Donald Trump néhány hete még történelmi áttörésként ünnepelte az Iránnal kötött megállapodást, az alku azonban gyorsabban omlott össze, mint ahogy megszáradt a papíron a tinta. Teherán megint támadja a Hormuzi-szoros hajóforgalmát, Washington újra bombáz, a globális olajpiac pedig ismét retteg.
A versailles-i alku összeomlása a szokásos amerikai mintát követi: Trump iráni stratégiája ugyanabba a falba ütközött, amelybe az elmúlt évtizedek szinte valamennyi kormányzata. A háborút gyorsnak hirdették, ehelyett egy elhúzódó konfliktus és egy még veszélyesebb geopolitikai helyzet alakult ki, a szokásos „végtelen háború” kockázatát hordozva magában.
Az amerikai elnök március elején azt ígérte, hogy a konfliktus legfeljebb négy-öt hétig tart, ezzel szemben több mint négy hónappal később nemcsak hogy nem született tartós rendezés, de a harcok ismét teljes intenzitással tombolnak. A Hormuzi-szorosban végrehajtott iráni támadások, az amerikai bombázások és a kölcsönös megtorlások az eseményeket visszarepítették oda, ahonnan a versailles-i megállapodás előtt voltak.
A június 18-án aláírt memorandum már önmagában is egy az Egyesült Államok számára kellemetlen kompromisszumhalmaz volt. Washington szankciók eltörlését, befagyasztott iráni pénzek kiolvasztását és újjáépítési támogatásokat ajánlott fel cserébe azért, hogy Teherán ismét biztosítsa a szabad hajózást a világ egyik legfontosabb tengeri útvonalán, valamint visszatérjen az atomprogramról szóló tárgyalásokhoz. (Az utóbbi már sokkal kevésbé volt lényeges, mint az energiapiacot megrengető előbbi.) Sokan nem véletlenül tekintették a dokumentumot az iráni zsarolás diadalának, azt sugallva, hogy aki képes erőszakkal manipulálni a világ energiaellátását, az végül jelentős gazdasági engedményeket tud kiharcolni magának.
Irán azonban túl nagyot kortyolt a siker poharából. Az amerikai visszatáncolásból világosan leszűrhette a tanulságot: a valódi ütőkártyája a geopolitikai helyzete, amit maximálisan és a végtelenségig ki tud használni. A Hormuzi-szoroson halad át ugyanis a világ olaj- és földgáz-kereskedelmének közel ötöde, egyetlen más tengeri átjárónak sincs ekkora globális gazdasági jelentősége. Vagyis aki ezt az útvonalat ellenőrzi, az az egész régiót, valamint Európát, Ázsiát és végső soron az egész világgazdaságot nyomás alá helyezheti. Márpedig a szorost Irán ellenőrzi, és immár nem is akarja engedni, hogy ez másképp legyen, vagyis addig támadja a tankereket és addig tartja zárva Hormuzt, ameddig a legtöbb engedményt ki nem préseli a maga számára Washingtonból.
Kísért a múlt
Az elnök válasza erre kiszámítható volt: visszaállította Irán ellen az olajblokádot, újra bombázni kezdte az országot, valamint előállt egy ízig-vérig trumpi ötlettel: bejelentette, hogy az Egyesült Államok „a szoros őreként” („guardian of strait”) maga is díjat szedne az áthaladó hajóktól. Ez utóbbi azért is tragikomikus, mert az USA évtizedeken át éppen a szabad hajózás egyik legfőbb nemzetközi védelmezőjeként lépett fel, mindig azt hangoztatva, hogy a nemzetközi tengeri útvonalak nem válhatnak egyetlen állam gazdasági eszközévé vagy fegyverévé. A kétségbeesett ötletelést mutatja, hogy miután a Fehér Ház megerősítette a 20 százalékos „útdíjhasználat” bevezetésének a gondolatát, másnap már vissza is vonta azt.
A kínos szituációban a katonai helyzet sem kedvez Washingtonnak. A február végétől április elejéig tartó közel negyvennapos amerikai–izraeli csapássorozat jelentős károkat okozott az iráni katonai infrastruktúrában, de a stratégiai célokat nem érte el. A perzsa állam vezetése nem omlott össze, az ország atomprogramja nem szűnt meg, ahogy a rakétaprogramja sem állt le, de még a térségben működő iráni szövetséges militáns hálózat sem tűnt el. A kudarc annak a bizonyítéka, hogy a hadművelet céljai eleve túl ambiciózusak és szerteágazók voltak, hiszen egy több mint kilencvenmilliós, nagy területű, erős és rétegzett állami intézményekkel működő, évtizedek óta egy mostani konfliktusra készülő ország politikai rendszerét nem lehet néhány hetes légi hadjárattal megdönteni.
Mi hozná meg a sikert az Egyesült Államoknak? Az, amit soha nem fog megtenni: egy nagyszabású szárazföldi invázió. Ehhez több százezer amerikai katona, hosszú ideig tartó megszállás és hatalmas politikai, illetve anyagi áldozatvállalás lenne szükséges, ez azonban jelenleg elképzelhetetlen az USA számára. Már csak azért is, mert Irak és Afganisztán emléke még mindig meghatározza a közvélemény gondolkodását. A felmérések szerint az amerikaiak többsége már most is teljesen értelmetlennek tartja az iráni háborút. Egy ilyen jellegű konfliktusba sem a társadalom, sem a kongresszus nem egyezne bele, márpedig a félidős választások aggasztó közelsége miatt Trump nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy figyelmen kívül hagyja a köz akaratát, vagy ne fejezze be a lehető leghamarabb a jelenlegi konfliktust.
Kialakult hát egy hidegháborús paradoxon, amelyben a fegyverszünetek és a sietve aláírt megállapodások a világ legdrágább semmijének bizonyulnak. Az Egyesült Államoknak ugyan megvan az elegendő katonai ereje ahhoz, hogy megroppantsa Iránt, de nincs elegendő politikai mozgástere ahhoz, hogy végleg legyőzze – többek között azért, mert nem engedheti szabadjára ezt a katonai erőt. A végtelenségig bombázhatja az ellenfelét, kiszabhat újabb és újabb szankciókat, de mindaddig tehetetlen lesz, ameddig Teherán pillanatok alatt szó szerinti aknamezővé tudja változtatni a Hormuzi-szorost. A geopolitikai csapda önmaga lényegét adja: az Egyesült Államoknak minden technológiai és anyagi feltétel rendelkezésére áll, hogy megnyerje a háborút, míg Irán legpusztítóbb tömegfegyverévé egy keskeny kis vízi folyosó vált, amivel annak rendje és módja szerint sakkban tartja Washingtont, a globális energiapiacot, ezzel az egész világot is. Jöhet egy újabb végtelen háború.
***
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm Intézet álláspontjával.
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
