A Nyugat évek óta a Kínától való gazdasági függőség csökkentését szorgalmazza. A napokban egy tanulmány összegesítette, mennyibe kerülne egy teljes leválás: az Egyesült Államoknak, az eurózónának és az Egyesült Királyságnak összesen 23,6 ezermilliárd dollárt kellene befektetnie 2050-ig ahhoz, hogy kiépítse azokat az ipari, technológiai és ellátási láncokat, amelyek ma Kínára épülnek. Lehetetlen küldetés.
Bár a radikális gazdasági átalakulások költségeit nehéz előre megbecsülni, az EY-Parthenon mégis tett egy bátor kísérletet, amikor kiszámolta, mennyibe kerülne a nyugati világnak megszüntetni a stratégiai függőségét Kínától. (A feltételes mód azért is indokolt, mert maga a Nyugat is kezdi belátni, hogy az eredeti elképzeléseit lehetetlen kivitelezni.) Az eredmény: 23,6 ezermilliárd dollár.
A teljes leváláshoz az Egyesült Államoknak 13,7, az eurózónának 9,1 ezermilliárd, az Egyesült Királyságnak pedig 800 milliárd dollár többletberuházásra lenne szüksége 2050-ig. Éves átlagban ez 940 milliárd dollárt jelentene huszonöt éven keresztül. (Az Európai Unió esetében az éves többletkiadás megközelítené az EU teljes közös költségvetésének nagyságrendjét.)
A beruházások nem pusztán új gyárak felépítését jelentenék, ezenkívül teljes ipari értékláncokat kellene létrehozni, beleértve a nyersanyag-kitermelést és feldolgozást, a finomítást, a vegyipart, az akkumulátorgyártást, a félvezetőipart, a kutatás-fejlesztést, az automatizált gyártást, a szoftveres háttérrendszereket és a logisztikai infrastruktúrát is. Az elméletileg erre fordítandó összeg nagysága rávilágít, hogy azért vált Kína az elmúlt húsz évben a világ iparának központjává, mert egyetlen ágazati dominancia helyett egész ipari ökoszisztémákat épített ki.
A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) előrejelzése szerint 2035-re Kína adhatja a világ finomított lítium- és kobaltkapacitásának több mint 60 százalékát, míg az akkumulátorminőségű grafit és ritkaföldfém-feldolgozás mintegy 80 százaléka is a kezében marad.
A kínai függőség azonban nem korlátozódik a zöldtechnológiákra: a pekingi kereskedelemnek és beruházásoknak óriási szerepe van a gyógyszeripari alapanyagokban (API-k), az elektronikai alkatrészekben, a vegyipari köztes termékekben, valamint számos speciális ipari fém feldolgozásában. A legtöbb esetben nem is a nyersanyag származik Kínából, annak csupán a finomítása és az ipari feldolgozása történik ott, ami azonban ugyanúgy stratégiai függőséget eredményez.
Figyelmeztető jel, hogy az elmúlt évek kereskedelmi háborúját Peking nyerte Washingtonnal szemben. Amikor Hszi Csin-ping Donald Trump 145 százalékos vámfenyegetéseire 125 százalékos tarifával válaszolt, majd exportkorlátozásokat vezetett be egyes ritkaföldfémekre, az amerikai és európai autógyártók néhány hét alatt ellátási problémákkal szembesültek. Több beszállító jelezte, hogy a készletek kimerülése esetén akár a teljes termelést le kell állítania. Ez az incidens jelentősen felgyorsította ugyan az európai stratégiai készletezési programokat és a kritikus nyersanyagokra vonatkozó uniós iparpolitikai kezdeményezéseket, ám arra is rávilágított, mennyire reménytelen próbálkozás egy Kínától való gyorsított ütemű elszakadás.
A versenyhelyzet nem is létezik
A költségek másik jelentős forrása az árak emelkedése lenne: az EY-Parthenon becslése szerint a kínai gyártók 20 és 100 százalék közötti költségelőnnyel rendelkeznek nyugati versenytársaikkal szemben. Peking fő fegyvere ugyanis az, hogy teljes ellátási és termelési láncokat tart kézben, azaz egyetlen ipari klaszteren belül találhatók a beszállítók, a logisztikai központok, a kutatóintézetek és a végtermékeket gyártó üzemek, ami jelentősen csökkenti a szállítási és készletezési költségeket, valamint a gyártási időt. Ha a Nyugat ezeket a saját területére telepítené vissza, az elkerülhetetlenül magasabb fogyasztói árakat eredményezne. Európában bizonyos stratégiai ágazataiban 1-2,5 százalékkal magasabb árszint alakulhatna ki tartósan, ami azonnal ütné a központi jegybankok, elsősorban az Európai Központi Bank deklarált 2 százalékos inflációs célját, vagyis a radikális de-risking önmagában is megnehezíthetné a monetáris politika végrehajtását.
Az elemzés arra is rámutat, hogy a beruházások jelentős részét a fizikai infrastruktúra helyett a humán tőke területe nyelné el: mérnökök, technikusok, bányászati szakemberek, vegyészek és automatizálási szakértők százezreit kellene kiképezni. A nyugati gazdaságokban azonban már ma is jelentős munkaerőhiány tapasztalható ezekben a szakmákban, miközben a társadalmak öregedése tovább szűkíti a rendelkezésre álló munkaerőt.
A helyzetet bonyolítja, hogy Kína a nyugati tervekben nem passzív szereplő: a meglévő piaci dominanciáját bármikor felhasználhatja arra, hogy exportkorlátozásokkal, bürokratikus engedélyezési eljárásokkal és agresszív árpolitikával lelassítsa vagy megdrágítsa az esetleges leválási folyamatot. Nem véletlenül véli úgy számos elemző és politikus, hogy a teljes gazdasági szétválás – a korábban sokat emlegetett decoupling – jól hangzik ugyan, gazdaságilag azonban semmi realitása. Sokkal valószínűbb a részleges és legfőképpen óvatos leválás, a de-risking: a stratégiailag legfontosabb ágazatok – például a félvezetők, a ritkaföldfémek, a védelmi ipar, az energiatárolás és a gyógyszeripar – ellátási láncainak lassú, biztonságos diverzifikálása, a többi területen pedig fennmaradna a teljes gazdasági együttműködés. Az Európai Unió is (amely már nem is nagyon használja a decoupling kifejezést) hasonló célt tűzött ki a kritikus fontosságú nyersanyagokról szóló európai jogszabály megalkotásával, valamint a stratégiai nyersanyagkészletek kiépítési terveivel.
Kínáról nagyon hosszú távon persze lehetséges lenne leválni, a globalizáció évtizedei alatt kialakult ipari, geopolitikaivá vált munkamegosztás azonban sokkal mélyebb következményekkel járt, mint azt a lebutított politikai szlogenek sugallják.
A 23,6 ezermilliárd dolláros becslés szerint a Nyugatnak lényegében újra kellene teremtenie egy teljes ipari civilizációt.
Bármennyire kecsegtető megoldás lenne, a cél nem lehet Kína (akár részleges) kizárása a világgazdaságból, azt azonban el lehet érni, hogy egyetlen ország se rendelkezzen olyan mértékű befolyással a kritikus ellátási láncok felett, amely geopolitikai fegyverként használható. A decoupling ugyanis jelenleg (és még hosszú évtizedekig) pénzügyi, technológiai és társadalmi értelemben véve is kivitelezhetetlen vállalkozás.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Christophe Licoppe
