Az USA világgazdasági rendszere változás előtt áll. Az amerikai–kínai versengés, valamint az olyan válságok, mint az ukrajnai és a közel-keleti konfliktus, új kihívások elé állítják a kereskedelem szereplőit. A változó tranzitfolyosók újrarajzolják a világgazdaság térképét – de ezek vajon a globalizáció hanyatlását vagy átalakulását jelzik?
A hosszú évtizedek óta fennálló, globalizációra épülő világgazdasági rendszer működése megkérdőjeleződik. A korábbi modell alapját a hatékonyság, a költségminimalizálás és a munkamegosztás elmélyítése jelentette: a vállalatok ott termeltek, ahol a legkedvezőbb feltételeket találták, az egyes államok pedig a kereskedelmi nyitottság növelésében látták a gazdasági bővülés lehetőségét. Mindez egy olyan nemzetközi rendszerben fejlődött ki, amelynek központi szereplője az Egyesült Államok volt. A dollár világvaluta-szerepe, az amerikai pénzügyi, katonai és technológiai fölény, valamint a második világháború után kialakított intézményi struktúrák egy olyan világgazdasági rendet hoztak létre, amelyben a szálak mind Washingtonhoz futottak össze.
Mára azonban az USA nehezebben képes fenntartani azt a világkereskedelmi rendszert, amelynek a szabályait és a működési kereteit évtizedeken keresztül ő határozta meg.
A globalizáció korábbi gazdasági modelljének megingásában kulcsszerepet játszik az élesedő amerikai–kínai stratégiai verseny. Ezt a folyamatot erősítették az elmúlt évek válságai – a világjárvány ellátási láncokat érintő zavarai, az ukrajnai háború, a közel-keleti konfliktusok és a kereskedelmi feszültségek –, amelyek világossá tették, hogy a világgazdaság működése ma már elválaszthatatlan a geopolitikai erőviszonyoktól, és a globális rendszer alakítása többé nem egyetlen hatalom kizárólagos befolyási terepe.
A gazdasági döntések már politikai állásfoglalást is jelentenek
Az üzleti racionalitás palettája bővülni látszik, így a kérdés ma már amellett, hogy egy gazdasági kapcsolat mennyire hatékony vagy jövedelmező, az is, hogy mennyire biztonságos, milyen függőségeket hoz létre és meddig képes ellenállni egy válsághelyzetnek. A gazdasági kapcsolatok ma már geopolitikai döntéseket is tükröznek: az új együttműködések választhatnak, hogy az amerikai vagy a kínai érdekszférához szeretnének-e inkább tartozni. A vállalatok és a kormányok döntéshozatalában ezért bekövetkezett egy alapvető szemléletváltás, hiszen míg korábban elsősorban az olcsó termelési helyek, az alacsony költségek és a logisztikai hatékonyság határozta meg az irányvonalakat,
napjainkban nagyobb súlyt kap a politikai kockázat, az ellátási láncok biztonsága és a stratégiai autonómia megteremtésének az igénye.
Gyakran azonban a geopolitikai igazodás ára a gazdasági racionalitás és versenyképesség bizonyos mértékű feladása. Ezt jól példázza az Európai Unió, Japán és Nagy-Britannia döntéshozatala, amelyek nem könnyen egyensúlyoznak a gazdasági érdekek és a geopolitikai szempontok között.
Kína és Amerika között szorul egyre szűkebb térbe a világ
Napjainkban a globalizáció visszaszorulása helyett a két nagyhatalom versengése mentén történő átrendeződésének vagyunk a tanúi. A világgazdaság szereplői ehhez az új, megosztott valósághoz igazodva arra törekednek, hogy a geopolitikai bizonytalanságokból fakadó kockázatokat a lehető legkisebbre csökkentsék. Ehhez azonban nem a nemzetközi gazdasági kapcsolatok felszámolása szükséges, inkább a túlzott függőségek mérséklése. Az államok és a vállalatok ezért diverzifikálják a beszállítói hálózataikat, kihasználják a népszerű kiskapukat, alternatív piacokat és szállítási útvonalakat keresnek, valamint ellenállóbb gazdasági rendszerek kiépítésére törekednek. Mindez azonban korántsem egyszerű egy olyan világban, ahol a stratégiai jelentőségű termékek kereskedelme geopolitikai megfontolásokhoz kötődik.
Az energiahordozók, a fejlett technológiák és a kulcsfontosságú nyersanyagok a külpolitikai érdekérvényesítés eszközeivé válnak, amelyekkel az egyes országok gazdasági nyomást gyakorolhatnak vagy erősíthetik a tárgyalási pozícióikat.
Erre számos példát láthattunk az elmúlt években. Az energiahordozók kereskedelme az Egyesült Államok és Oroszország esetén egyaránt a geopolitikai érdekérvényesítés fontos eszközévé vált, különösen az európai energiabiztonságot érintő kérdésekben. Hasonló folyamat figyelhető meg az USA és Kína közötti technológiai versenyben, ahol a félvezetők, a fejlett chipek, a mesterséges intelligencia, a digitális infrastruktúra, valamint az adat- és pénzügyi rendszerek feletti ellenőrzés stratégiai jelentőségű. Az exportkorlátozások, a technológiai hozzáférés korlátozása és a hazai iparágak támogatása jól mutatja, hogy ezek az ágazatok ma már gazdasági mellett nemzetbiztonsági és geopolitikai eszközök is.
A harmadik meghatározó területet a kulcsfontosságú nyersanyagok jelentik, ahol Kínának kiemelkedő pozíciói vannak, főként a ritkaföldfémek és más stratégiai ásványkincsek feldolgozásában. Mivel ezek nélkülözhetetlenek a fejlett technológiák, az energiatárolás és a digitális gazdaság működéséhez, a fölény jelentős geoökonómiai előnyt biztosít Peking számára. Azok a szereplők pedig, amelyek ezeken a stratégiai területeken hátrányba kerülnek – mint például Európa –, sokszor tanácstalanul állnak az új helyzet előtt, mint Bálám szamara az út szélén: érzékelik a változást, de nehezen találják rá a megfelelő választ.
Új világhatalmi logika a gazdaságban
A geoökonómia fogalma éppen ezt az átalakulást ragadja meg: azt a világot írja le, ahol a gazdasági eszközök már nem csupán a növekedés és a kereskedelmi hatékonyság szolgálatában állnak, hanem a stratégiai érdekérvényesítés és a geopolitikai verseny eszközei. A kereskedelmi megállapodások, a beruházások, az infrastruktúra, a technológia és a pénzügyi rendszerek így a hatalmi verseny új dimenzióinak részévé váltak, azaz nem csupán a gazdasági együttműködés elemei.
A 21. századi világrendben a gazdasági teljesítmény önmagában már nem jelent automatikusan geopolitikai súlyt.
Egy ország lehet gazdag, innovatív és versenyképes, mégis korlátozott maradhat a nemzetközi döntéshozatalban, ha nincsenek megfelelő stratégiai pozíciói. Svájc példája jól mutatja ezt: bár a gazdasági ereje jelentős, a világpolitikai befolyás ma már inkább azokhoz a szereplőkhöz kötődik, amelyek képesek a technológiai, az energetikai, a pénzügyi vagy az infrastrukturális függőségeket is stratégiai előnnyé alakítani.
A sárkány már nem fér el az amerikai árnyékban
A jelenlegi átalakulás egyik legnagyobb kihívása az Egyesült Államokat érinti, hiszen a második világháború után kialakított amerikai vezetésű világgazdasági rendszer működési logikáját alapjaiban alakítja át Kína felemelkedése.
Washington számára ezért nem csupán egy gazdasági versenytárs megjelenéséről van szó, de a globális vezető szerep megtartásának kérdéséről is.
Peking ezzel szemben történelmi lehetőség előtt áll: a kihívás számára az, hogy képes-e a gazdasági erejét tartós geopolitikai befolyássá alakítani, és milyen mértékben tudja átformálni a nemzetközi rendszer szabályait. A Kínától való függőség csökkentésére irányuló amerikai törekvések jól mutatják a globalista alapokon nyugvó piac összetettségét, hiszen a kínai gazdasággal kialakult mély integráció miatt a teljes leválás rendkívül költséges, kockázatos és hosszadalmas folyamat lenne.
Méghozzá azért, mert a globális termelési hálózatok oly mértékben összekapcsolódtak, hogy azok megszakítása jelentős gazdasági veszteségekkel járna. Erre jó példa a digitális technológiákhoz szükséges kulcsfontosságú nyersanyagok és alkatrészek kérdése, ahol az Egyesült Államok és más fejlett gazdaságok jelentős mértékben függnek a globális beszállítói láncoktól. Hasonló kihívással szembesül Európa is a zöldtechnológiák területén, ahol a kínai gyártási kapacitások és piaci fölény miatt a stratégiai autonómia megteremtése szinte lehetetlen. Egy esetleges kínai árubojkott vagy kereskedelmi korlátozás hatása ezért messze túlmutatna az ellátási zavarokon, mivel a geopolitikai versenyben elfoglalt pozíciókat is gyengíthetné. A geopolitikai súly ugyanis a katonai képességek vagy a gazdasági méret mellett azon is múlik, hogy egy ország képes-e biztosítani a digitális fejlődéshez, az energiaellátáshoz és a stratégiai iparágak működéséhez szükséges erőforrásokat.
Aki e kulcsterületeken függőségbe kerül, az a piac mellett a geopolitikai önállóságát is elveszítheti.
Az infrastruktúra lett a geopolitika új frontvonala
Ebben az új világgazdasági környezetben az infrastruktúra szerepe alapvetően felértékelődött, a kikötők, a vasútvonalak, az energiavezetékek, a logisztikai központok és a digitális hálózatok amellett, hogy gazdasági háttérként szolgálnak, már stratégiai eszközökké is váltak. Nem csupán az számít, hogy milyen útvonalakon áramlanak az áruk és az energia, az is fontos, hogy ki finanszírozza, építi, működteti és milyen politikai következményekkel jár ezek ellenőrzése és használata. A kereskedelmi és közlekedési folyosók ma már messze túlmutatnak a hagyományos infrastruktúra-fejlesztésen, és a világgazdaság térbeli szerkezetének átalakítását szolgáló komplex geoökonómiai rendszerekké váltak.
A stratégiai folyosók közötti verseny legfontosabb példája a kínai Egy övezet, egy út kezdeményezés (Belt and Road Initiative), ami az ázsiai nagyhatalom számára részben infrastruktúra-fejlesztési program, részben pedig a globális kereskedelmi összekapcsolódás rendszerének átalakítására irányuló hosszú távú stratégia.
A sárkány logikája itt egyértelmű: Ázsia, Európa és Afrika összekapcsolásával Peking a kereskedelmi lehetőségei bővítése mellett a gazdasági és a politikai befolyását is növelné regionálisan, illetve globálisan.
Az ilyen típusú projektek megvalósítását azonban számos kockázat terheli: a határokon átnyúló infrastruktúrák hosszú távú politikai stabilitást és jelentős beruházásokat igényelnek, hiszen a háborúk, a szankciók, a regionális konfliktusok és az egyéb biztonsági kockázatok veszélyeztethetik a működésüket. A világhatalmi verseny résztvevői ugyanakkor gyakran használják fel ezeket az eszközöket a stratégiai érdekeik érvényesítésére, illetve a riválisaik mozgásterének korlátozására. Az ukrajnai háború például rávilágított arra, hogy egyetlen geopolitikai törésvonal képes alapjaiban átrajzolni az Európa és Ázsia közötti kereskedelmi útvonalakat, míg az iráni konfliktus a tengeri szállítási útvonalak sérülékenységére hívta fel a figyelmet.
A globalizáció évtizedei alatt a világ országai – akár akarták, akár nem – egy olyan összetett gazdasági és technológiai hálózatba kapcsolódtak, amelyből a teljes kiválás ma már jelentős gazdasági és stratégiai költségekkel járna – ha egyáltalán lehetséges. Az új kereskedelmi folyosók és gazdasági együttműködések létrejötte mostantól kettős hatású: miközben szövik a világgazdaság összekapcsoltságának hálóját, új törésvonalakat is létrehozhatnak az amerikai–kínai rivalizálás által meghatározott világban.
Kapcsolódó:
Borítókép: Dreamstime
