Andy Burnham, akit „Észak királyaként” is emlegetnek, a várományosa a Munkáspárt vezetésének és így a brit miniszterelnöki posztnak. Nagy-Manchester polgármestereként szerzett jelentős tapasztalatot, és a Liverpool környékén, Aintree-ben munkás-középosztálybeli családba született politikus terveinek a középpontjában egy manchesteri kormányzati központ, az úgynevezett No. 10 North felállítása áll. Ezzel a helyi vezetőknek több pénzt és nagyobb önállóságot adna, mivel megítélése szerint Nagy-Britannia túlságosan központosított. Emellett

egy tízéves, újraiparosításra és regionális fejlesztésre épülő életszínvonal-emelési programot hirdetett,

amelynek központi eleme a háború óta legnagyobb önkormányzati lakásépítési program, valamint a jóléti állam olyan szerkezeti átalakítása, amely a lakhatási válság enyhítésén keresztül csökkenti a jóléti kiadásokat, mindezt ebből az új „északi központból” koordinálva.

Újraiparosítási tervek

Burnham újraiparosítási terve a brit gyártói és termelői kapacitások – köztük az acél-, a védelmi, az energia- és élelmiszeripar – megőrzését célozza, jobbára a közel-keleti feszültségek és a Hormuzi-szoros lezárása nyomán kialakult geopolitikai helyzetre válaszul. Ennek fényében nem meglepő, hogy nemcsak Nagy-Britannia, de több fejlett, illetve a globális gazdaságban meghatározó ország is a saját ellátási láncai biztonságát próbálja erősíteni, miközben a gázár tavasz óta jelentősen ingadozott.

Zöldberuházások vs. északi olajlobbi

A legnagyobb kérdőjel egyelőre az energiapolitika iránya. Brit szakértők szerint Burnhamnek készen kell állnia

a megmaradt északi-tengeri olaj- és gázkészletek kiaknázására, hogy elkerülje a munkahelyek tömeges elvesztését Skóciában és Északkelet-Angliában.

A kormánynak arról is döntenie kell, hogy engedélyezi-e újra a Jackdaw és a Rosebank mező fejlesztését, miután a korábbi jóváhagyásokat a bíróság elégtelen klímahatás-vizsgálatra hivatkozva megsemmisítette.

Ezzel szemben Ed Miliband energiaügyi miniszter az elmúlt időszakban 133 milliárd dollárnyi zöldgazdasági beruházást jelentett be, amely elsősorban

a tengeri szélenergiára, a napenergiára és a hálózatfejlesztésre irányul, jórészt már a következő öt évben, azaz 2031-re történő megvalósulással tervezve.

Burnham korábban elkötelezett zöldpolitikusként a tengeri szélenergia támogatója volt, ám az utóbbi hónapokban visszafogottabban nyilatkozott a zöldátállásról, és inkább az újraiparosításra helyezte a hangsúlyt, miközben nyitottnak mutatkozik az említett északi-tengeri olaj- és gázkitermelés bővítésére.

Mit jelenthet ez a mi régiónknak?

A várható hatások több időtávon jelentkezhetnek. Rövid távon a megemelkedett gázár – amely áprilisban 2,6, jelenleg 3,2 dollár/MMBTU körül mozog – közvetve drágíthatja térségünk téli gázbeszerzését, hiszen Kelet-Közép-Európa erősen kitett a spot piaci áringadozásoknak. Méghozzá azért, mert

ha a britek az önellátás jegyében az LNG-piacon is aktívabbá válnak, az tovább szűkítheti a régió számára elérhető megfizethető forrásokat.

Középtávon, két-három éven belül Burnham esetleges fosszilis nyitása nagyobb nyugat-európai trendfordulót jelezhet: ha ugyanis a klímacélok helyett a rövid távú energiabiztonság kerül előtérbe, az politikai megerősítést adhat a kelet-közép-európai országoknak is a saját zöldátállásuk lassítására és a hazai vagy regionális fosszilis, illetve nukleáris kapacitásokba történő befektetésre.

Stratégiai távlatban, három-öt éven belül pedig ha a brit energiapolitika az állami irányítású újraiparosítás felé mozdul és az energiaszektort nemzetbiztonsági kérdésként kezeli, az mintát adhat arra, hogyan lehet az energiaellátást hasonló módon kezelni az Európai Unión belül is – ez pedig elvben erősítheti a térség tárgyalási pozícióját az olyan témákban, mint a közös gázbeszerzés, az energia-infrastruktúra fizikai védelme vagy a nukleáriserőmű-programok.

Fotó: Freepik

Kapcsolódó: