Az atomfegyvereket évtizedeken át a végső biztonság garanciáinak tekintették, az ukrajnai háború, az iráni–izraeli konfliktus és az indiai–pakisztáni összecsapások azonban azt mutatják, hogy a nukleáris elrettentés már nem működik úgy, ahogyan a hidegháború stratégái elképzelték.
A hidegháború alatt fennálló világrend egyik legszilárdabbnak hitt védelmi alaptétele az volt, hogy a nukleáris fegyverek birtoklása jelenti egy országnak a végső biztonsági garanciát. A gondolat, amely szerint egy atomhatalmat nem lehet megtámadni, mert a támadó félnek számolnia kell a megsemmisítő válaszcsapás kockázatával, több mint hetven éven keresztül a globális stratégiai stabilitás alapköveként határozta meg a nagyhatalmi gondolkodást. Az elmúlt évek eseményei azonban folyamatosan megkérdőjelezik ezt a doktrínát. A közelmúltban és jelenleg is zajló konfliktusok tükrében kijelenthető, hogy a nukleáris elrettentés most is létezik, az arzenál birtoklása azonban önmagában senkit nem akadályoz meg az abban, hogy súlyos károkat okozzon egy atomhatalomnak.
A paradigmaváltást Ukrajna tavaly júniusi „Pókháló hadművelete” jelentette, amely során az ukrán titkosszolgálat hónapokon át előkészített akció keretében FPV-drónokat csempészett Oroszország területére, majd teherautókba rejtett mobil konténerekből indították el azokat. A célpontok között olyan repterek szerepeltek, amelyek bázisul szolgáltak az orosz nukleáris hadi képességek kulcsszereplőinek, a Tu–95 és Tu–22 stratégiai bombázóknak. Az ukrán jelentések szerint 41 gépet ért találat, közülük több megsemmisült vagy súlyosan megsérült. A művelet minden korábbinál világosabban megmutatta a drónhadviselés lehetőségeit, a valódi jelentősége azonban messze túlmutatott ezen. Kijev ugyanis Oroszország katonai nukleáris infrastruktúráját támadta meg úgy, hogy közben Moszkva évek óta azt kommunikálja, hogy egy a stratégiai nukleáris eszközei elleni támadás „atomválaszt” válthat ki. A gyakorlatban azonban semmi nem történt. A Kreml nem nyúlt atomfegyverhez, a válasz hagyományos rakéta- és dróntámadások formájában érkezett. Ez a fejlemény egy új korszak kezdetét jelezte, hiszen az olcsó drónok, a hibrid támadások és a titkosszolgálati műveletek új szintre emelése olyan sebezhetőségeket tárt fel, amelyre a klasszikus nukleáris stratégia nem adott, nem tudott választ adni.
Láncreakció
A jelenség legmarkánsabban az ukrajnai háborúban mutatja meg magát, de szerte a világon láthatjuk, hogy a nukleáris fegyverekkel ellátott államok egyáltalán nem sérthetetlenek. Irán rendszeresen támadta, támadja Izraelt, India és Pakisztán pedig tavaly a század eddigi legsúlyosabb fegyveres összecsapását vívta meg egymással annak ellenére, hogy mindkét országnak vannak atomfegyverei, ám azok bevetésének a lehetősége egyik esetben sem akadályozta meg a hagyományos katonai műveleteket.
A klasszikus elrettentési dogma hívei sokáig és elhibázottan azzal érveltek, hogy Ukrajna azért válhatott az orosz agresszió célpontjává, mert 1994-ben a budapesti memorandum keretében lemondott a Szovjetuniótól örökölt nukleáris fegyvereiről. (Valójában Kijev nem örökölte meg a fegyvereket, azok Oroszország tulajdonát képezték, a legnagyobb elánnal pedig a Nyugat szorgalmazta, hogy adják vissza őket Moszkvának.) Ugyanez a gondolatmenet jelent meg Irán kapcsán is: ha Teheránnak lett volna működő atomarzenálja, Izrael és az Egyesült Államok valószínűleg nem mert volna közvetlen katonai műveleteket végrehajtani ellene – ezt az elképzelést azonban épp az aktuális példák cáfolják. Ahogyan Rose Gottemoeller, a NATO korábbi főtitkárhelyettese és az amerikai–orosz fegyverzet-ellenőrzési tárgyalások egyik legismertebb szakértője rámutat: a nukleáris fegyverek ma már nem védenek meg senkit a támadásoktól, az ellenfelek ugyanis abból indulnak ki, hogy az atomfegyverekkel ellátott fél politikai, erkölcsi és stratégiai okokból soha nem fogja használni a fegyvert hagyományos támadások megtorlására.
Ez a gondolat teljesen érthető módon a nukleáris tabu elméletének a megerősödéséből fakad.
A hidegháború utáni világban az atomfegyver alkalmazása olyan politikai és morális határt jelent, amelynek az átlépése rendkívüli nemzetközi következményekkel járna. Amikor 2022 végén és 2023 elején aggodalmak merültek fel azzal kapcsolatban, hogy Vlagyimir Putyin taktikai atomfegyver bevetését fontolgatja Ukrajnában, a nyugati nyomás mellett Kína és India is nyíltan ellenkezett. Ez valószínűleg jelentős szerepet játszott abban, hogy Moszkva végül nem lépte át a vörös vonalat, annak ellenére, hogy az orosz védelmi doktrína lehetőséget adott volna rá. Másfelől: ha egy állam túl gyakran fenyeget atomfegyverrel, de soha nem váltja be azt, akkor épp ezt a hitelességét veszti el. Ha azonban egy ponton kénytelen lenne beváltani, olyan eszkalációs spirál indulhatna el, amit senki sem tud kontrollálni.
Mindez újabb paradoxonhoz vezetett: míg a nukleáris fegyverek ereje változatlan, a politikai hasznuk korlátozottabb lett. Egy atomhatalomnak lehetnek interkontinentális rakétái, nukleáris tengeralattjáró-flottája és stratégiai bombázói, ezek kevés segítséget nyújtanak egy több száz olcsó drónból álló raj ellen, főleg akkor, ha a politikai vezetés nem hajlandó nukleáris válaszcsapást indítani. A hidegháborús stratégia így átalakul: a „deterrence by punishment”, vagyis a megtorlással történő elrettentés helyett a „deterrence by denial” válik fontosabbá, azaz a támadás sikerének ellehetetlenítésére épülő védelem. A hangsúly a jövőben egyre kevésbé az atomfegyverekre, sokkal inkább a lég- és rakétavédelemre, a drónelhárításra, a kibervédelemre és az infrastruktúrák ellenálló képességére kell kerüljön.
Kína bekopogtat
A nukleáris elrettentés területén két, egymásnak részben ellentmondó elv alakult ki: míg a nagyhatalmak közötti nukleáris egyensúly képes megakadályozni egy közvetlen összecsapást, ugyanennek jóval kisebb a jelentősége a hagyományos és hibrid hadviselés, a drónháborúk, valamint a regionális és proxykonfliktusok világában. Az ukrajnai háború talán a legjobb példa arra, hogy a klasszikus nukleáris elrettentés bizonyos formái (a nagyhatalmak között) jelenleg is működnek. Az Egyesült Államok és a NATO 2022 óta növeli Ukrajna katonai támogatását: először páncéltörő fegyverek, majd HIMARS-rendszerek, később Patriot légvédelmi ütegek, F–16-os vadászgépek és nagy hatótávolságú rakéták érkeztek Kijevbe. A támogatás mértéke folyamatosan nőtt, ugyanakkor Washington mindig ügyelt arra, hogy ne vagy csak nagyon alapos előkészítés után lépjen át olyan vörös vonalakat, amelyek egy NATO–Oroszország-összecsapást idézhetnének elő. Moszkva ugyanilyen óvatos volt: bár rendszeresen fenyegette a Nyugatot, a háború során következetesen kerülte a NATO-tagállamok területének közvetlen támadását. Az Ukrajnába érkező fegyverszállítmányok legitim célpontnak számítottak, de csak attól a pillanattól kezdve, hogy ukrán területre léptek. A háttérben a kölcsönös nukleáris megsemmisítés elve húzódik meg: a stratégiai stabilitás egyik alapja az úgynevezett „második csapás képessége” (second-strike capability), vagyis
egyik fél sem képes olyan tökéletes első csapást mérni a másikra, amely teljesen megsemmisítené annak válaszcsapási potenciálját.
A két nukleáris szuperhatalom így egy olyan kényszerszimbiózisban létezik, amelyből egyikük sem tud kitörni anélkül, hogy a saját túlélését ne kockáztatná. Az Egyesült Államok és Oroszország ma is a világ nukleáris arzenáljának mintegy 90 százalékát birtokolja. Mindkettejüknek hozzávetőleg négyezer nukleáris robbanófeje van, amelynek a jelentős része rövid időn belül bevethető.
Ebbe az egyébként is kényes helyzetbe robbant be Kína. A hidegháború idején ugyanis Washingtonnak és Moszkvának „csak” egymással kellett számolnia, Peking nukleáris fejlesztése azonban immár az egyik legfontosabb stratégiai kérdés Washington számára. A Pentagon éves jelentései szerint Peking minden korábbinál gyorsabb ütemben bővíti a nukleáris arzenálját, olyannyira, hogy 2035-re akár 1500 nukleáris robbanófeje is lehet, a rakétasilóit pedig százával építi az ország belső területein. Az aggodalom jogos. Peking ugyanis az elrettentés képessége mellett olyan pozíciót tud kialakítani, amelyben Washingtonnak egyszerre kell számolnia egy orosz és egy kínai nukleáris kihívással. Ez a forgatókönyv különösen nyugtalanítja az amerikai stratégákat. Amennyiben ugyanis az Egyesült Államoknak egyszerre két, közel azonos erejű atomriválissal kellene szembenéznie, az végzetesen gyengítené az amerikai nukleáris ernyő hitelességét Európában és Kelet-Ázsiában. Maga a gondolat máris új fegyverkezési hullámot robbantott ki: az utóbbi években számos politikus beszélt nyíltan a saját nukleáris képesség megszerzéséről. Lengyelországban már állandó téma a nemzeti nukleáris program gondolata, de szintén aggasztó, hogy Németország vezetése szerint Berlinnek hosszabb távon saját nukleáris elrettentő képességet kellene kialakítania. (Az ötlet gyakorlatba ültetését pillanatnyilag valóban csak a jog akadályozza meg, a technológiai része ugyanis meglepően könnyen menne, hiszen Németország mérnöki és ipari kapacitása bőven elegendő nukleáris fegyver előállítására. A gronaui urándúsító üzemnek van olyan engedélyezett kapacitása, amely évente több tonna hadiminőségű urán előállítását is lehetővé tenné.) Kelet-Ázsiában még jelentősebb a változás: Dél-Koreában a közvélemény-kutatások szerint a többség támogatná nukleáris fegyverek fejlesztését. Japánban – amely az egyetlen ország, amely atomtámadást szenvedett el – ma már nyíltabban folyik vita a nukleáris opciókról, mint bármikor a hidegháború vége óta.
A Skynet életre kel?
Minél több országnak lesz nukleáris fegyvere, annál nagyobb a véletlen eszkaláció kockázata. Fokozottan igaz ez abban az esetben, ha a mesterséges intelligenciával támogatott döntéshozatal, az autonóm fegyverrendszerek, a kibertámadások és a rövid reakcióidők olyan helyzeteket teremthetnek, amelyekben egy fél tévesen érzékel egy támadást, majd ez alapján hoz végzetes döntést. A hidegháború idején a nukleáris klub tagjai évtizedek alatt kialakították a válságkezelés informális szabályait, ám egy sokszereplős nukleáris világban ezek tapasztalatok hiányában könnyen csődöt mondhatnak. Nem pusztán elméleti veszélyről van szó, a világ vezető nukleáris hatalmai ugyanis már vizsgálják a mesterséges intelligencia alkalmazását a rakétaindítások korai felismerésében, a hírszerzési adatok feldolgozásában és a nukleáris parancsnoki rendszerek döntéseinek támogatásában. A SIPRI kutatóintézet tavalyi elemzése már arra figyelmeztetett, hogy az MI lerövidítheti a döntéshozatali időt, növelheti a félreértelmezések kockázatát, válsághelyzetben pedig olyan automatizált reakciókat ösztönözhet, amelyek nem szándékos nukleáris eszkalációhoz vezethetnek. Ugyanerre a problémára hívják fel a figyelmet az amerikai nukleáris fegyverzet-ellenőrzési szakértők is: egy MI által generált téves riasztás vagy manipulált adatfolyam percek alatt olyan döntési kényszert teremthet, amelyben a politikai vezetőknek már nem lesz elegendő idejük a helyzet alapos ellenőrzésére.
Ettől függően és ettől függetlenül a világ nukleáris hatalmainak teljesen újragondolt biztonságpolitikára lesz szükségük. Az Egyesült Államok jelenleg minden elemét lecseréli nukleáris triádjának: készül az új Sentinel interkontinentális rakétarendszer, épülnek a Columbia-osztályú nukleáris tengeralattjárók, valamint szolgálatba állnak a B–21 Raider stratégiai bombázók. Oroszország hasonló programokat futtat a Szarmat rakétáktól kezdve a Borej-osztályú tengeralattjárókig, Kína pedig minden korábbinál gyorsabb nukleáris fegyverkezésbe kezdett. Valójában azonban a jövő konfliktusai nem ezekről az eszközökről szólnak, sokkal inkább arról, hogy van-e még esély elrettentő erőként egy nem nagyhatalom ellen alkalmazni azokat.
Így tevődik át a hangsúly az elrettentésről a túlélőképességre, amely védi, nem pedig használja az eredeti elrettentő képességet.
A nukleáris létesítményeknél ugyanis olyan többrétegű védelmi rendszerekre lenne szükség, amelyek képesek olcsón és nagy mennyiségben megsemmisíteni a támadó drónokat és rakétákat. Ebben a szegmensben is Ukrajna vált a világ „kísérleti terepévé”. Az ukrán hadsereg ugyanis az elmúlt években olyan költséghatékony drónelhárító rendszereket fejlesztett ki, amelyekre ma már a Közel-Kelet országai is kiemelt figyelmet fordítanak. Nem véletlenül: ha egy támadó néhány ezer dolláros drónokkal kényszeríti a védőt több millió dolláros elfogórakéták használatára, akkor hosszabb távon nyilvánvalóan előnybe kerül. Ez a probléma Izrael esetén is láthatóvá vált az iráni rakéta- és dróntámadások során. Bár a többrétegű védelmi rendszer – Iron Dome, David’s Sling, Arrow – kiemelkedő teljesítményt nyújtott, a költségarány hosszú távon komoly kihívást jelent.
Szintén a már idézett Gottemoeller az, aki a megváltozott helyzetre való tekintettel új nemzetközi normák kialakítását javasolja. A világ sikeresen hozott létre egy erős nukleáris tabut az atomfegyverek alkalmazásával szemben, most pedig egy hasonlót kellene kialakítani a nukleáris létesítmények elleni hagyományos támadásokkal kapcsolatban is. Az elképzelés nem példa nélküli: India és Pakisztán már 1988-ban megállapodott arról, hogy nem támadják egymás nukleáris létesítményeit – azóta minden év január 1-jén hivatalosan kicserélik nukleáris objektumaik listáját. Ezt a modellt globális szintre lehetne emelni, hogy az atomerőművek, a nukleárisfegyver-raktárak és a kapcsolódó infrastruktúrák elleni hagyományos támadások nemzetközi szinten is tabuvá váljanak. Ebben az esetben az eszkaláció veszélye és egy potenciális nukleáris katasztrófa kockázata is csökkenne.
A drónok, a precíziós fegyverek, a kibertámadások és a hibrid hadviselés korszakában az atomfegyver már nem jelent sérthetetlenséget, sőt inkább felnagyított célpontottá vált. A nukleáris arzenál így elveszíti azt a misztikus státuszát, amit a hidegháború idején élvezett. Bár továbbra is egy végső biztosíték a nukleáris háború ellen, de csak az ellen: a hagyományos konfliktusokat már képtelen megakadályozni. Tegyük hozzá, elsősorban azért, mert egyetlen vékonyodó morális/nemzetközi politikai normarendszer védi attól, hogy használják: eddig csak az USA vetette be, amikor feltalálta, de ha lenne új precedens (például egy taktikai atombomba), akkor gyökeresen megváltozna minden. A 21. század nukleáris stabilitását addig azonban az arzenálbővítés helyett az határozza meg, hogy ki tud hatékonyabban védekezni a több ezer kilométerről érkező drónrajok, precíziós rakéták, kibertámadások vagy autonóm fegyverrendszerek ellen. A nukleáris korszak ebben az értelemben (átmenetileg vagy véglegesen) véget ért: háttérbe szorult egy új, olcsóbb, gyorsabb és sokkal kiszámíthatatlanabb hadviselési forma mögött.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
