Donald Trump június végén rendeletet írt alá a regeneratív mezőgazdasági gyakorlatok megváltoztatásáról. Az amerikai modellben a talajkímélő termelés hatással lesz az élelmiszer-biztonságra, a gazdák jövedelmére és a bioüzemanyag-piacra.

A regeneratív mezőgazdaság a talajélet, a szervesanyag-tartalom, a vízmegtartás és a biológiai sokféleség javításával próbálja ellenállóbbá tenni a gazdaságokat azzal a céllal, hogy a talaj ne pusztán termőközeg legyen, amelybe évről évre be kell vinni a tápanyagot. Vagyis olyan termelési erőforrást igyekeznek kialakítani, amely képes jobban megtartani a vizet, mérsékelni az időjárási anomáliákat és csökkenteni a gazdák költségeit.

Erre sokféle módszer létezik, de a szántóföldi növénytermesztésben ennek legismertebb formája a szántás nélküli vagy minimális talajbolygatással működő rendszer, amikor is a gazda takarónövényekkel, szármaradványokkal és az élő gyökérzet felhasználásával igyekszik minél hosszabb ideig fedetten tartani a talajt. A forgatás elmaradása lassíthatja a szerves anyagok gyors lebomlását, a gyökerek és a talajlakó élőlények pedig javíthatják a talaj szerkezetét, aminek a jelentősége aszály idején látszik igazán, mivel a jobb szerkezetű és fedett talaj több nedvességet tud megtartani, így a növény stabilabb környezetben fejlődhet.

Az amerikai regeneratív gondolkodás alapját részben a 70-es és 80-as évek agrárválsága adja. Az előbbi idején az amerikai gazdák a magas terményárakra, az erős exportra és a gyorsan emelkedő földárakra építettek. Sokan hitelből vásároltak földet, gépet és alapanyagot, mert a korábbi árszintek azt sugallták, hogy a növekedés könnyen finanszírozható. Mivel a földárak 1969 és 1981 között csaknem megduplázódtak, ez még inkább erősítette az eladósodást.

A 80-as évek leckéje: a termésrekord kevés, ha elszállnak a költségek

A fordulat a 80-as évek elején jött, amikor a kamatok megugrottak, az export gyengült, a terményárak estek, a földárak pedig zuhanni kezdtek, így sok gazdaság számára a jó terméseredmény sem volt elég a hitel, az üzemanyag, a műtrágya és a gépköltségek finanszírozására. Ekkor vált különösen fontossá az a tanulság, hogy

a gazda nem élhet kizárólag a hektáronkénti hozam szerint: azt is néznie kell, hogy mennyibe kerül annak az előállítása.

A válság hosszabb távon felgyorsította az amerikai agrárium koncentrációját. Az USA Földművelésügyi Minisztériumának (USDA) adatai alapján1987-ben az amerikai szántóterületek 57 százalékát még közepes méretű, nagyjából 40–400 hektáros gazdaságok művelték, a 800 hektár felettiek részesedése pedig 15 százalék volt. Három évtizeddel később, 2017-re a közepesek részesedése 33 százalékra esett, a nagyoké viszont 41-re nőtt. Ezt a folyamatot a 80-as évek pénzügyi sokkja is gyorsította: az amerikai mezőgazdasági ingatlanok értéke 1981 és 1987 között több mint 40 százalékkal zuhant, amit tetézett a földárak korábban már említett emelkedése.

A regeneratív gondolkodás ebből a tapasztalatból is táplálkozik: ha a termelő kevesebb felesleges talajmunkával, alapanyaggal és jobb vízmegtartással tud gazdálkodni, akkor kevésbé lesz kitéve az ár-, a kamat- és a költségsokkoknak. Fontos különbség, hogy a 80-as években még nem a mai értelemben vett, szabályozott regeneratív piacról beszéltek. A fogalom ugyan már ekkor megjelent az amerikai agrárgondolkodásban, de a mai rendszer jóval kifinomultabb, ugyanis igyekszik mérni, igazolni és piaci értékké alakítani azokat a gyakorlatokat, amelyek korábban leginkább a gazdálkodók tapasztalataiként terjedtek.

Mit változtat az amerikai szabályozás?

Donald Trump június 25-i rendelete arra utasítja az amerikai agrártárcát, hogy bővítse a regeneratív mezőgazdasági programokat, vonjon be magánszereplőket és tegye szélesebb körben elérhetővé a talajkímélő termelési módszereket. A hivatalos indoklás szerint a regeneratív gyakorlatok javíthatják a talaj állapotát, mérsékelhetik az alapanyagköltségeket, csökkenthetik a vegyszerhasználatot és közben fenntarthatják a hozamokat.

A mostani szabályozás előzménye, az USDA korábbi regeneratív pilotprogramja 700 millió dolláros kerettel futott, ebből 400 milliót a környezeti minőségjavító ösztönzőprogramon (Environmental Quality Incentives Program, EQIP), 300 milliót pedig a természetvédelmi gazdálkodási programon (Conservation Stewardship Program, CSP) keresztül irányítottak a termelőkhöz. Ennek során több mint 67 ezer, a teljes gazdaságra kiterjedő talaj-, valamint vízvédelmi terv készült, közel 20 millió hektár területet érintettek és 1500-nál több szerződést kötöttek 200 millió dollár feletti értékben, ami azt mutatja, hogy a mostani amerikai szabályozás egy már meglévő programokra épülő piacépítési lehetőség.

A rendeletnél is fontosabb az USDA által bejelentett regeneratív bioüzemanyag-alapanyagokra vonatkozó szabály (Regenerative Feedstock Rule), ami ezeket a gyakorlatokat a bioüzemanyag-ellátási lánchoz kapcsolja, és a kukorica, a szója, a cirok, valamint a tavaszi repce esetén mérhetővé teszi, hogy az adott termény előállítása mekkora szén-dioxid-terheléssel jár. A gazda így azt is igazolhatja, hogy a terményét milyen talajkímélő módszerekkel állította elő, a bioüzemanyag-gyártó pedig ezt beszámíthatja a saját karbonmérlegébe.

Az USDA ehhez olyan számítási és ellenőrzési rendszert ad, amely mérhetővé teszi, hogy a gazda mennyire kíméli a talajt, mennyiben csökkenti a felesleges művelési beavatkozásokat, használ-e takarónövényeket, javítja-e a tápanyag-gazdálkodást és hogyan mérsékli a termelés karbonterhelését. Ehhez a rendszerhez folyamatos nyomon követés, hiteles dokumentáció és audit is kapcsolódik, így a regeneratív mezőgazdaság során előállított termékeket egy önálló kategória keretén belül mérni, ellenőrizni és értékesíteni is lehet.

Hogyan kereshet ezen a gazda?

Az amerikai modell egyik sajátossága, hogy nem ígér fix összeget a termelőnek, mivel a többletérték először a bioüzemanyag-gyártónál jelenik meg, mert az alacsonyabb karbonterhelésű alapanyag javíthatja az üzemanyag karbonmérlegét, ez pedig nagyobb adókedvezményt nyújt a gyártónak.

A gazda akkor részesülhet ebből, ha a felvásárlóval kötött szerződésben érvényesíteni tudja, hogy az általa termelt kukorica, szója, cirok vagy repce alacsonyabb karbonterhelésű.

Hatalmas piacról van szó, az USDA szerint az amerikai gazdák évente körülbelül 152 millió tonna kukoricát termelnek, amiből etanol készül, szójából pedig mintegy 49 milliót. Ebből is látszik, hogy a mostani szabály az amerikai szántóföldi növénytermesztés egyik legnagyobb értékesítési csatornáját célozza.

A rendszer lényege a 45Z tisztaüzemanyag-adókedvezmény, ami alapján a bioüzemanyag-gyártó annál nagyobb kedvezményt kaphat, minél alacsonyabb karbonterhelésű üzemanyagot állít elő. A felső értéke a feltételektől függően literre átszámítva nagyjából 26 cent lehet, és bár ebből a gazda nem részesül automatikusan, de ha az ő alapanyaga javítja az üzemanyag karbonmérlegét, akkor a felvásárlónak is érdeke lehet magasabb árat kínálni.

A rendszer alapja a karbonintenzitás mérése, ami azt mutatja meg, hogy egy adott terményből előállított bioüzemanyag mennyi üvegházhatású gáz kibocsátásával jár. Ha a gazda kevesebbet bolygatja a talajt, takarónövényeket használ, pontosabban kezeli a tápanyagokat és ezt dokumentálni is tudja, akkor az alapanyaga kedvezőbb szén-dioxid-értéket kaphat, ami azért fontos, mert az alacsonyabb karbonterhelésű alapanyag a bioüzemanyag-gyártónak nagyobb adókedvezményt érhet, és ez a termelőnek is többet hoz a konyhájára.

A számok nagyságrendje a kukoricánál jól érzékeltethető: egy vékából, ami kb. 25,4 kg, nagyjából 10,6 liter etanol készül. Ha az alacsonyabb karbonterhelés miatt az etanolgyártó gallononként 10 cent többletértéket tud elérni, az vékánként körülbelül 28 centet jelent, ami tonnára átszámítva nagyjából 11 dollár. Egy másik megközelítés szerint, ha a termelő 20 egységgel javítja a kukorica karbonintenzitási értékét, az körülbelül 30 cent többletértéket jelenthet vékánként az etanolüzem számára, ami tonnára vetítve hozzávetőleg 12 dollár. Ez persze nem egy garantált összeg a gazdának, csak egy érték, amelyből a termelő a felvásárlóval kötött szerződésben rögzítettek szerint kaphat részesedést.

A gazda ebből akkor tud pénzt csinálni, ha bizonyítani tudja a termelési gyakorlatát, vagyis nem elég azt állítania, hogy takarónövényt használ, kevesebbet bolygatja a talajt vagy pontosabban kezeli a tápanyagokat, ezt dokumentálni, mérni és ellenőrizni kell. Ezért, ahogy említettük, a rendszer folyamatos nyomon követést, rendszeres adatközlést és auditot ír elő. Vagyis a pluszpénz akkor jár, ha a gazda olyan alapanyagot állít elő, amit a bioüzemanyag-gyártó jobb karbonprofilú termékként tud továbbhasznosítani.

A bevételek mellett a költségek is fontosak, mivel a kevesebb felesleges talajmunka üzemanyagot, géphasználati időt és munkaórát takaríthat meg, a jobb tápanyag-gazdálkodás mérsékelheti a műtrágyaköltséget, a fedettebb talaj pedig javíthatja a vízmegtartást. Ez különösen akkor értékes, amikor a terményárak ingadoznak, az alapanyagárak magasak, az aszály pedig nagyobb termelési kockázatot jelent.

Tehát nem csupán az számít, hogy mekkora a termés, de az is, mennyi pénzből, mekkora kockázattal és milyen talajállapot mellett sikerül azt előállítani.

Európa tanúsít, Amerika piacot épít

Az Európai Unióban is megjelent a karbongazdálkodás szabályozási kerete, de az eltér az amerikaitól, mivel egy önkéntes tanúsítási rendszert hoz létre, amely a talajban, az erdőkben vagy az egyes termékekben megkötött szén hitelesítését segíti. A rendszert a független ellenőrzés, a nyilvántartás és a minősítési szabályok teszik hitelessé.

Az amerikai modell közvetlenebbül kapcsolja össze a gazdát a piaccal, mivel egy konkrét iparághoz, a bioüzemanyaghoz köti a talajkímélőbb termelést,

ami politikailag is fontos különbség, hiszen ezáltal az ottani gazda számára a regeneratív gyakorlat egy olyan termelési metódus, amely számára előnyösebb szerződést, alacsonyabb költséget és stabilabb gazdaságot hozhat.

Magyar szempontból ebből az a tanulság, hogy a regeneratív mezőgazdaságot nem csupán a zöldcélok betartásáról szól. A hazai mezőgazdaság egyik legnagyobb veszélye az aszály, a talajnedvesség gyors elvesztése és az alapanyagárak ingadozása, éppen ezért az agrárpolitika számára a legfontosabb kérdés az, hogyan lehet a talaj és a víz megőrzését gazdasági előnnyé alakítani. Ehhez olyan ösztönzők kellenének, amelyek a termelő számára is érzékelhető pénzügyi előnyt hoznak. Ilyen lehet a támogatási rendszer finomhangolása, a biztosítási kedvezmény, az előnyösebb élelmiszeripari szerződések vagy a bioüzemanyag- és takarmányláncokhoz kapcsolódó minősítési rendszer.

A 80-as évek amerikai agrárválsága azt üzente a gazdáknak, hogy a termésrekord nem védi meg a gazdaságot, ha a költségszerkezet rossz. A mostani ezt az elvet viszi tovább korszerű formában, ezáltal megnő a talajt kímélő, a vizet jobban megtartó, a kevesebb felesleges beavatkozással működő gazdálkodás piaci értéke.

Kapcsolódó: