Oroszország pályára állította a Rasszvet kommunikációs rendszer második műholdas sorozatát, amellyel hosszabb távon csökkentené a Starlinknek köszönhető ukrán előnyt. Bár a hálózat még évekre van a teljes működőképességtől, a stratégiai célja világos.
Moszkva saját irányítása alatt álló, háborús körülmények között is használható adatkapcsolatot épít. Mind a Starlink ukrán, mind a kínai Pejtou iráni alkalmazása azt mutatja, hogy a műholdas rendszerek a közvetlen katonai beavatkozás nélkül is jelentősen javíthatják egy partnerország csapásmérő képességét.
Az orosz műholdrendszer fejlesztője, a Büro 1440 az idén július 20-án jelentette be a Rasszvet alacsony pályás műholdrendszer második csoportos indítását. Bár nem közölte az újonnan pályára állított eszközök számát, megerősítette, hogy a műholdak leváltak a hordozórakétáról és stabil kapcsolatba léptek az irányítóközponttal. A műszaki ellenőrzések után a saját hajtóműveikkel emelkednek tovább a körülbelül 800 kilométeres célpályára.
Az első sorozatot március 23-án indították el, akkor 16 műhold került alacsony Föld körüli pályára. Az egyik eszköz később nem tudta végrehajtani a pályaemelő manővert, és mintegy 75 nap után visszatért a légkörbe. A Büro 1440 megerősítette az eszköz elvesztését, a fennmaradó 15 azonban pályán maradt.
Ez a veszteség arra utal, hogy a program túljutott a laboratóriumi kísérleteken, a sorozatgyártás és a megbízható üzemeltetés nehezebb szakasza azonban csak most kezdődik.
A Rasszvet előzményei 2023-ig nyúlnak vissza, amikor három kísérleti műholddal megkezdődtek az első pályatesztek. A következő, 2024-es sorozat már az 5G-hálózatokhoz kapcsolódó NTN-szabványt és a műholdak közötti lézeres adatátvitelt próbálta ki. A vállalat közölte, hogy a jelenlegi eszközök az űrben működő 5G-bázisállomásokhoz hasonló feladatot látnak el, terminálonként akár egy gigabit/másodperces adatátvitelt és 70 milliszekundum alatti késleltetést célozva. A lézeres kapcsolat lehetővé teszi, hogy az információ több műholdon keresztül jusson el a földi állomásig, így ritkább átjátszóhálózat is elegendő lehet, igaz, ezek egyelőre a gyártó által közölt célértékek, amiket működés közben még nem igazoltak őket.
Putyin már a Starlinkhez méri a rendszert
Vlagyimir Putyin júniusban úgy fogalmazott, hogy a Büro 1440 rendszere „semmiben sem marad el” a Starlinktől, sőt egyes területeken meg is haladhatja azt. Andrej Belouszov védelmi miniszter ehhez annyit tett hozzá, hogy „még jobb is”. Az orosz elnök szerint a rendszer kiépítése megfelelő ütemben halad, a kérdés csupán a teljes körű indulás időpontja.
A kijelentés jelenleg inkább politikai célkitűzés, hiszen a Starlinknek ez évközepére közel 11 ezer működő műholdja volt, kialakult földi infrastruktúrát használ és többéves harctéri tapasztalatot szerzett Ukrajnában.
A Rasszvet ezzel szemben néhány tucat pályára állított eszköznél tart, a folyamatos lefedettséghez viszont több száz műholdra lesz szüksége. A nyilvános tervek szerint a kereskedelmi szolgáltatás jövőre indulhat, de az első sorozat felbocsátása már eleve csúszott az eredeti menetrendhez képest.
A rendszer katonai jelentőségét ennek ellenére érdemes komolyan venni. A Starlink ukrajnai szerepe ugyanis megmutatta, hogy a gyors műholdas adatkapcsolat képes összekötni a fronton működő drónkezelőket a parancsnoki állomásokkal. A felderítési adatok rövidebb idő alatt juthatnak el a csapásmérő egységekhez, a pilóta nélküli eszközöket pedig nagyobb távolságból is át lehet irányítani.
Az orosz védelmi minisztérium májusban közölte, hogy a Vosztok hadseregcsoport drónkezelői már orosz gyártású műholdas kommunikációs állomásokat alkalmaznak, és bár a beszámoló az érintett műholdrendszert nem nevezte meg, ebből még nem következik, hogy a Rasszvet-műholdak közvetlenül részt vennének az ukrajnai műveletekben, hiszen a kapcsolatot régebbi kommunikációs műholdak is biztosíthatják. Ehhez képest az orosz sajtó működő, Rasszvet-alapú drónirányításról ír, holott az ehhez szükséges folyamatos lefedettség a jelenlegi műholdszám mellett legfeljebb korlátozott térségben és időszakosan képzelhető el.
Mivel a műholdas rendszer földi elemei könnyebben elérhető célpontok, ezért júniusban ukrán drónok támadást kíséreltek meg a Moszkva melletti dubnai űrkommunikációs központ ellen. Az üzemeltető arról számolt be, hogy a szolgáltatás nem szakadt meg és személyi sérülés sem történt. Az eset mégis megmutatta, hogy amíg egy nagy műholdflotta ellen költséges és eszkalációveszélyes közvetlen csapást mérni, addig a földi irányítóállomások és átjátszóközpontok hagyományos fegyverekkel is támadhatók.
Kína Iránnál mutathatja meg az űrinfrastruktúra katonai értékét
A Rasszvet a kommunikációs kapcsolatot, a kínai Pejtou pedig elsősorban helymeghatározási és navigációs rendszert erősítené. Larry Johnson volt CIA-elemző szerint Irán rakéta- és dróntámadásainak javuló pontosságában meghatározó szerepet játszhatott, hogy Teherán az amerikai GPS helyett egyre nagyobb mértékben támaszkodik a kínai rendszerre. A szakértő ezt olyan technológiai fordulatnak tekinti, amely gyökeresen megváltoztathatja az Egyesült Államokkal vívott háború menetét.
Ez az állítás technikailag megalapozott, az iráni hozzáférés szintje viszont ismeretlen,
mivel a rakéták fedélzeti giroszkópokra és gyorsulásmérőkre épülő inerciális navigációja hosszabb repülés során fokozatosan veszít a pontosságából, bár a műholdas helymeghatározás korrigálhatja ezeket az eltéréseket, így a fegyver közelebb kerülhet az előre kijelölt koordinátához. Több műholdrendszer együttes használata növeli az elérhető jelek számát és megnehezíti a navigáció teljes megbénítását.
A Pejtou (Baidou) „zavarhatatlanságáról” szóló állítások túlzók, hiszen a műholdas navigációs jelek kis teljesítménnyel érkeznek a földi vevőkhöz, ezért megfelelő rádiófrekvenciás zavarással a kínai rendszer működése is akadályozható. A titkosított jelek, a frekvenciaváltás és az inerciális navigációval kialakított tartalék megoldások azonban ellenállóbbá tehetik az iráni fegyvereket az elektronikai hadviseléssel szemben.
A kínai támogatás azonban ennél szélesebb körű lehet: a Financial Times által feltárt dokumentumok szerint az Iráni Forradalmi Gárda 2024 végén megszerzett egy kínai gyártású TEE–01B földmegfigyelő műholdat, amely amerikai katonai létesítményeket figyelt meg Szaúd-Arábiában, Jordániában és Bahreinben, közvetlenül iráni támadások előtt és után. Peking valótlannak nevezte ezt a beszámolót, a Reuters pedig nem tudta önállóan ellenőrizni a kiszivárgott információkat.
A feltételezett együttműködés mindenesetre megmutatja, hogyan áll össze a modern műholdas csapásmérési lánc. A földmegfigyelő eszköz kijelöli vagy ellenőrzi a célpont helyzetét, a navigációs rendszer odavezeti a rakétát, a műholdas adatkapcsolat pedig továbbítja a parancsokat és a találatokról érkező információkat.
Egy nagyhatalom így katonák küldése nélkül is jelentősen javíthatja egy szövetségese hadműveleti teljesítményét.
Oroszország és Kína eltérő kiinduló helyzetből halad ugyanabba az irányba: amíg Moszkva a Rasszvettel saját széles sávú kommunikációs hálózatot épít, addig Peking a Pejtou révén egy globális navigációs alternatívát működtet. Ezek a rendszerek csökkentik a GPS-től, a Starlinktől és az amerikai politikai döntésektől való függést, és az is elképzelhető, hogy később a Pejtou adhatná a navigációs hátteret, a Rasszvet pedig biztosíthatná az orosz haderő belső adatkapcsolatát.
Európának a Galileo révén van önálló műholdas navigációja, míg a biztonságos széles sávú kommunikációt szolgáló IRIS² azonban még építés előtt áll. Az uniós rendszer 290 műholdból állna, a feladata a kormányzati, a védelmi, valamint a kulcsfontosságú infrastrukturális kommunikáció biztosítása lenne. Az ukrajnai és iráni tapasztalatok alapján az európai űrszuverenitás értéke biztonságpolitikai kérdéssé vált, hiszen a következő háborúkban a fegyverek hatékonyságát egyre inkább az dönti el, hogy melyik hadviselő fél képes látni a hadszínteret és kapcsolatban maradni a saját erőivel.
Kapcsolódó:
