcsolódó: