A Nagy Etióp Reneszánsz Gát elkészült, a több mint egy évtizede tartó konfliktus azonban ezzel nem zárult le. Egyiptom a Nílus vízhozamát állami létkérdésként kezeli, Etiópia viszont a gát mellett a Vörös-tengerhez vezető kijárat megszerzését is stratégiai céllá emelte.
Badr Abdelatty egyiptomi külügyminiszter szerint a Nílus vizének biztosítása egzisztenciális kérdés Egyiptom számára, ezért Kairó elutasítja Etiópia egyoldalú lépéseit a Kék-Níluson felépített Nagy Etióp Reneszánsz Gát működtetésében. Egyiptom olyan kötelező erejű megállapodást követel, amely szabályozza a víz visszatartását és leeresztését, előírja az adatok rendszeres megosztását, valamint kezelhetővé teszi a többéves aszályok idején kialakuló vitákat. Etiópia ezzel szemben a saját területén megvalósított fejlesztési beruházásként tekint a gátra, ezért megtagadja, hogy az alsó folyásirányban fekvő államok ellenőrzési vagy vétójogot kapjanak annak működtetése felett.
A vita tétje mindkét ország számára rendkívüli. A mintegy 74 milliárd köbméteres tározóval rendelkező erőmű több mint 6 ezer megawatt termelésére lehet képes, ami jelentősen növelheti Etiópia villamosenergia-ellátását és regionális -exportját. Egyiptom viszont a vízellátásának túlnyomó részét a Nílusból biztosítja, ezért attól tart, hogy egy elhúzódó száraz időszakban Addisz-Abeba a saját energiatermelési érdekeit helyezné előtérbe. A gát elkészülte óta nem mutattak ki jelentős vízhozamcsökkenést Egyiptomban, amit az etiópiai fennsík kedvező csapadékviszonyai is segítettek.
A vita már a gát működtetéséről szól
A beruházás múlt évi befejezése alapvetően átalakította a konfliktust, hiszen Egyiptom számára már nem reális cél a gát megakadályozása, ezért a hangsúly az üzemeltetési szabályokra helyeződött. A legérzékenyebb kérdés az, hogy tartós szárazság idején mennyi vizet köteles Etiópia továbbengedni, miként hangolja össze a gát működését az egyiptomi asszuáni tározóval, illetve milyen mechanizmus lép életbe, ha a felek között vita alakul ki. A tárgyalások évek óta éppen azért nem jutottak eredményre, mert Kairó kötelező szabályokat, Addisz-Abeba pedig rugalmasabb, saját szuverenitását kevésbé korlátozó megoldást akar.
A két fél történelmi értelmezése is alapvetően eltér, mert amíg Egyiptom a korábbi vízmegosztási egyezményekre és a már kialakult vízhasználatra hivatkozik, addig Etiópia úgy véli, hogy a gyarmati korszakban kialakított rendszer aránytalanul kedvezett az alsó folyásirányban fekvő államoknak.
Addisz-Abeba álláspontja szerint a Nílus felső vízgyűjtő területén élő országoknak is joguk van a folyó gazdasági hasznosításához, az etióp kormány ezért a gátat a nemzeti felemelkedés és az afrikai erőforrás-szuverenitás jelképének tekinti.
Donald Trump januárban ismét közvetítést ajánlott Egyiptom és Etiópia között, ám a korábbi amerikai, afrikai uniós és regionális tárgyalások sem tudták feloldani az alapvető ellentétet. A felek részben azért sem bíznak egymásban, mert Kairó szerint Etiópia a tárgyalások alatt is folytatta a gát feltöltését, Addisz-Abeba pedig attól tart, hogy egy részletes szabályozás hosszú távon korlátozná az erőmű gazdasági értékét és a későbbi etióp vízhasználatot.
A vízvita kilépett a Nílus medréből
Az utóbbi években a konfliktus összekapcsolódott Etiópia vörös-tengeri kijárati törekvéseivel. A mintegy 130 milliós ország Eritrea 1993-as függetlenné válása óta szárazfölddel körülzárt, a külkereskedelmének jelentős része pedig az Eritrea és Szomáliföld között fekvő Dzsibuti kikötőin keresztül halad. Abij Ahmed etióp miniszterelnök a tengeri hozzáférést ugyancsak létfontosságú nemzeti kérdésként kezeli, mivel szerinte az ország tartós növekedése nehezen biztosítható egyetlen külső kikötőtől függve. A Szomálifölddel 2024-ben kötött megállapodás kikötői és esetleges katonai hozzáférést biztosított volna Etiópiának, cserébe Szomáliföld elismerésének lehetőségéért.
Szomáliföld Szomália északnyugati részén, a Dzsibutival határos Ádeni-öböl partján fekszik. Az egykori brit gyarmat 1960-ban egyesült az olasz uralom alól felszabadult Szomáliával, majd a szomáliai állam szétesése idején, 1991-ben egyoldalúan kikiáltotta a függetlenségét. Azóta saját kormánnyal, fegyveres erőkkel és pénznemmel működik, Mogadishu azonban továbbra is Szomália részének tekinti. Izrael múlt év decemberében elsőként ismerte el önálló államként, az Afrikai Unió és a nemzetközi közösség túlnyomó része viszont Szomália területi egységét támogatja.
A térség jelentőségét Berbera kikötője és a Vörös-tengerhez vezető hajózási útvonalak közelsége adja. Etiópia 2024-ben megállapodást kötött Szomálifölddel egy tengerparti terület használatáról, cserébe kilátásba helyezte annak későbbi elismerését. Szomália ezt szuverenitása megsértésének tekintette, ezért az egyezség súlyos regionális válságot indított el. Etiópia és Szomália a török közvetítéssel elfogadott ankarai nyilatkozatban később megerősítette egymás területi integritásának tiszteletben tartását, a tengeri hozzáférés és Szomáliföld státusza azonban továbbra sem rendeződött véglegesen.
A két stratégiai ügy között már egy lehetséges alku körvonalai is megjelentek. A The National forrásai szerint Egyiptom kész lett volna támogatni Etiópia békés kereskedelmi kijutását a Vörös-tengerhez, amennyiben Addisz-Abeba engedékenyebb álláspontot képvisel a nílusi tárgyalásokon, emellett lemond egy önálló tengerparti katonai jelenlétről. Kairó később hivatalosan tagadta az ajánlatról szóló értesülést, maga a felvetés azonban jól mutatja a kialakuló csereviszonyt.
Egyiptom eközben fokozta a katonai és diplomáciai jelenlétét Etiópia környezetében. A The National értesülései szerint Kairó mintegy 15 ezer katonát telepített Szomáliába békefenntartási, kiképzési és kormánytámogató feladatokra, továbbá katonai és kikötői hozzáférést épít Eritreában és Dzsibutiban, amely országok együtt ellenőrzik Etiópia legfontosabb lehetséges tengeri kijáratait. Egyiptom hivatalosan Szomália szuverenitásának és a vörös-tengeri hajózás biztonságának védelmét hangsúlyozza, Etiópiában viszont bekerítési stratégiaként értelmezik Kairó lépéseit.
A helyzetet Szudán polgárháborúja tovább nehezíti. Egyiptom az Abdel-Fattáh al-Burhán vezette szudáni hadsereget támogatja, amely 2023 óta a Mohamed Hamdan Dagalo irányítása alatt álló Gyorsreagálású Támogató Erőkkel (RSF) harcol. Etiópiát azzal vádolják, hogy a területén az RSF számára létrehozott kiképző és logisztikai létesítmények működnek, ami Addisz-Abebát közvetve Egyiptom szudáni szövetségeseivel is szembeállítja.
Etiópia és Eritrea vezetése között nőtt a feszültség, aminek a hátterében a tigréi háború lezáratlan következményei, a határ menti viták és Etiópia vörös-tengeri kijárati törekvései állnak. A térség szövetségi rendszereiben egy helyi konfliktus ezért könnyen összekapcsolhatja a nílusi vízvitát, a szudáni polgárháborút és a Vörös-tengerhez vezető útvonalak ellenőrzéséért folyó versenyt.
A tigréi háború 2020 és 2022 között zajlott Etiópia északi részén az etióp szövetségi kormány és a Tigré Népi Felszabadítási Front között. A harcokba Eritrea hadserege is bekapcsolódott a szövetségi kormány oldalán, majd a konfliktus más etiópiai régiókra is átterjedt. A fegyveres összecsapások 2020 novemberében kezdődtek, és a 2022 novemberében aláírt békemegállapodással értek véget. A rendezés több kérdést nyitva hagyott, köztük az eritreai katonai jelenlétet, a vitatott területek helyzetét és a tigréi politikai erők jövőbeli szerepét.
Izrael a múlt év végén elsőént ismerte el Szomáliföld függetlenségét, ami újabb geopolitikai réteget adott a konfliktushoz. A térség a Báb el-Mandebhez és a jemeni húszik által veszélyeztetett hajózási útvonalakhoz való közelsége miatt más külső szereplők mellett Izrael és az Egyesült Arab Emírségek számára is stratégiai jelentőségű. Kairó attól tart, hogy e két utóbbi jelenléte közvetve Etiópia mozgásterét is növelheti, Szomália pedig az ilyen megállapodásokat a területi egysége elleni fenyegetésként kezeli.
A nagyhatalmak egyelőre eltérő hangsúlyokkal, de hivatalosan többnyire Szomália területi egysége mellett állnak. Kína ellenzi Szomáliföld elismerését, ami mögött a Mogadishuval fenntartott kapcsolatok mellett Peking tajvani érzékenysége és a közeli dzsibuti katonai támaszpontjának biztonsága áll. Az Egyesült Államok Szomália részének tekinti Szomáliföldet, ugyanakkor biztonsági, kereskedelmi és hírszerzési együttműködést épít Hargeisával, Szomáliföld fővárosával, ugyanakkor Washingtonban egyre többen Berberát, a térség legfontosabb kikötővárosát a kínai befolyás ellensúlyozására és a Vörös-tenger ellenőrzésére alkalmas stratégiai pontként kezelik. Oroszország az ENSZ-ben ugyancsak elutasította az izraeli elismerést, és Mogadishu szuverenitása mellett foglalt állást, noha Etiópiával is hagyományosan szoros kapcsolatokat ápol. A nagyhatalmak közös érdeke a Báb el-Mandeb hajózási útvonalainak stabilitása, ám eltérően ítélik meg, hogy ezt Szomália egységének fenntartása, Szomáliföld gyakorlati bevonása vagy új katonai támaszpontok kiépítése szolgálja-e jobban.
A következő aszály lesz a valódi próba
A Nagy Etióp Reneszánsz Gát eddigi működésének viszonylagos nyugalma félrevezető lehet, mivel a gát és az egyiptomi vízellátás kapcsolatát még nem tesztelte súlyos, többéves szárazság. Egy összehangolt rendszer mindhárom ország számára előnyöket kínálhatna: Etiópia kiszámíthatóan termelhetne villamos energiát, Szudán mérsékelhetné az árvizeket, Egyiptom pedig előre tervezhetne a vízkészleteivel. Kötelező megállapodás nélkül azonban minden tartós csapadékhiány politikai válsággá alakíthatja az üzemeltetési döntéseket.
A Nílus körüli konfliktus ezért már egy regionális hatalmi átrendeződés része.
Egyiptom a folyó alsó szakaszán kialakult történelmi pozícióját védi, Etiópia pedig a gazdasági és geopolitikai mozgásterét kívánja bővíteni a vízenergia és a tengeri kijárat megszerzésével.
A közvetlen katonai összecsapás egyelőre nem tűnik elkerülhetetlennek, ám a térségben több olyan szereplő és válság kapcsolódik össze, amely növeli egy félreértés vagy helyi incidens következményeit. A következő nagy aszály így a vízgazdálkodási rendszer mellett az Afrika szarvában kialakuló új erőegyensúly első valódi stressztesztje is lehet.
Kapcsolódó:
