Az OECD-hez tartozó Nukleáris Energia Ügynökség jelentése a tavalyi, 398 GWe-s globális bázisértékből indul ki, ugyanis világszerte ekkora összteljesítménnyel működtek az atomerőművek. Négy lehetséges jövőképet vázolnak fel 2050-ig modellezve a várható nukleáris reneszánszot, esetleg annak elmaradását.

A legborúsabb elképzelésben a nyugati atomerőművek folyamatos kivezetése miatt a kapacitás a mai szinthez képest mintegy 13 százalékkal alacsonyabb lesz. A jelenlegi trendeket extrapoláló változat 619 GWe-ről szól, egy ambiciózusabb 883-ról, a legmerészebb pedig az amerikai és indiai nagy volumenű építkezések és élettartam-hosszabbítások hatására 1324 GWe-s csúcsot ígér.

Vagyis az már nem kérdés, hogy érdemben nő-e a nukleáris, ma már zöldnek számító energiatermelés szerepe, az annál inkább, hogy pontosan mekkora mértékben.

A Nyugat kijött a gyakorlatból

Bár a ma működő kapacitás mintegy 78 százaléka még mindig az OECD-országokhoz köthető, a jövőben ez az arány megváltozik. A tavaly építés alatt álló 70 GWe-nyi reaktorkapacitásnak ugyanis a 80 százaléka a nyugati országok helyett leginkább Kínában valósul meg, amely több mint 33 GWe-t épít. Ennek az oka a politikai szándék mellett az, hogy a nyugati országokban a negyedszázados építési szünet alatt egyszerűen kijöttek a gyakorlatból.

Vagyis elfogyott a képzett munkaerő, összezsugorodott az ellátási lánc és megkoptak az olyan, speciális ipari kapacitások, mint a nagy méretű reaktortartályok gyártásához szükséges nehézkovácsolás.

A nyugati erőműépítők ezért csak akkor tudnak versenyre kelni a kínai–orosz dominanciával, ha elhagyják az egyedi, projektenkénti tervezést, helyette áttérnek a szabványosított, sorozatban gyártható megoldásokra – ez a stratégia áll a sorozatgyártásra is alkalmassá tett kis moduláris reaktorok (SMR) felfutása mögött is.

Az adatközpontok mint új szereplők

Az atomerőművek egyes EU-s országok zöldmozgalmai szemében szitokszóvá váltak, ám a nukleáris projektek finanszírozásában váratlanul megjelentek a technológiai óriások. A Meta, a Google, a Microsoft és az Amazon az energiaéhes mesterségesintelligencia-adatközpontok működtetéséhez szükséges hatalmas energiaigényt főként közvetlenül nukleáris forrásból oldaná meg. Ezt elsősorban SMR-ekből szeretnék fedezni, mégpedig hosszú távú áramvásárlási szerződésekkel és a tőkéjük befektetésével. Ez a vállalati irányból érkező kereslet ma az egyik legfontosabb hajtóereje annak, hogy a magántőke egyáltalán hajlandó a szektorba áramlani. A jelentés azonban óva int a túlzott lelkesedéstől:

az SMR-technológia tömeggyártása és a hozzá kapcsolódó ipari kapacitás felfutása az ellátási lánc szűkösségei miatt várhatóan csak a 2040-es évek után hozhat érdemi kapacitásnövekedést.

Addig a nagyreaktoros beruházások és a meglévő erőművek élettartam-hosszabbítása marad a megoldás.

Sürgető határidők

A számok önmagukért beszélnek: az OECD éves nukleáris beruházása a korábbi 12 milliárd dollárról az ambiciózus forgatókönyvben 68, a legmerészebb esetben akár 143–200 milliárdra is emelkedhet, ez pedig elképzelhetetlen komoly magántőke-bevonás nélkül. Közben az idő is szorít, mivel

az OECD-országok összkapacitásából több mint 50 GWe-nyi résznek nincs engedélye a 2040 utáni működésre,

vagyis a hosszabbítási procedúrák felgyorsítása sürgető feladat – állapítja meg a jelentés.

Mit jelent ez nekünk?

A nyugati technológiai lemaradás és a kínai–orosz exportfölény miatt a hazai és a regionális reaktorprojekteknél (Paks II., a cseh és lengyel új blokkok) a beszállítói függőségek kezelése stratégiai kérdés, mivel a partnerkör diverzifikálása nélkül nőhet az egyoldalú technológiai kitettség kockázata.

A paksi blokkok engedélyeztetési és élettartam-hosszabbítási ütemterve hasonló nyomás alatt van, mint a nyugatiaké, ezért van szükség időben elkezdett szabályozói és pénzügyi tervezésre.

Bár az adatközpontok és a techcégek SMR iránti kereslete egy finanszírozási lehetőség a régiónk előtt is, de mivel ahogy említettük, az érdemi kapacitásbővülés, az SMR-ek széles körű elterjedése csak 2040 után várható, erre középtávon legfeljebb kiegészítő forrásként érdemes számítani. Vagyis a nagyreaktoros projektek és a Paks I. élettartam-hosszabbítása maradhat a prioritás. A finanszírozási igény ugrásszerű növekedése miatt pedig a hazai projekteknél is számolni kell azzal, hogy nagyobb szerepet kapnak az uniós források és az állami kockázatmegosztási konstrukciók.

Fotó: Freepik

Kapcsolódó: