Az elmúlt évek háborúi bebizonyították, hogy egy maroknyi olcsó drónnal könnyedén megtámadhatók azok az olajfinomítók, erőművek és vezetékrendszerek, amelyeknek a felépítése évtizedekbe és milliárdokba került. A jelenség nem csupán Ukrajna, Oroszország vagy a Közel-Kelet problémája: a mi régiónk energiaellátása is sebezhető lehet.
A hagyományos légvédelmi rendszereket nagy, gyors célpontok kiszűrésére tervezték, nem pedig apró, alacsonyan repülő drónrajok ellen. A Reutersen megjelent anyagában Ron Bousso energiapiaci szakíró emlékeztet arra, hogy éppen ez a változás borította fel az erőviszonyokat az elmúlt években a modern hadszintereken. Amíg ugyanis egy légvédelmi rakéta több millió dollárba kerül, egy csapásmérő négyrotoros „hobbidrón” néhány százezer forintnyi, vagy a nagyobbak, a Sahed típusú, kisrepülőre emlékeztető pilóta nélküli eszközök (UJ–26, AQ400) 10–30 milliós összegből is elkészíthetők. Ezek hatótávja 900–1000 kilométeres, de a drágább, akár 2000 kilométerre is bevethető An–196 ára is megáll 60 millió forintnál.
Ukrajna egyébként a távolságtól függően háromféle drónrajtaktikát alkalmaz az orosz finomítók ellen. A rendkívül távoli, 1000–2500 kilométerre lévő célpontokat (például az ufai vagy az omszki finomítót) kis létszámú, 5–15 darabos, alacsonyan lopakodó precíziós rajokkal támadják. A közelebbi, 300–800 kilométeres sávban fekvő célok (például Uszt-Luga vagy Tuapsze) ellen 20–40 darabos vegyes csoportokat küldenek, ahol olcsó, robbanófej nélküli csali drónok merítik ki a légvédelem erőforrásait a csapásmérők előtt. Újabban pedig
stratégiai szintű, akár több mint 150–200 gépes tömeges támadásokkal a regionális légvédelmet terhelik túl (például Moszkva térségében), hogy utat nyissanak a kijelölt finomítók felé.
Azaz egy-egy gyár kiiktatásához leggyakrabban egy 10–30 darabos, felerészben csalikból, felerészben precíziós fegyverekből álló rajt indítanak. A kőolaj-finomítók, az exportterminálok, az erőművek és az alállomások pedig pontosan azok a célpontok, amelyek ellen ez a hadviselési forma a leghatékonyabb. Arról nem is beszélve, hogy
amennyiben egy 20-30 darabos rajból mindössze egy-két precíziós drón betalál a megfelelő helyre, az katasztrofális, akár 3–6 milliárd forintnyi közvetlen és még nagyobb közvetett, ellátásbiztonsági kárt is okoz.
Főleg azért, mert az az érintett gyártóegység akár fél évig tartó leállását okozhatja.
A pusztítás mértéke azért ilyen aránytalanul nagy, mert az ukrán drónok kifejezetten a finomítók „szívét”, az úgynevezett AVT- (atmoszferikus és vákuumdesztilláló) tornyokat célozzák, amelyek a nyersolajat választják szét benzinné, gázolajjá és kerozinná. Ha ez megsérül, a finomító többi része is használhatatlanná válik – a nyersolaj-feldolgozás azonnal 40-60 százalékkal csökken vagy akár teljesen leáll –, ahogy ez a moszkvai és a kstovói finomítókkal is történt a sikeres találatok után.
Mi több,
ezeket a gigantikus lepárlótornyokat és a hozzájuk kapcsolódó csőrendszereket a nyugati szankciók miatt az oroszok rendkívül nehezen tudják javítani vagy pótolni.
A speciális alkatrészek, szoftverek és katalizátorok beszerzése a feketepiacon keresztül hónapokig tart, így a kiesésük tartós marad.
A két élő laboratórium
Ukrajna így az elmúlt hónapokban saját gyártású, nagy hatótávolságú drónokkal igen eredményesen támadta az orosz finomítókat és üzemanyagraktárakat, ezzel jelezve, hogy a frontvonaltól távol eső infrastruktúra sincs biztonságban. Sőt,
az ukrán hadiipar két év alatt megtízszerezte a dróngyártói kapacitását: jelenleg havonta akár kétszázezer olcsó eszköz előállítására lehet képes,
jól mutatva, hogy a technológia milyen gyorsan válik tömegesen elérhetővé.
A Közel-Keleten Irán februárban kirobbant konfliktusa az USA-val és Izraellel más dimenzióban mutatta meg a veszélyt: Teherán ismétlődő dróntámadásokkal zavarta meg a hajóforgalmat a Hormuzi-szoroson, amelyen korábban a globális olaj- és gázexport ötöde haladt át.
Ezzel megdőlt az az évtizedes feltételezés, hogy a szoros csak komoly haditengerészeti jelenléttel zárható le.
A diverzifikáció csapdája
Az Öböl menti olajtermelők – Szaúd-Arábia, az Emírségek, Irak és Kuvait – most sietve bővítik azokat a vezetékeket, amelyek megkerülik a Hormuzi-szorost, mivel ha egy szűk átjáró veszélyeket hordoz magában, szét kell teríteni a kockázatot. Csakhogy minden új vezeték, szivattyúállomás vagy alállomás új célpontot jelent– jegyzi meg a Reuters elemzője.
A nagyobb, szétszórtabb hálózat paradox módon nehezebben védhető, mint egy koncentrált csomópont
– és ez nem csak a Közel-Keletre igaz.
Első világháborús tanulságok
A mostani helyzet emlékeztet az első világháború lövészárokkorszakára: egy viszonylag olcsó technológia évekig tartó patthelyzetet okozott, amíg meg nem jelentek az ellenszerek, a tankok és a harci repülőgépek. A NATO-tagállamok nemrég egy
40 milliárd dolláros programot jelentettek be drónelhárító fejlesztésekre az elkövetkező öt évben, illetve ötszörösére növelik a drónkezelők képzését 2027-ig.
A radarok, a jelzavarók és a lézeralapú rendszerek azonban még kiforratlanok, így egyelőre a támadó fél áll nyerésre. Az ukránok itt is stratégiai előnybe kerültek, mivel filléres, apró, négy légcsavaros elhárító drónokat fejlesztettek ki, amelyeket az amerikai–iráni háború kirobbanása óta a gazdag Öböl menti államokba is elkezdtek szállítani.
Mit jelent ez a régiónknak?
Kelet-Közép-Európában az Ukrajnával közvetlenül szomszédos országok már most is tapasztalják, hogyan zajlik a hibrid háború energetikai frontja, miközben Európa-szerte nő az orosz szabotázsakciók száma a tengeri gázvezetékek, a vasúthálózatok és a kommunikációs kábelek ellen.
Térségünk energiarendszere ráadásul nagyon is sebezhető: az ellátás nagy része néhány hosszú, több országon átívelő vezetéken (például a Barátság kőolajvezetéken) és néhány koncentrált nagyüzemen – regionális finomítókon, nagy erőműveken – múlik. Egy ilyen rendszerben már néhány jól irányzott csapás is aránytalanul nagy zavart okozhat.
Ennek a tanulság egyrészt az, hogy
az ellátásbiztonság növelése – új vezetékek, LNG-terminálok, tárolókapacitás – önmagában nem elég, ha az új létesítmények éppolyan védtelenek, mint a régiek.
Másrészt, mivel a régió védelmi költségvetése korlátozott, a hagyományos, drága légvédelem helyett inkább az olcsóbb, célzottabb drónelhárító megoldásokba – jelzavarásba, elfogó rendszerekbe, korai előrejelzésbe – érdemes regionálisan összehangolt módon befektetni. Vagyis
a jövő energetikai beruházásainak tervezésekor a dróntámadás kockázatát nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Fotó: Freepik
Kapcsolódó:
