A nemzetközi jog önmagában nem képes korlátozni a nagyhatalmi politikát

Az indo-csendes-óceáni térség középpontjában egy veszélyes illúzió áll, ami nem Kína növekvő tengeri hatalma és nem is a Washingtontól Tokión át Canberráig terjedő bővülő szövetségi hálózat, hanem az a hit, hogy a szabályokon alapuló nemzetközi rend szavakkal is fenntartható.

A Dél-kínai-tenger a világ legjelentősebb kísérleti terepévé vált annak vizsgálatára, hogy a nemzetközi jognak megvan-e a valódi tekintélye, vagy csupán szimbolikus értékkel rendelkezik. Közel egy évtizeddel az után, hogy az Állandó Választott Bíróság 2016-os ítélete érvénytelenítette Kínának az ENSZ Tengeri Jogi Egyezménye (UNCLOS) alapján támasztott átfogó, „kilencvonalas” területi igényét, az ítélet érvényben marad, csakhogy a valóság ellentétes irányba mozdult el, miután a mesterséges szigetek megerősített katonai előőrsökké váltak.

A tengeri milícia által támogatott parti őrség flottillái ugyanis rendszeresen szembeszállnak a szomszédos államok hajóival. Ez a szürkezónában alkalmazott kényszer a stratégiai revizionizmus legkedveltebb eszköze lett, vagyis a jog nem tűnt el, de a hatalom felülkerekedett rajta. Japán számára mindez azért is létfontosságú, mivel az energiaimportjának 80-90 százaléka, valamint a tengeri kereskedelmének nagy része ezen a vitatott területen halad át.

A kényszerrel uralt Dél-kínai-tenger azonban átalakítaná azt a stratégiai helyzetet, amelytől a második világháború óta Japán jóléte függ,

ezért a ragaszkodása az UNCLOS-hoz a normatív elkötelezettség kifejezésén túl a nemzeti túlélés megerősítése is.

Ausztrália és Új-Zéland osztja a szigetország aggodalmát, bár különböző stratégiai pozíciókból. Az előbbi következetesen védi a hajózási szabadságot, a viták békés rendezését és az UNCLOS tekintélyét, mivel a jóléte egy nyitott tengeri kereskedelmi rendszertől függ. Az egymást követő ausztrál kormányok azzal érveltek, hogy a Dél-kínai-tengeren kialakuló helyzet egy távoli regionális konfliktus helyett annak a próbája, hogy a közepes hatalmak támaszkodhatnak-e kiszámítható jogi keretekre a stratégiai versengés helyett. Új-Zéland is csatlakozott ehhez az állásponthoz, megerősítve azt a szélesebb koalíciót, amely elkötelezett a nemzetközi tengeri jog legitimitásának megőrzése mellett.

Kína számára szuverenitási kérdés

Peking szemszögéből egész más kép látszik, szerintük mindez a tengeri jog helyett a szuverenitásról, a történelmi emlékezetről és a nemzeti újjászületésről szól. Kína jogilag illegitimnek tartja a választott bírósági ítéletet, azzal érvelve, hogy a több évszázados történelmi igazgatást nem törölheti el egy olyan nemzetközi bíróság, amelynek a joghatóságát Peking soha nem fogadta el. Éppen ezért a szövetségesek haditengerészeti gyakorlatait a nemzetközi javak védelme helyett a stratégiai beavatkozásnak tartanak, és szerintük minden, a választott bírósági ítéletet megerősítő közös nyilatkozat Kína felemelkedésének korlátozására irányul.

Mindez több diplomáciák versengésénél, inkább két legitimitáselmélet ütközése. Az egyik a mindenki által elfogadott jogi megállapodásokból és multilaterális intézményekből indul ki, a másikat pedig a történelem, a szuverenitás és a felhalmozott nemzeti hatalom teszi legitimmé. Valószínűtlen tehát, hogy bármelyik képes lenne meggyőzni a másikat, mivel mindkettő alapvetően eltérő feltételezésekből indul ki a politikai hatalom eredetét illetően.

Ez a helyzet jól mutatja az indo-csendes-óceáni stratégia gyengeségét. A „szabályokon alapuló rend” a regionális diplomácia egyik leggyakrabban ismételt kifejezésévé vált, amely következetesen megjelenik beszédekben, közleményekben, védelmi fehér könyvekben, a csúcstalálkozókon, és azt feltételezi, hogy a szabályokat be is tartják, ám a Dél-kínai-tenger ügye ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Biztonsági dilemma

A nemzetközi jog megalapozza a legitimitást, de nem eredményezi automatikusan a végrehajtását. Az UNCLOS-nak ugyanis nincs olyan haditengerészeti ereje, amely képes lenne kikényszeríteni a betartását. Az Állandó Választott Bíróság jogilag kötelező erejű döntéseket hoz, de nem rendelkezik olyan gyakorlati mechanizmussal, amellyel beleszólhatna, ha a nagyhatalmak elutasítják a hatalmát. A nemzetközi jog a politikai konszenzustól, a diplomáciai nyomástól és a szabályok önkéntes betartásától függ, ha pedig ez nem működik, a jog és a valóság közötti szakadék gyorsan szélesedik.

Ez nem jelenti azt, hogy a nemzetközi jog irreleváns lenne, épp ellenkezőleg: az UNCLOS nélkül nem lenne olyan közös keret, amelyen keresztül a kisebb államok megtámadhatnák a túlzott tengeri igényeket. A Fülöp-szigetek választott bírósági ügye a modern tengeri kormányzás egyik jogi mérföldköve, mert tisztázta a nemzetközi jogi elveket.

A probléma az, hogy egy jogi szabály vagy nemzetközi megállapodás nem feltétlenül elég. Ha nincs mögötte hatékony érvényesítés, akkor azt megingathatják az olyan nyomásgyakorló lépések, amelyek azonban nem fordulnak nyílt fegyveres konfliktusba.

Kína megértette ezt a dinamikát, ezért ahelyett, hogy katonai eszközökkel támadná a nemzetközi rendszert, a parti őrség hajói, a tengeri milícia, az infrastrukturális beruházások és a közigazgatás ellenőrzése révén gyakorolt nyomást. Ezek bár ellentétesek a jog szabályozásokkal, elkerülik az olyan eszkalációt, ami egységes katonai válaszlépéseket válthatna ki. Éppen ezért Japán a jogi érvelés helyett fokozta az Ausztráliával, az Egyesült Államokkal és a délkelet-ázsiai partnereivel folytatott biztonsági együttműködését. Viszont

minél szorosabbá válik a szövetségesek közötti koordináció, Peking számára annál könnyebb az, hogy ezt stratégiai bekerítésnek tartsa,

ahelyett, hogy a nemzetközi jog elvi védelmeként tekintsen rá. Persze mindkettőnek megvan az alapja: a szövetség egységes fellépése támogatja az elrettentést, ugyanakkor megerősíti azt a kínai hozzáállást, miszerint a regionális biztonsági struktúra geopolitikai blokká alakul. Mivel a partnerek megnyugtatására szánt stratégiai jelzések növelhetik Peking fenyegetésérzékelését, az indo-csendes-óceáni biztonsági dilemma tovább fokozódik.

A döntéshozóknak szembe kell nézniük egy kényelmetlen igazsággal, vagyis azzal, hogy a nemzetközi jog, a katonai képességek vagy a történelmi igények mellett

a Dél-kínai-tenger jövőjét az is meghatározza, hogy a regionális hatalmak képesek-e megakadályozni a jogi nézeteltérések nyílt konfliktusokká válását.

Ehhez azonban nem csupán nagyobb védelmi költségvetésekre vagy határozottabb nyilatkozatokra, hanem hosszú távú válságkezelési mechanizmusokra, bizalomépítő intézkedésekre, ASEAN-központú diplomáciára, valamint a halászat, a környezetvédelem és az erőforrás-gazdálkodás terén folytatott gyakorlati együttműködésekre lesz szükség. A cél a nézeteltérések eltüntetése helyett annak megakadályozása, hogy azok katonai összeütközéssé váljanak.

A Dél-kínai-tenger ügyében az a meghatározó kérdés, hogy a nemzetközi intézmények képesek-e továbbra is alakítani a térség országainak a viselkedését a nagyhatalmi versengés újjáéledésének korszakában. Ez a helyzet azt teszteli, hogy a közepes hatalmak meg tudják-e őrizni az autonómiájukat anélkül, hogy bármelyik blokkokhoz csatlakoznának.

Mindenekelőtt az a kérdés, hogy a jogszerűségnek van-e még értelme, amikor az geopolitikai ambíciókkal szembesül.

A történelem ritkán jelzi előre azt a pillanatot, amikor megkezdődik egy rendszer széthullása. A Dél-kínai-tenger esetében ez talán már megtörtént, ahol a probléma nem az, hogy a versengő hatalmak nem értenek egyet a szuverenitás kérdésében. Az igazi veszély az, ha hagyják, hogy a kényszer normalizálódása meggyőzze a világot arról, hogy a szabályok csak addig számítanak, amíg a nagyhatalmak másként nem döntenek.

Ha ez a tanulság meggyökeresedik, a legnagyobb áldozat nem egy zátony, egy sziget vagy egy hajózási útvonal lesz, hanem az az elképzelés, hogy a nemzetközi rend képes korlátozni a hatalmat.

A puding próbája

A Dél-kínai-tenger amellett, hogy ütközőzóna, a szabályokon alapuló nemzetközi rend válságállóságának egyik legfontosabb gócpontja, ahol a kérdés az, hogy a nemzetközi jog képes-e korlátozni egy nagyhatalom geopolitikai ambícióit. Kína stratégiája eddig eredményesnek tekinthető, hiszen nyílt katonai konfliktus helyett szürkezónás nyomásgyakorlással változtatja meg a fennálló status quót, ügyelve arra, hogy csak addig menjen el, amíg az nem vált ki egységes katonai választ, ami azt mutatja, hogy a 21. század nagyhatalmi versengésében a kényszerítés sokszor hatékonyabb, mint a katonai erő alkalmazása.

A nyugati szövetségesek dilemmája, hogy ha kizárólag a nemzetközi jogra hivatkoznak, az nem elegendő Kína megállítására, ha viszont megerősítik a katonai jelenlétüket és a szövetségi együttműködésüket, az Peking szemében bekerítési stratégiának tűnik, ami növeli a feszültséget. Ez a dilemma mindkét fél biztonságát erősíti, ugyanakkor növeli a másik fenyegetettségérzetét. Vagyis a nemzetközi jog ugyan érvényben marad, ám a hitelessége csökken, ha a szabályok megsértésének nincs következménye. Ez hosszabb távon más revizionista hatalmak számára is precedenst teremthet, viszont Kína a térségbeli tengeri jelenlétét részben az amerikai katonai fölény ellensúlyozása miatt erősíti, ezért a konfliktus a jog és az erő szembenállásán túl két eltérő regionális biztonsági elképzelés ütközése is.

Kapcsolódó:

Fotó: Dreamstime