A Hamász támadása óta eltelt ezer nap geopolitikai átrendeződést hozott a Közel-Keleten: Izrael katonailag erősebb, ugyanakkor diplomáciailag elszigeteltebb lett, Irán meggyengülve is sakkban tartja a világgazdaságot, az Öböl menti szövetségek pedig repedeznek. A konfliktus nyomán új erőegyensúly született, egy jóval veszélyesebb, drágább és kiszámíthatatlanabb, mint a régi.
Az Öböl menti térség menedékhelyként betöltött szerepe ismét megrendült, amikor Bahreinben, Kuvaitban és Katarban megszólaltak a szirénák, miután Irán rakétákat és drónokat lőtt ki az amerikai támaszpontokat befogadó országokra. Eközben az izraeli erők mélyen behatoltak a romba dőlt Libanonba és Szíria egyes részeibe, Gáza pedig romokban hevert.
Ez volt a legújabb fejezet a több mint két éve tartó konfliktusban, amely a Hamász Izrael elleni támadása nyomán robbant ki, és amely nyilvánvalóvá tette, hogy a 2023. október 7-i támadás előtti Közel-Kelet már régóta nem létezik.
A Bloomberg Economics elemzése szerint az Egyesült Államok és Irán közötti tűzszünet után a régió helyzetében nagyobb polarizáció figyelhető meg: 10 kormányt vizsgálva azokat baráti, semleges, gyanús vagy ellenséges kategóriákba sorolták. Ebből kiderül, hogy a 45 kapcsolat között fokozódott a feszültség, sőt ezek csaknem felének a dinamikája is megváltozott: 9 szövetség megerősödött, 10 meggyengült és csupán 9 semleges kapcsolat maradt változatlan. Nem meglepő, hogy Irán és Izrael között a legfeszültebb a viszony.
A Hamász támadása új konfliktusokat robbantott ki, amelyek Gázától Libanonig, Szíriáig, Jemenig és Iránig terjedtek. Erre válaszul Izrael ártalmatlanná tette a teheráni rezsim néhány kulcsfontosságú tagját, ám a zsidó államot fenyegető tényezők nem szűntek meg, több ezer rakéta zúdulhat az Öböl-térségre, amivel blokkolják a a globális kereskedelmet. Ezek az akciók felgyorsították Izrael nemzetközi tekintélyének romlását, amelynek a hadserege egyre mélyebbre hatolt a szomszédos területekre.
Regionális szövetségek már 2023 előtt is kialakulóban voltak, de a háború a térséget egymással rivalizáló blokkokká szilárdította válaszul a magabiztos izraeli tevékenységére. Ez azt eredményezte, hogy a Közel-Kelet rosszabb helyzetben van, mint korábban, a régió megosztott, erőszakosabbá vált, a korlátlan hajózás lehetősége csökkent és kevesebb az esély a minimális stabilitáshoz való visszatéréshez.
Irán ma vitathatatlan fölényben van az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásokon, ami a háború kezdetén szinte elképzelhetetlennek tűnt. A perzsa állam ugyanis ismét fenyegeti a Hormuzi-szoroson átmenő hajóforgalmat, ami miatt az olaj- és gázárak az egekbe szöktek, emellett megakadályozták az áruk szállítását a műtrágyától a fogyasztási cikkekig. Jelen állás szerint az is elképzelhető, hogy Irán valamilyen útdíjrendszert vezet majd be, bár jó eséllyel Trump is megpróbálkozik ezzel.
Változó szövetségek
Az első geopolitikai törést az Egyesült Államok azon törekvése jelentette, hogy Szaúd-Arábiát bevonja a 2020-as Ábrahám-megállapodásokba, amelyek keretében az Egyesült Arab Emírségek és más országok normalizálták a kapcsolataikat Izraellel.
A gázai háború előtt a szaúdiak már a megállapodás felé haladtak, csakhogy a zsidó állam elismerése kockázatos lett, miután az izraeli harci repülőgépek romba döntötték Gázát.
Az Egyesült Arab Emírségek ugyanakkor mélyítette a kapcsolatait Izraellel, és az ez évi iráni háború idejére példátlan mértékben megosztotta a hírszerzési adatait és koordinálta a támadásokat. Ez a kapcsolat annak ellenére mélyült el, hogy Abu-Dzabi számos szomszédja főként Izraelt tekintette egy Iránnal egyenrangú, a térséget destabilizáló erőnek, részben azért, mert a hadserege mind inkább kiterjesztette a hatókörét a régióban, támadásokat indítva Katar, Jemen, Irán, Szíria és Libanon ellen.
Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek már korábban is megosztott volt a politikai iszlám, a jemeni és szudáni háborúk, az olajpolitika, valamint a regionális befolyásért folyó versengés kérdésében. Izrael ráadásul egy újabb törésvonallá vált, ami miatt a Bloomberg Economics szerint az Öböl menti államok közötti kapcsolat a semlegességről ellenségesre váltott.
Amíg Abu-Dzabi elmélyítette a kapcsolatait Izraellel, addig Rijád a diplomáciára helyezve a hangsúlyt megerősítette a viszonyát Egyiptommal, Törökországgal, Pakisztánnal és néhány térségbeli szomszédjával. Úgy tűnik, hogy ez a stratégia bevált, az USA ugyanis, hivatkozva az Egyesült Arab Emírségek támogatására az Irán elleni háborúban, enyhítette az MI-exportra vonatkozó korlátozásokat, megnyitva ezzel az utat ahhoz, hogy az ország több csúcskategóriás MI-chipet vásárolhasson. Szaúd-Arábia esetében egyelőre nem történt ilyen lépés.
Abu-Dzabi sürgette Rijádot és Dohát, hogy csatlakozzanak egy összehangolt katonai válaszlépéshez, ezáltal közelebb került az amerikai és izraeli műveletekhez. Szaúd-Arábia ezt elutasította, arra figyelmeztetve, hogy az eszkaláció egy szélesebb körű háború kockázatával jár, ezért inkább a diplomáciai megoldást sürgette. Ez a megosztottság jól tükrözte a Perzsa-öböl biztonságával kapcsolatos, egymással versengő elképzeléseket: az EAE Izraellel való szövetsége szemben állt Szaúd-Arábia azon erőfeszítéseivel, hogy egyensúlyt teremtsen a rivális hatalmak között és visszafogja a konfliktust.
Az iráni háború során Katart és más Öböl menti arab államokat közvetlenül érintette Teherán támadása, hiszen jelentősen befolyásolta a tőke- és energiaexportőri, valamint utazási csomópontként betöltött szerepüket. Szíriában Bassár el-Aszad kormányának 2024. decemberi bukása súlyos csapást jelentett Teherán számára, hiszen ezzel megszűnt a legfőbb szárazföldi és légi útvonala, amelyen át fegyvereket szállíthatott libanoni szövetségesének, a Hezbollahnak.
Ezek a nézeteltérések hamarosan túlléptek a diplomácia keretein. Májusban az Egyesült Arab Emírségek csaknem hatvan év után kilépett az OPEC-ből, amivel meglepve Rijádot az évtizedek óta legsúlyosabb energiaválság csúcspontján. Irak ezt követően felvetette, hogy újragondolja a tagságát, ha nem kap magasabb termelési kvótát.
Ebben a helyzetben Izrael arra törekszik, hogy átalakítsa a Közel-Keletet és ellenőrzése alá vonja a közvetlen környezetét, amit természetesen a Perzsa-öböl mentiországok nem fogadnak el. Emiatt a már említett Egyesült Arab Emírségek mellett Izrael helyzete is romlott a régióban a több mint két éve tartó háború után.
Öböl menti és globális sokkhatások
A Brent nyersolaj ára áprilisban hordónként 126 dollárra emelkedett a háború kitörése előtti napi 72-ről, míg az árak Amerikában gallononként meghaladták a 4,5 dollárt (ez literenként 1,18 dollár), ahogy a tartályhajók fuvardíjai is meredeken emelkedtek.
Azóta az olaj ára ugyan visszacsúszott 90 dollár alá, de még ha a Hormuzi-szoros teljes mértékben újra meg is nyílik, a biztosítási költségek valószínűleg magasak maradnak, mivel a hajótulajdonosok számolnak egy újabb lezárás kockázatával.
Emellett egyes háborús veszteségek sokkal hosszabb ideig érezhetők maradnak. Irán március 18-i támadása Ras Laffan ellen két LNG-üzemet rongált meg, amelyek Katar exportkapacitásának körülbelül a 17 százalékát teszik ki, sőt a javítások évekig is eltarthatnak. Az európai vásárlók a pótlólagos szállítmányok után kapkodnak, ami nyomást gyakorol az energia-előállítókra, a műtrágyát és a petrolkémiai termékeket gyártókra. Afrikában az emelkedő üzemanyag- és műtrágyaköltségek hatással vannak az egyes országok költségvetésére, az élelmiszerárakra és a jövőbeli terméshozamokra.
A Hormuzi-szoros lezárása arra kényszerítette az Öböl menti államok kormányait, hogy újragondolják, miként kapcsolódnak a gazdaságaik a világhoz. Ennek a következménye volt, hogy az egész régióban visszafogták az energiatermelést, méghozzá napi legalább 10 millió hordóval, azaz a globális kínálat nagyjából 10 százalékával. Az Emírségek egy új infrastruktúrát alakítana ki, amely elkerüli a Hormuzi-szorost annak érdekében, hogy csökkentse az átkelőtől való függőségét.
Omán szerencsésebb helyzetben van, mivel az exportját nem érintette a szoros lezárása, köszönhetően az Ománi-öbölben és az Arab-tengeren található kikötőinek. Emellett a Szaúd-Arábiából és az Emírségekből származó exportot sem érintette olyan súlyosan a lezárás, leginkább a Vörös-tengerre, illetve az Ománi-öbölre vezető alternatív útvonalaik miatt.
Izrael terjeszkedése
A zsidó állam a harctéren erősebbnek mutatkozott, de az elmúlt évekhez képest jóval elszigeteltebb lett. A Hamász támadása után a legnagyobb változás az volt, hogy a kétállami megoldás, vagyis Izrael mellett egy palesztin állam létrehozása egyre kevésbé megvalósítható.
Az izraeli blokád és a ciszjordániai megszállás tehát évek óta gyengítette a palesztin állam létrejöttének az esélyét, az október 7-i események azonban megszilárdította az izraeli társadalom véleményét. A kormány felgyorsította a telepek építését, fokozta a Ciszjordánia annektálására irányuló erőfeszítéseit, miután két évvel ezelőtt a Kneszet hivatalosan is elutasította a palesztin állam létrehozását.
Irán és az általa támogatott militáns csoportok a zsidó állam megsemmisítését követelik, Izrael célja pedig az, hogy felszámolja ezeket a fenyegetéseket. Egy új biztonsági doktrína értelmében az izraeli hadsereg a tevékenységét Gázán túlra is kiterjesztette: mélyebbre hatolt be Libanonba a Hezbollah elleni harc érdekében, valamint elfoglalta Szíria egyes részeit.
A zsidó állam eközben nem maradt egyedül, hiszen az USA fenntartotta a támogatását segélyekkel, fegyverekkel, és diplomáciai védelmet biztosított akkor is, amikor a gázai magatartása a nemzetközi szervezetek rosszallását vonta maga után.
Viszont azzal, hogy Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök az elmúlt évtizedben a Republikánus Párt felé hajlott, elidegenítette magától a demokratákat, így az izraeli helyzet most először pártpolitikai kérdéssé vált. Ennek a következménye volt, hogy áprilisban a szenátus 47 demokrata képviselője közül 40-en szavaztak egy a zsidó államba küldendő fegyvercsomag megakadályozása mellett.
A demokraták közel 60 és az amerikai felnőttek 40 százaléka úgy véli, hogy az Egyesült Államok túlzottan támogatja Izraelt, legalábbis egy friss AP-NORC közvélemény-kutatás szerint. Mindez megosztja a republikánusokat is, hiszen az olyan prominens konzervatív személyiségek, mint Tucker Carlson és Megyn Kelly, ellentmondanak Trumpnak ebben a kérdésben.
Netanjahu számára az őszi választások előtt hátrányt jelent a Trumppal való jó kapcsolata. A közvélemény-kutatások szerint ugyanis elveszítheti azt, mivel számos izraelit zavar a Washington és Teherán közötti hol felbomló, hol újraéledő békemegállapodás, leginkább azért, mert ezeket követően Irán amellett, hogy sértetlen marad, potenciálisan erősebb lesz, mint a háború előtt.
Irán proxyhálózata
Bár Irán regionális hálózata jelentősen sérült a konfliktus miatt, jelenleg is képes fenyegetni Izraelt és a térséget, mivel hatalmas költségekkel tudja terhelni a globális gazdaságot. Ebben pedig segítségére vannak az Amerika által terroristaszervezetnek minősített militáns csoportok.
A konfliktus azt követően harapódzott el, hogy október 7. után a libanoni Hezbollah csatlakozott, a húszik pedig a Vörös-tengeren támadták meg a hajóforgalmat. Izrael erre válaszul az iráni megbízottakat vette célba Gázában, majd a jemeni húszi lázadókat is. Ekkor úgy tűnt, hogy Irán erre képtelen válaszolni, méghozzá azért is, mert Izrael, az Egyesült Államok és az arab partnereik elfogták a 2024 áprilisában kilőtt több száz drón és rakéta nagy részét.
Miután a perzsa állam regionális védelmi képességei jelentősen meggyengültek, Izrael 2025 júniusában 12 napos háborút indított Irán nukleáris és katonai infrastruktúrája ellen. Ehhez az Egyesült Államok is csatlakozott, és lebombázta az ország legerősebben védett nukleáris létesítményeit. E csapások nyomán Irán magasan dúsított uránjának a sorsa ismeretlen maradt, a nukleáris programja pedig súlyos károkat szenvedett.
Trump és Netanjahu február végén kezdődő háborúja az iráni ajatollah, Ali Hámenei és több magas rangú parancsnok életét követelte. Ekkor úgy tűnt, hogy az USA–Izrael-tengely könnyű győzelmet arat, és a konfliktus 4-6 hét alatt véget ér, az iráni rezsimváltással együtt. Teherán azonban csapásokat mért a Perzsa-öböl egész területére, illetve megpróbálta átvenni az irányítást a Hormuzi-szoros felett.
Több mint 100 napnyi harc után Trump már a megállapodásra törekedett, mivel a benzin ára meghaladta a 4 dollárt, az infláció emelkedett, valamint közeledtek az amerikai félidős választások. Június 17-én Versailles-ban aláírt egy szándéknyilatkozatot, ami azt jelezte, hogy Washington visszatért a diplomáciához egy megviselt és elszegényedett, de magabiztos Iránnal, amely még mindig képes volt alkukat kicsikarni a háború befejezéséért.
A megállapodásban Teherán biztosítani akarta magának az olajértékesítésre vonatkozó könnyítéseket, amelyeket azóta felfüggesztettek, valamint a befagyasztott pénzeszközökhöz való hozzáférését. Ezzel együtt azonban még nem fogadta el a nukleáris programjára vonatkozó korlátozásokat, ahogy nem mondott le a világ olaj- és gázkészletének ötödét biztosító Hormuzi-szoros feletti befolyásáról sem.
Úgy tűnik, hogy Trump igencsak frusztrált amiatt, hogy képtelen véget vetni a háborúnak, sőt a napokban a tűzszünet végét is bejelentette.
Még mindig lesz folytatás
A közel-keleti konfliktus a globális erőviszonyokat is átformálta.Felgyorsította a regionális blokkosodást, meggyengítette a nyugati szövetségi egységet, emellett rámutatott arra is, hogy a Hormuzi-szoros a világgazdaság egyik legfontosabb és legsérülékenyebb útvonala maradt, mivel az olaj- és LNG-kereskedelem jelentős része ezen a keskeny tengeri átjárón halad keresztül. A konfliktus hosszú távon magasabb energiaárakat, fokozott ellátásbiztonsági kockázatokat és kiszámíthatatlanabb közel-keleti erőviszonyokat vetít előre, ami Európa és a globális gazdaság számára növekvő kihívásokat jelent.
Kapcsolódó:
Borítókép: Wikimedia Commons
