Kína ipari fölénye, exportereje és stratégiai ellátási láncok feletti kontrollja a neomerkantilista korszak egyik legnagyobb nyertesévé tette az országot. A siker azonban visszaüthet: a tartós többletek erősödő amerikai, európai és fejlődő piaci ellenállást válthatnak ki.
Martin Wolf, a Financial Times vezető közgazdásza úgy véli, hogy a világgazdaság ma már főként neomerkantilista logika szerint működik, amely környezetben Kína a legtöbb fejlett riválisánál kedvezőbb pozícióban van, mivel egyszerre vannak méretgazdasági, ipari és geopolitikai erőforrásai. A belső kereslete stagnál, a kivitele viszont annál erőteljesebb, a feldolgozóipari exporttöbblete már a világ GDP-jének mintegy 2 százalékát teszi ki, a jüan pedig a becslések szerint mintegy 30 százalékkal alulértékelt, ami még inkább erősíti az ország export-versenyképességét.
Kína dominálja a merkantilizmus korszakát
Wolf szerint ezt a diagnózist az teszi igazán súlyossá, hogy az említett exporttöbblet a kétoldalú kereskedelmi probléma helyett rendszerszintű világgazdasági feszültség, vagyis a feldolgozóipari többlet nagysága hozzávetőleg kétszerese annak a legnagyobb aránynak, amelyet Japán valaha elért. Vagyis a mostani „második kínai sokk” az árversenyen túl azt is jelenti, hogy más országok ipari munkahelyei, beruházásai és külkereskedelmi egyensúlya egyszerre kerül nyomás alá.
A neomerkantilizmusban az államok a jóléten túl gazdasági, stratégiai hatalmat, önellátást és más országok feletti befolyást is keresnek. Kína ebben a rendszerben azért igazán erős, mert a gazdasága mérete már az Egyesült Államokéval vetekszik, sőt a megtakarítási rátája – tavaly, a GDP-hez mérten 43, míg az USA-nak csak 17 százalék –, az ipari kapacitása és a beruházási képessége lényegesen nagyobb. A feldolgozóipari fölény is kimagasló: 2024-ben az ázsiai nagyhatalom feldolgozóipari hozzáadott értéke már majdnem akkora volt, mint az Egyesült Államoké és az eurózónáé együttvéve. Emellett számos kulcsfontosságú ellátási láncban monopolhelyzetet épített ki, például az akkumulátorok, a ritkaföldfémek, a napelemek, a mágnesek és a hajóépítés területén, ami biztosíthatja számára a geopolitikai nyomásgyakorlást.
Igaz, az Egyesült Államok az energiaellátást tekintve független, köszönhetően a hatalmas belföldi kőolaj- és földgáztartalékoknak, azonban a villamosenergia-ellátásának bővítését számos akadály nehezíti – például az erőművi kapacitások hiányosságai, az energiaigény növekedése, valamint az infrastruktúra-bővítés és az engedélyezés lassú üteme.
Kína is jelentős mértékben önellátó, ami csökkenti a sérülékenységét, továbbá sok ország számára nélkülözhetetlen piac és beszállító. Ugyanakkor a – ahogyan arra a Hormuzi-szoros válsága is rámutatott – a kőolaj és a földgáz esetében igen sérülékenyek az ellátási láncai. Ugyancsak veszély, hogy a tartós kínai külkereskedelmi többletek más államok hiányait növelik, ami protekcionista reakciókra ösztönözheti az USA-t, az Európai Uniót és a fejlődő országokat.
Kína a növekvő erejével önmagát is veszélybe sodorhatja
A sebezhetőség tehát az ipari termelés helyett inkább az energiaimportban és a tengeri szállítási útvonalakban látszik. Éppen ezért Kína gazdasági ereje kettős természetű: amíg mások számára megkerülhetetlen beszállítóvá vált, addig saját maga is függ bizonyos importált energiahordozóktól. Ez magyarázza azt, hogy miért válik egy közel-keleti válság vagy egy tengeri szoros körüli feszültség azonnal gazdaságstratégiai kérdéssé Peking számára.
A globális gazdaság, eltávolodva a korábbi szabadkereskedelmi logikától, olyan korszakba lép, ahol a gazdasági teljesítmény a geopolitikai erőforrásokkal, az ipar önellátásával és a stratégiai technológiák feletti kontrollal fonódik össze. Kína képes alakítani a piacokat, az ellátási láncokat és bizonyos esetekben a politikai mozgásteret is, így a nagyhatalmi versenyben már csak az a kérdés, hogy ez az előnye ledolgozható-e a többi állam számára.
Rövid távon erre kevés az esély, Kína ugyanis több mint húsz éven keresztül építette ki azt az ipari ökoszisztémát, amely az alapanyag-kitermeléstől a feldolgozáson át a végtermékek gyártásáig sok esetben lefedi a teljes vertikumot. Az USA és Európa próbálja újraépíteni az ipari kapacitásait, de a támogatások eredményei csak hosszú távon jelentkezhetnek. A kulcs így az ellátási láncok diverzifikációja, a létfontosságú nyersanyagok alternatív beszerzési forrásainak kialakítása, valamint a technológiai innováció gyorsítása.
A különbség egyik oka az időtáv: Kína néhány támogatási program helyett két évtizedes iparpolitikai építkezéssel hozott létre teljes termelési ökoszisztémákat. Ezzel szemben az amerikai és európai iparpolitika sok területen még csak a kapacitások visszaépítésének elején jár. A verseny tehát nem egyenlő feltételek mellett indul, mivel az ázsiai óriás már meglévő vertikumokat véd és bővít, míg a riválisai sok esetben csak most próbálják újra létrehozni azokat.
A kereskedelmi háborúk, az ukrajnai konfliktus és a közel-keleti feszültségek árnyékában a gazdasági érdekek és a biztonságpolitikai megfontolások immár kevésbé választhatók el egymástól, és mind több ország áldozná fel a gazdasági hatékonyságot a stratégiai autonómiáért. Kína ugyanakkor a sikereinek foglyává válhat, hiszen az exportvezérelt modellt nehéz fenntartani, ha arra a nagy piacok védővámokkal és iparpolitikai eszközökkel reagálnak. Az ázsiai nagyhatalom erejének az ára tehát a globális gazdasági feszültségek növekedése, ami fokozza a neomerkantilista versengést és a blokkosodást, így. a következő években a kínai gazdasági erővel szembeni globális ellenállás erősödése lehet a legvalószínűbb forgatókönyv.
A kínai modell belső korlátja is szem elé kerül, hiszen a gazdasági növekedés üteme a két évtizeddel ezelőtti 10 százalék feletti szintről ez év második negyedévére éves alapon 4,3 százalékra lassult. A lakossági fogyasztást célzó régóta szükséges szerkezeti átállás eddig nem valósult meg, pedig az ingatlanpiaci buborék kipukkanása után a gazdaság nem tud elég vonzó beruházási lehetőséget teremteni a hatalmas megtakarítások felszívására. Ezért Kína egyszerre túl erős exportőrként és túl gyenge belső kereslettel rendelkező gazdaságként jelenik meg a világgazdaságban.
Kapcsolódó:
Borítókép: Chat GPT
