Európa Afrikában próbál stratégiai nyersanyagútvonalat építeni, hogy csökkentse a kínai függését. A Lobito-folyosó fejlesztési projektnek látszik, de valójában arról szól, hogy ki irányítja a jövő akkumulátor- és zöldipari értékláncait.

A Lobito-folyosó első ránézésre egy vasúti-logisztikai fejlesztés, amely a terv szerint Angola atlanti-óceáni Lobito kikötőjét kötné össze a Kongói Demokratikus Köztársaság és Zambia bányavidékeivel. A térség neve önmagában is árulkodó: Copperbelt, vagyis rézövezet, ugyanis itt találhatók azok a nyersanyagok, amelyek nélkül nehéz elképzelni az elektromos autók, az akkumulátorok és a modern ipari átmenetet.

Ezért sem meglepő a Nyugat érdeklődése, hiszen a folyosó gyorsabb útvonalat teremthet a réznek, a kobaltnak és más kritikus nyersanyagoknak az Atlanti-óceán felé, ami azért fontos, mert az nem keletre, az Indiai-óceán irányába, illetve nem a kínai dominanciájú feldolgozási logikába terelné az alapanyagokat – legalábbis ez lenne a politikai szándék.

Kína hamarabb ért oda

Európa most próbálja felépíteni azt a nyersanyag-stratégiai jelenlétét, amelyet Kína jóval korábban elindított. Kongó a világ kobaltkészleteinek jelentős részét adja, Afrika egésze pedig a globális kritikus ásványkincsek nagyjából harmadával büszkélkedhet. Peking ezt nem most fedezte fel, már korábban bányászati, feldolgozási és infrastruktúra-pozíciókat épített a térségben, Európa sokáig inkább szabályozott, egyeztetett és aggodalmát fejezte ki, közben pedig a kikötők, a vasutak és a bányák más kezébe kerültek.

Az európai stratégiai autonómia sokszor sajátos módon működik, amikor is Brüsszel pénzmozgósítása ellenére nemritkán kínai cégek, beszállítók vagy technológiai cégek pozíciói erősödnek. A Lobito-folyosó mindennek a nagyobb geopolitikai változata, ahol már egy-egy tender sorsa helyett az a kérdés, hogy Európa képes-e Afrikában olyan útvonalakat és értékláncokat építeni, amelyek valóban csökkentik a kínai függést.

Global Gateway: fejlesztés vagy nyersanyag-biztosítás?

Az EU a Lobito-folyosót a Global Gateway infrastrukturális és beruházási stratégia keretében fejlesztési projektként mutatja be, amely hivatalos formában a regionális összekapcsoltságról, a gazdaságélénkítésről és a partnerségről szól. Ezek olyan jól hangzó célok, amelyek valós hasznot is hozhatnak, a mögöttes stratégia azonban világos: Európa és az Egyesült Államok olyan afrikai nyersanyagútvonalat akar, amely kevésbé függ Kínától.

A Reuters szerint az Africa Finance Corporation 3-5 milliárd dollárnyi finanszírozást próbál mozgósítani a Lobito-projekthez, amely a zambiai és kongói réz- és kobaltbányákat kötné össze Angola atlanti kikötőjével. az USA is aktivizálta magát: Zambia egy 491 millió dolláros amerikai támogatási program egy részét kritikusfém-infrastruktúrára és a Lobito-folyosóhoz kapcsolódó fejlesztésekre irányítaná át, ami a fejlesztéspolitikán túl ellátásbiztonsági versenyt jelent.

A gyarmati reflex kérdése nem tűnt el

A Lobito-folyosóval kapcsolatban adja magát a kényelmetlen kérdés: valódi ipari partnerség épül Afrikában, vagy csak gyorsabb lesz a nyersanyagkivitel?

A projekt alapja a Benguela-vasút, amelynek a története a gyarmati korszakig nyúlik vissza, és annak a logikája érvényesült most is, legalábbis olyan értelemben, hogy a belső-afrikai bányatérségeket össze kellett kötni a tengerparttal, hogy az alapanyag minél gyorsabban eljusson oda. Afrika szempontjából azonban a kulcskérdés az, hogy a folyosó teremt-e helyi feldolgozást, beszállítói hálózatokat és ipari hozzáadott értéket.

Ha ugyanis a réz és a kobalt ugyanúgy nyersanyagként hagyja el a térséget, csak ezúttal nyugati címkével, akkor azon az afrikai gazdaságok keveset nyernek. Ha viszont a korridor által ipari parkok, helyi szolgáltatók, feldolgozóközpontok és munkahelyek is létesülnek, akkor a projekt túlmutathat a klasszikus kitermelési modellen.

A társadalmi kockázat sem mellékes: civil jelentések szerint Kolwezi térségében több ezer lakost érinthetnek a vasúti fejlesztésekhez kapcsolódó kitelepítések. Az ilyen ügyek pedig gyorsan lerombolják a „partnerség”címszavát, ha a helyi közösségek abból csak annyit érzékelnek, hogy a világ zöldátmenetéhez ismét nekik kell alkalmazkodniuk. Az európai modell hitelessége ezért a brüsszeli sajtóanyagok helyett elsősorban azon múlik, hogy mi történik a vasút mellett élőkkel.

Európa csak akkor nyer, ha ipart is épít

A Lobito-folyosó akkor lehet stratégiai siker Európa számára, ha nem áll meg a nyersanyag kijuttatásánál, hiszen a kritikus nyersanyagokért folyó versenyben a bányához való hozzáférés csak az első lépés, a valódi érték a feldolgozásban, a technológiában, az akkumulátoripari kapcsolódásokban és a hosszú távú beszállítói rendszerekben van. Magyar szempontból ez az ügy az akkumulátoripar és az ipari szuverenitás felől is érdekes, mivel az iparpolitikánk erősen kapcsolódik az elektromobilitáshoz, ehhez pedig stabil nyersanyag- és félkésztermék-ellátás kell. A Lobito-folyosó tehát azt üzeni, hogy a jövő ipari versenyében a gyárakon kívül nyersanyag-útvonalakat, feldolgozási kapcsolatokat és politikailag stabil partnerségeket is kell építeni. A következő évek nagy kérdése ezért az lesz, hogy Európa képes-e Afrikában többet kínálni a kínai modell utánzásánál.

Vagyis a korridor eszköz lehet a függés csökkentésére, de könnyen válhat fejlesztésnek álcázott nyersanyagkijárattá. A különbség az, hogy a projekt kinek termel hosszú távon értéket: Afrikának, Európának vagy azoknak a szereplőknek, akik a folyosó végén átveszik a nyersanyagot.

Foto: Dreamstime

Kapcsolódó: