Az EU először szankcionálta volna az orosz halat, ám a német halrudacskagyártás nyersanyagfüggése gyorsan befagyasztotta a tervet. Ebből is látszik, milyen nehéz büntetni azt a beszállítót, amely könnyebben talál új piacot, mint Európa új halat.
Az Európai Bizottság júniusban jelentős korlátozásokat javasolt egyes orosz haltermékekre, a tőkehal behozatalát pedig megtiltotta volna. A halászati fejezet gyorsan a 21. szankciós csomag egyik legvitatottabb részévé vált. Kaja Kallas uniós külügyi főképviselő júliusban azzal érzékeltette a tárgyalások nehézségét, hogy maga sem gondolta volna, mennyire geopolitikai termék a hal. Július 15-én a teljes szankciós csomagról továbbra sem született megállapodás. Az orosz Vzgljad eközben már kihirdette az eredményt: szerinte
„az orosz hal legyőzte a nyugati szankciókat”.
A meccs hivatalosan még tart, Moszkvában azonban a halrudacskák már megtették a maguk tiszteletkörét.
A vita érzékenységéhez hozzájárul, hogy a halrudacska Németországban jóval nagyobb gazdasági intézmény, mint amilyennek első pillantásra látszik. Egy német fogyasztó évente átlagosan 29 darabot eszik meg belőle, a világ legnagyobb halrudacskagyárai pedig német területen működnek. Az ország adja az uniós termelés mintegy 60 százalékát, azaz a késztermék jelentős része más tagállamok fagyasztópultjaiba kerül. Így vált tehát az orosz hal korlátozása gyorsan európai feldolgozóipari és fogyasztói kérdéssé.
A német rudacska is orosz halból készül
A német feldolgozóipar elsősorban alaszkai tőkehalat használ, amelynek húsából szabványosított fagyasztott blokkok készíthetők. Németország évente közel 150 ezer tonna ilyen feldolgozott terméket importál, ami frisshalegyenértéken körülbelül 450 ezer tonnát jelent. A közvetlenül Oroszországból érkező filé mennyisége 2020 és 2024 között 22,6 ezerről 54 ezer tonnára emelkedett, az orosz részesedés pedig 15-ről 45 százalékra nőtt.
A közvetlen import csak a történet egyik fele. A Kínából Németországba érkező filé jelentős részét orosz hajók fogják ki a Csendes-óceán északnyugati térségében, majd kínai üzemek végzik el az elsődleges feldolgozást. A Thünen Intézet becslése szerint a közvetlen és a kínai útvonalon érkező mennyiséget együtt számolva a Németországban felhasznált alaszkai tőkehal 55–72 százaléka lehet orosz eredetű. A hal útlevele tehát kínai lehet, ám a születési helye az orosz Távol-Kelet.
Az alternatív beszállítók köre meglehetősen szűk.
Oroszország adja a világ alaszkai tőkehalfogásának 53,4 százalékát, az Egyesült Államok részesedése 40,5 százalék. A két ország együtt gyakorlatilag ellenőrzi a globális kínálatot. Az amerikai termelés jelentős részét hosszú távú szerződések kötik le, így Európa rövid idő alatt nem tudná pótolni az orosz mennyiséget. Más halfajok bevezetése technológiai átalakításokat igényelne, ahogy az ár és a rendelkezésre álló mennyiség is kedvezőtlenebb lehet. A német gyártósorok számára a halak biológiai diverzitása ebben a helyzetben inkább műszaki kellemetlenséget jelentenének.
Oroszország könnyen talál vevőt
Az orosz halászati ágazat nagyrészt földrajzi adottságokon alapul. Az orosz hajóknak köszönhetően 2023-ban 5,39 millió tonna tengeri halászati terméket számoltak el, amivel az ország a világ negyedik legnagyobb szereplője volt. Oroszország emellett a csendes-óceáni vadlazacfogás több mint felét adja, a világ természetes vízi süllőfogásából pedig 45 százalékkal részesedik. Az ország óriási kizárólagos gazdasági övezete a Barents-tengertől a Bering-tengerig különösen gazdag halállományokat fog át.
Az orosz hivatalos adatok szerint 2024-ben több mint 4,9 millió tonna halat és tengeri élőlényt fogtak ki, így az ország haltermékekből 138 százalékos önellátottságot ért el. Az export meghaladta az 1,9 millió tonnát, ezáltal az orosz hal több mint kilencven országba jutott el. A magasabb hozzáadott értékű termékek – például a filé és a surimi (darált halhús) – részesedése már 32,5 százalékot tett ki. Az orosz halászati ágazat állami programjainak éves költségvetési finanszírozása 2015 és 2024 között nominálisan 16,1-ről több mint 32,4 milliárd rubelre emelkedett. A keretből közvetlen támogatások mellett infrastruktúra-fejlesztéseket és állami intézményeket is finanszíroztak.
Az akvakultúrában is jelentős bővülés történt: a tenyésztett hal mennyisége 2014 és 2024 között 188,6 ezerről mintegy 380 ezer tonnára nőtt. A teljes önállóság ezen a területen még nem valósult meg. A hazai gyártás 2024-ben az akvakultúrában felhasznált takarmány körülbelül negyedét fedezte, a tenyészanyag és halivadék esetében pedig 15 százalékos volt az önellátottság. Moszkva ezért új takarmányüzemeket és tenyésztési központokat támogat, vagyis ugyanazt az importhelyettesítési modellt alkalmazza, amely korábban az állattenyésztésben is eredményesnek bizonyult.
A szankció mint orosz iparpolitikai ösztönző
Oroszország húsipari átalakulása jól mutatja a hosszabb távú mintát. A hús és húskészítmények behozatala 2003 és 2023 között 2,67 millió tonnáról 640 ezer tonnára csökkent, a kivitel azonban a huszonkétszeresére emelkedett. Az ágazat fejlődése már a 2000-es években megkezdődött importkvótákkal és kedvezményes hitelekkel, a 2014 utáni orosz élelmiszer-embargó pedig védett belső piacot teremtett a hazai termelőknek. Az európai exportőrök piacot veszítettek, az orosz vállalatok pedig időt és keresletet kaptak a kapacitásaik kiépítéséhez.
A halászat esetében eltérő a kiindulóhelyzet, mivel Oroszország már a jelenlegi szankciós korszak előtt is globális kínálati óriás volt. Az európai korlátozások főként az értéklánc átrendezését gyorsíthatják fel. A nyers hal mind nagyobb részét dolgozhatják fel orosz vagy ázsiai üzemekben, majd késztermékként értékesíthetik más piacokon. A Thünen Intézet szerint az Európában el nem adott orosz alaszkai tőkehal Ázsiában valószínűleg vevőre találna, feltehetően némi árengedménnyel. A német feldolgozóipar viszont elveszíthetné a könnyen hozzáférhető alapanyagot, a termelés egy része pedig tartósan a Távol-Keletre kerülhetne.
A szankció gazdasági erejét végső soron a helyettesítési képesség határozza meg, azonban az Európai Unió halászati és akvakultúra-termékekből 2023-ban mindössze 38,1 százalékos önellátottsággal rendelkezett.
Egy importkorlátozás akkor gyakorol nagyobb nyomást az exportőrre, ha az nehezen talál másik vevőt, az importőr ugyanakkor gyorsan képes új beszállítót bevonni. Az alaszkai tőkehalnál ennek az ellenkezője körvonalazódik, hiszen az orosz exportbevétel csökkenhet, a jelentősebb szerkezeti veszteség viszont az európai feldolgozókapacitást érheti.
Magyarországon a tenger közelebb van, mint a halastó
Magyarországon évente mindössze 5,8 kilogramm halászati termék jut egy lakosra, ami az uniós átlag körülbelül negyede. Az elfogyasztott mennyiség 74,9 százaléka importból származik, jórészt tengeri hal formájában. A ponty kivételt képez: az évi mintegy 1,2 kilogrammos fejenkénti fogyasztással Magyarország vezeti az uniós rangsort. A hazai halfogyasztó tehát kevés halat eszik, de ha mégis, akkor jó eséllyel pontyot választ.
A magyar tógazdaságok 2024-ben 22,8 ezer tonna halat termeltek, az étkezési célú kibocsátás 78,3 százalékát a ponty adta. A hazai kínálat emiatt kevéssé változatos, főleg a ragadozó és más magasabb értékű édesvízi fajokból. Eközben a halászati termékek magyar importja 56,7 milliárd forintot ért el, a kivitel pedig 13,3 milliárdot. A hazai tavak tehát jelentős mennyiséget adnak, a bolti választékot mégis nagyrészt a nemzetközi ellátási lánc alakítja.
A számomra oly nagy kedvenc, a kárász helyzete szemléletes, hiszen a magyar horgászok 2024-ben 233 tonna ezüstkárászt vittek haza, ezzel a faj a harmadik helyen állt az országos fogási rangsorban. A boltokban mégis alig található, mivel a természetes vizeken 2016 elején megszűnt a kereskedelmi célú halászat, a horgászfogás pedig jellemzően közvetlenül a háztartásokba kerül. A kárász tehát ott úszik a magyar vizekben, csak a kereskedelmi lánc hiányzik körülötte, így fordulhat elő, hogy könnyebben jutunk orosz eredetű tőkehalból készült halrudacskához, mint ahhoz az édesvízi halhoz, amelyet akár néhány kilométerrel arrébb fogtak ki.
Fotó: ChatGPT
Kapcsolódó:
