Az Ankarában tartandó NATO-csúcstalálkozón a szövetséges állam- és kormányfők arra készülnek, hogy megvitassák a globális biztonsági kihívásokat, valamint azok leghatékonyabb kezelését.

A találkozó középpontjában az a kérdés áll, hogy Washington változó prioritásainak fényében hogyan lehet újra egyensúlyba hozni az Egyesült Államok szerepét a szövetségben. Ugyanakkor a döntéshozók igyekeznek biztosítani, hogy az Atlanti-óceán két partja között szélesedő nézeteltérések ne gyengítsék a NATO összetartását vagy a transzatlanti kapcsolatokat.

Ankara számára a csúcstalálkozó alkalmat kínál arra, hogy Európa romló biztonsági helyzete miatt növelje a stratégiai értékét, és amellett érveljen, hogy az országnak központi helyet kell elfoglalnia bármely új világrendben.

Ezen a héten több mint 20 év után először ad otthont Törökország egy NATO-csúcstalálkozónak. Az utolsó 2004-ben Isztambulban volt, amikor a NATO még a hidegháború utáni valósághoz igazodott. A szövetség akkor 26 tagra bővült, kiterjesztette az afganisztáni misszióját, illetve olyan kezdeményezések révén erősítette a partnerségeit, mint a Mediterrán Párbeszéd. A 2003-as amerikai iraki invázióval kapcsolatos éles megosztottság közepette elindította az Isztambuli Együttműködési Kezdeményezést is a NATO és a közel-keleti országok közötti kapcsolatok előmozdítása érdekében.

Törökország lehetősége

Ezen feszültségek ellenére sem a transzatlanti közösség tartóssága, sem a NATO-t meghatározó összetartás nem volt kérdéses. Ma azonban ezek a megnyugtató feltételezések már kevésbé bizonyosak. Washington visszavonul Európa hagyományos védelmében betöltött szerepéből, hamarosan bejelenti a katonai kötelezettségvállalásainak jelentős csökkentését, majd a figyelmét a saját féltekéjére és más prioritásokra, különösen az indo-csendes-óceáni térségre fordítja. Erre válaszul a NATO-tagállamok kénytelenek felgyorsítani az erőfeszítéseiket, hogy nagyobb felelősséget vállaljanak.

Ez a változás egy általánosan romló globális biztonsági környezetben zajlik, hiszen a fegyveres konfliktusok száma világszerte rekordszintet ért el, a globális fegyverkereskedelem pedig emelkedik. Az orosz–ukrán háború folytatódik, míg a Közel-Keletet messzemenő következményekkel járó konfliktusok rázzák meg.

A NATO eddig a megszokott módon reagált ezekre a válságokra: felülvizsgálta az elrettentési és védelmi felkészültségét, majd gondoskodott arról, hogy a szövetség területének védelméhez szükséges tervek és képességek rendelkezésre álljanak.

A kihívás azonban nem ér véget ennél: a kereskedelemmel, a technológiával és az Egyesült Államok európai belpolitikába való beavatkozásával kapcsolatos politikai nézeteltérések tükrözik az Atlanti-óceánon átívelő feszült légkört.

Pontosan e két dinamika metszéspontjában lát Ankara lehetőséget. Törökország úgy véli, hogy a geostratégiai elhelyezkedése, hadereje, bővülő védelmi ipara és növekvő hatalomkiterjesztési képessége révén kiváló helyzetben van ahhoz, hogy megerősítse a NATO európai pillérét. Ezen potenciál bemutatása lesz Törökország fő célja a csúcstalálkozón, ami valószínűleg meghatározza majd a NATO-n belüli és azon kívüli politikáját az elkövetkező években.

A NATO alkalmazkodik, ahogy mindig is tette

Megalakulása óta a NATO alkalmazkodóképessége az egyik legjellemzőbb tulajdonsága. A szervezet sikeresen vette az akadályokat a hidegháború idején, nukleáris elrettentést, hagyományos védelmet és politikai diplomáciát alkalmazva a Szovjetunió hatékony ellensúlyozására. Ezt követően a hidegháború utáni korszakban kibővítette a nemzetközi biztonsághoz való hozzájárulását azzal, hogy új szerepköröket vett fel portfóliójába, ideértve a válságmegelőzést és -kezelést, valamint az új partnerségi hálózaton keresztül megvalósuló együttműködésen alapuló biztonságot.

A NATO most egy új alkalmazkodási szakaszba lép, amelyet Elbridge Colby, az Egyesült Államok védelmiminiszter-helyettese NATO 3.0 néven írt le, tükrözve az amerikai prioritások változását és azt az elvárást, hogy Európa vállalja az „elsődleges felelősségét a saját hagyományos védelméért”.

A hidegháború utáni időszakban a NATO gondolkodásmódját irányító hagyományos szemlélet – amelyet NATO 2.0-nak neveztek – egészen más volt. Az európai kontinensen dúló háború kilátása ekkor már távoli lehetőségnek tűnt, sőt néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve az európai szövetségesek örömmel fogadták a béke hozadékát. A védelmi kiadásokat lecsökkentették, a haderőket pedig leépítették. Eközben a NATO-n belül a hangsúly a területi védelemről a szövetség területén kívüli válságkezelési műveletekre tervezett, könnyebb, expedíciós erőkre helyeződött át. A nagy léptékű hagyományos háborúra való felkészülés szükségességét és a statikus katonai alakulatok hasznosságát egy korábbi korszak maradványainak tekintették.

Törökország soha nem osztotta teljes mértékben ezeket a feltételezéseket. Több európai szövetségesével ellentétben Ankara úgy érezte, hogy a határai mentén fennálló tartós biztonsági kihívások miatt nem engedheti meg magának, hogy teljes mértékben hátradőljön a hidegháború utáni nyereségben, ami arra késztette, hogy jelentős hagyományos haderőt és magas készültségi szintet tartson fenn.

Ugyanakkor jelentős összegeket fektetett be a védelmi iparába, amivel fontos piaci rést hódított meg, és végül a világ 11. legnagyobb fegyverszállítójává vált.

Az orosz–ukrán háború és a csatatéren szerzett tanulságok alapvetően megváltoztatták a NATO hidegháború utáni gondolkodásmódját alátámasztó számos feltételezést. Az ipari szintű hadviselés visszatérése rávilágított a létszám, a területi védelem, a nagy mennyiségű és gyors lőszergyártás, valamint a hosszú távon folytatott, nagy intenzitású hadviselés fenntartásának fontosságára. Ezek a célkitűzések mind a NATO hidegháborús gondolkodásmódját idézik. Ugyanakkor egyértelművé vált a pilóta nélküli drónok, a precíziós csapásmérő képességek, illetve a rugalmas parancsnoksági és irányítási hálózatok döntő szerepe. A régi és az új háborús dinamikák együttesen érvényesültek, de ami még fontosabb, Európa már nem tűnt védettnek a konfliktusokkal szemben.

Ez a hirtelen felismerés váratlanul érte Európát. A hadsereg és a nemzeti védelmi ipar békeidőbeli realitásokhoz való évekig tartó optimalizálása hirtelen és nehezen visszafordítható hátránnyá vált. Ezzel szemben Törökország sokkal jobb helyzetben lépett be ebbe a környezetbe. Az, hogy nem tudta kihasználni a hidegháború utáni béke hozadékát, valamint az a döntése, hogy nagy létszámú, harckész fegyveres erőket tart fenn, valamint folyamatosan fejleszti a hazai védelmi ipart, azt jelentette, hogy felkészült a szembenézésre ezzel a pillanattal a kontinens romló biztonsági helyzetében. Ez az az előny, amelyet Ankara igyekezni fog kihasználni az európai biztonság ezen kritikus fordulópontján.

Törökország előrelép

Ankara kijelölése a NATO legfontosabb gyorsreagálású mechanizmusának, a Szövetséges Reagáló Erőnek (ARF) a 2028–2030-as időszakra szóló parancsnokságára e stratégia részeként értelmezhető. Ugyanez a logika vonatkozott az idei „Steadfast Dart” hadgyakorlatra is, amelyben a jelenleg Olaszország parancsnoksága alatt álló ARF is részt vesz. Törökország a hadgyakorlat mintegy 10 ezer katonájának egyötödét biztosította, sőt a modern közös műveletekhez szükséges számos kritikus eszközt is bevetett, beleértve a TCG Anadolu kétéltű támadó hajót, pilóta nélküli rendszereket és egyéb nagy értékű képességeket.

Az ilyen lépések nem csupán gyakorlati jellegűek – Törökország ezeket arra használja, hogy szélesebb körű stratégiai üzenetet fogalmazzon meg, illetve kifejezi a hajlandóságát és képességét arra, hogy távoli földrajzi területeken, igényes műveleti körülmények között közös erőket vezessen be, tartson fenn és irányítson.

Ankara ezzel megpróbálja újradefiniálni a helyét a szövetségben. Yaşar Güler védelmi miniszter legutóbbi kijelentése, miszerint Törökország a NATO-n belül a szárnybeli szövetségesből olyan országgá fejlődött, amely központi hatalomra törekszik, jól összefoglalja ezt az ambíciót.

Ez Törökország üzenete a csúcstalálkozóra. Ankara számításai széles körűek. a gondolkodásmódja túlmutat azon, hogy Törökország erős helyét megőrizze a NATO-n belül, és arra is irányul, hogy megelőzze azt a nem kívánt forgatókönyvet, amelyben egy Törökországot kizáró, Európai Unió-központú biztonsági rend érvényesülne. Ez a két cél egymással szorosan összefügg, és meghatározza Ankara tartós elkötelezettségét a NATO iránt, valamint a közelgő csúcstalálkozótól támasztott elvárásait.

Új korszak kezdetén

Az ankarai csúcstalálkozó lesz az egyik első bizonyítéka annak, hogy a NATO egy új korszakba lép, amelyben az amerikai dominancia csökken, az európai tagállamoknak pedig – köztük Törökországnak – nagyobb stratégiai felelősséget kell vállalniuk. Mivel ez a szervezet működési logikáját nem érinti, így ez nem a NATO gyengülését, inkább a szerepek átrendeződését jelenti.

Törökország számára ez történelmi lehetőség. Ankara azt üzeni, hogy Európa biztonsága ma már nem képzelhető el a török katonai képességek, a hadiipar és a földrajzi pozíció figyelembevétele nélkül. Ha ezt a NATO-partnerek is elfogadják, akkor Törökország politikai befolyása jelentősen nőhet a szövetségen belül és az európai biztonság alakításában.

Európára nézve ugyanakkor ez kettős kihívás, hiszen egyrészt növelnie kell a védelmi kiadásait és a katonai képességeit, másrészt kénytelen pragmatikusabb együttműködést kialakítani Ankarával annak ellenére, hogy számos politikai kérdésben – például emberi jogok, Ciprus vagy a kelet-mediterrán térség – jelenleg is komoly nézeteltérések vannak. Az Egyesült Államok szempontjából a folyamat azt tükrözi, hogy Washington inkább Kínára és az indo-csendes-óceáni térségre összpontosít, ezért Európában megbízható, katonailag erős regionális partnereket keres. Ebben Törökország kiemelkedő szereplővé válhat, ráadásul az amerikai és a török elnök is jó személyes viszonyt ápol.

Amennyiben a NATO belső erőviszonyai ténylegesen átalakulnak, az amerikai szerepvállalás valóban mérséklődik, akkor felértékelődhetnek az olyan államok, mint Törökország, Lengyelország vagy Románia, míg a hagyományosan vezető nyugat-európaiak relatív súlya csökkenhet. Ezzel a szövetség az amerikai vezetésű modellből egy sokkal inkább európai – ezen belül a török katonai szerepet is hangsúlyosan magában foglaló – biztonsági rendszer felé mozdulhat el. Ha ez a tendencia tartóssá válik, az Európa biztonsági architektúrájának egyik legjelentősebb átalakulása lehet a hidegháború vége óta.

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons