Brüsszel évek óta a Kínától való függőség csökkentését hirdeti, most azonban kivételt tett: Ukrajna az uniós védelmi hitel egy részéből kínai drónalkatrészeket vásárolhat. Kényszermegoldásnak megfelel, Európa saját ipara ugyanis messze nem tudja biztosítani azt a mennyiséget és minőséget, amelyre a frontnak szüksége van.
Van valami egészen pikáns abban, ahogyan Európa éppen a stratégiai autonómiáját próbálja megteremteni. Az EU az elmúlt években egyre többet beszél a Kínától való függőség csökkentéséről, a kockázatmentesítésről, a létfontosságú ellátási láncok diverzifikálásáról és az európai hadiipar megerősítéséről, most mégis engedélyezte, hogy Ukrajna uniós védelmi hitelből kínai drónalkatrészeket vásároljon.
Az ügy kissé abszurd. Az Európai Unió egy 90 milliárd eurós, 2026-ra és 2027-re szóló Ukrajna-támogatási hitelkeretből finanszírozza Kijev költségvetési és védelmi szükségleteit. A csomagból 30 milliárd költségvetési támogatásra, 60 milliárd pedig védelmi beszerzésekre és ipari kapacitásokra jut. Az első, mintegy 6 milliárd eurós védelmi rész kifejezetten drónbeszerzésekre szolgál, és az Európai Bizottság június 30-án 3,9 milliárd euró kifizetését jelentette be ehhez a programhoz.
A konstrukció mögötti feltételek eddig világosak voltak: ha Európa pénzeli Ukrajnát, akkor az összegek jelentős részének elsősorban az európai (vagy az ukrán, vagy a jóváhagyott partneri) hadiiparba kellene visszacsorognia azzal, hogy Kijev onnan rendel fegyvereket. Az uniós előírások éppen ezért a lehetséges külső partnerek arányát is korlátozták. A szabályozás azonban Ukrajna számára tartalmaz egy igen fontos kiskaput: ha a szükséges fegyver nem szerezhető be az engedélyezett körből kellő gyorsasággal vagy megfelelő mennyiségben, Brüsszel kivételt adhat.
Kijev pontosan ezzel él: a drónokra szánt első, 5,9 milliárd eurós védelmi rész esetében kért és kapott mentességet kínai alkatrészek beszerzésére, aminek az indoklása nehezen támadható. A drónokból ugyanis sosincs elég, az ukrán és európai gyártók pedig az alkatrészek ellátási láncának ingatagsága miatt nem képesek a kellő mennyiséget a szükséges idő alatt előállítani.
Az Európai Parlament egyik tavalyi jelentése szerint a drónok alkatrészeinek mintegy 60 százaléka az Egyesült Államokból és Kínából származik, emellett a kínai vállalatok a kulcsfontosságú komponensek – többek között félvezetők, tranzisztorok, mágnesek, akkumulátorok és navigációs chipek – gyártásában is meghatározók: a célazonosításhoz és csapásméréshez szükséges szenzorok és optikai rendszerek tízből szinte kilenc esetben kínai gyártásúak.
Vagyis Európa kénytelen szembemenni a saját politikai elhatározásával, és hagyni, hogy a pénzéből Ukrajna éppen Kínával kereskedjen. Persze nem is tehet mást: a kínai ipar az elmúlt évtizedekben olyan mennyiségi, beszállítói és feldolgozási kapacitást épített ki, amit az EU egyszerűen nem tud lemásolni.
A dolog kínossága nem is ez, inkább a „de-risking” kifejezés újabb komikus árnyalata. Brüsszel ugyanis a kockázatmentesítést nem teljes leválásként definiálja: a Kínával való gazdasági szakítás helyett a túlzott függőségek csökkentését tűzte ki célul. Csakhogy a probléma az, hogy újra és újra a legkritikusabb területeken fedezi fel, hogy a függőség nem olyan, mint egy előfizetés, amit a következő hónapban egyszerűen lemondhat. A tehetetlenség miatt az európai vállalatok jelentős része továbbra is Kínában tervez beruházni, miközben az európai gazdaság Pekinggel fennálló kapcsolatai több kulcságazatban (új formában ugyan, de) mélyülnek.
Egy nem túl elegáns konstrukció
Kijev szerint az orosz harctéri veszteségek mintegy 80 százalékát a drónok okozzák, nem véletlen, hogy az évek alatt Ukrajna saját drónipart épített fel. Sőt, egyes területeken olyan gyors az innovációja, hogy az európai hadiipar inkább tanulhatna tőle, mintsem fordítva. Az orosz agresszió kezdete óta a világ legtöbb katonai drónt gyártó országává vált, a háborús, valós idejű tapasztalatok miatt pedig olyan gyors fejlesztési ciklusokat alakított ki, amelyekhez a hagyományos nyugati védelmi ipar nehezen alkalmazkodik.
Csakhogy a saját gyártás még nem jelent saját ellátási láncot. Bár Ukrajna képes lehet gyorsan megtervezni és legyártani egy-egy új drónt, majd napok alatt módosítani a konstrukción, de ha az ahhoz szükséges mágnes, az akkumulátor, a kamera vagy más elektronikai komponensek kínai gyártásból érkeznek, akkor a hazai dróngyártás valójában egy kínai beszállítói láncra épülő ukrán innováció. Ezért is ironikus az az uniós döntés, amellyel egy harmadik fél szállt be a kínai finanszírozásba, hiszen Európa elvileg saját hadiipari kapacitást akar építeni Ukrajna támogatásán keresztül, a pénz egy részét azonban kénytelen olyan alkatrészekre fordítani, amelyeket jelenleg nem tud megfelelő mennyiségben előállítani. A stratégiai autonómiát hangoztatók számára az ellátás tehát egyelőre úgy néz ki, hogy Európa finanszírozza az ukrán drónokat, Ukrajna villámgyorsan fejleszti azokat, Kína pedig biztosítja a hozzájuk szükséges ipari alkatrészek egy részét.
Nem túl elegáns konstrukció, de működik.
Peking az elmúlt évtizedekben okosan és módszeresen építette ki azokat a feldolgozási, gyártási és logisztikai kapacitásokat, amelyek nélkül a modern ipar jelentős része nem is funkcionálna. A drónok esetében sincs ez másképp. A CSIS elemzése szerint az ukrán és az orosz drónok ellátási láncai valójában ugyanazokba a kínai ipari központokba futnak be: a lítiumion-akkumulátorok, a ritkaföldfémmágnesek, a szénszálas anyagok és egyes elektronikai összetevők mind olyan kínai kapacitásokhoz kötődnek, amelyeket a nyugati országok csak hosszú évek alatt tudnának kiépíteni. Ez a helyzet már csak azért is különösen kínos, mert Kína valóban az ukrán háború mindkét oldalának az ellátási lánca csúcsán ül. Pontosan emiatt bírálja az Európai Unió Pekinget Oroszország háborús erőfeszítéseinek partnereként, miközben Ukrajna – uniós pénzből – éppen ugyanolyan kínai komponenseket vásárolhat a saját drónjaihoz.
A nyugati országok néhány hónap alatt próbálják megoldani azt a problémát, amit az elmúlt évtizedek hanyagsága okozott számukra. Saját kritikusnyersanyag-ellátást, chipipart, szuverén iparpolitikát akarnak, mindezt úgy, hogy közben szeretnék fenntartani a zöldátállási folyamatot, a versenyképes árakat és a fogyasztói jólétet. Vagyis az EU éppen akkor próbál Kínától függetlenedni, amikor a kínai ipari és kereskedelmi jelenlét több stratégiai területen egyre mélyebbé válik az európai gazdaságban.
Ez a paradoxon a drónalkatrészekkel az ukrán harctéren vált igazán láthatóvá. A háború sokkal gyorsabban teszi fel a kérdéseket, mint ahogy az európai ipar válaszolni tud rájuk, és amíg nem tud, addig csak beszél stratégiai autonómiáról és független iparról. A fegyverek ugyanis nem olvassák a brüsszeli lapokat.
***
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm Intézet álláspontjával.
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
