Hatvanöt évvel Eisenhower búcsúbeszéde után Jeffrey Sachs szerint pontosan az történt, amitől az egykori elnök tartott: a hadiipar átvette az amerikai külpolitika irányítását. A közgazdász professzor úgy véli, hogy az ukrajnai háború ma a mesterséges intelligenciával támogatott hadviselés legfontosabb kísérleti terepe – és így is marad.
Jeffrey Sachs friss, provokatív írásának alaptétele, hogy az Egyesült Államok Oroszországgal kapcsolatos politikája már jóval a 2022-ben kirobbant ukrajnai háború előtt kezdődött, hiszen éppen a kirobbanás volt egy minimum három évtizedes stratégia eredménye. Washington célja mindvégig az amerikai globális elsőbbség fenntartása volt, amelynek egyik legfontosabb geopolitikai terepévé Ukrajna vált. Bár az egymást követő amerikai elnökök – Bill Clintontól Donald Trumpig – eltérő retorikát alkalmaztak, valójában mind ugyanannak a hosszú távú stratégiai iránynak a követői voltak.
A közgazdász professzor gondolatmenete Dwight D. Eisenhower 1961-es búcsúbeszédéhez nyúl vissza, amikor is az egykori amerikai elnök arra figyelmeztetett, hogy a hadiipar profitérdekeltsége miatt túlzott politikai befolyásra tehet szert, ezért idővel a demokratikus berendezkedés, illetve a polgári szabadságjogok is ennek az érdekcsoportnak a foglyává válhat. Sachs szerint hat és fél évtizeddel később ez a jóslat nemcsak hogy valóra vált, de még túl is hizlalta önmagát, hiszen a hagyományos hadiipar mellé felsorakozott a Szilícium-völgy, a mesterséges intelligenciát fejlesztő vállalatok, valamint a pénzügyi szektor, amelyek együtt olyan érdekkoalíciót alkotnak, amely meghatározó befolyást gyakorol Washington külpolitikájára.
A sztárközgazdász azt állítja, hogy az Egyesült Államok a katonai hatalom helyett valójában egy sokkal szélesebb eszköztár segítségével igyekszik érvényesíteni az érdekeit, beleértve a kereskedelmi korlátozásokat, a technológiai hozzáférés szigorú szabályozását, a szankciókat, a pénzügyi nyomásgyakorlást, a médiabefolyást, a politikai támogatásokat – és tulajdonképpen csak végső esetben a katonai beavatkozást. Ezek együttesen biztosítják azt, hogy Amerika maradjon a nemzetközi rendszer meghatározó hatalma.
Sachs visszautal Zbigniew Brzezinski politológus, az USA egykori nemzetbiztonsági tanácsadójának 1997-es A nagy sakktábla című művére. Ebben a szerző Eurázsiát tekintette a világpolitika legfontosabb stratégiai térségének, amelynek ellenőrzése kulcsfontosságú az amerikai globális vezető szerep fenntartásához. E logikából kiindulva Ukrajna jóval több, mint egy kelet-európai ország, inkább olyan geopolitikai csomópont, amely alapvetően befolyásolja Oroszország mozgásterét – ezért vált már három évtizede az amerikai stratégia egyik központi elemévé.
Sachs ezt szem előtt tartva veszi végig az amerikai elnökök Oroszország-politikáját. Bill Clinton idejére teszi a NATO keleti bővítésének kezdetét, amelyet már akkoriban többen történelmi hibának neveztek a Fehér Házban. George W. Bush elnöksége alatt a bukaresti NATO-csúcson megnyílt az út Ukrajna és Grúzia jövőbeli tagsága előtt, ami viszont Oroszország számára jelentette a legvörösebb vonalat. Barack Obama időszakában történtek a 2014-es majdani események, Janukovics bukása és a Krím annektálása, a donbászi fegyveres konfliktus kezdete, majd azt követően az amerikai támogatások megindítása Kijev felé – ami Trump első ciklusából a Javelin páncéltörő rakéták szállításával vált igazán konkréttá. Joe Biden ellentmondásos elnöksége kezdetén aztán Washington elutasította Moszkva 2021 végi biztonsági javaslatainak érdemi megtárgyalását, ami Sachs szerint hozzájárult ahhoz, hogy az isztambuli béketárgyalások 2022-ben eredménytelenül záruljanak.
A világ legnagyobb fegyverlaborja
Sachs azonban tovább is megy: mint írja, az ukrajnai háború már a kezdetek kezdetén fegyverlabornak számított, időközben azonban már a mesterséges intelligenciával támogatott hadviselés példátlan méretű kísérleti terepévé vált. Naponta ezrével indulnak drónok, folyamatos az elektronikai hadviselés, hatalmas mennyiségű harctéri adat keletkezik, amelyet valós időben lehet elemezni és felhasználni új algoritmusok fejlesztésére. Ilyen mennyiségű és minőségű katonai adat korábban egyetlen konfliktusban sem állt rendelkezésre. A konklúzió: a háború óriási és szükséges sikertörténet azon technológiai cégek számára, amelyek katonai mesterséges intelligenciát fejlesztenek.
Ennek kapcsán Sachs külön kitér a Palantir szerepére, amely vállalat ma már az amerikai katonai adatfeldolgozás egyik kulcsszereplője, sőt szoros együttműködést alakít ki az ukrán védelmi minisztériummal: Kijev ez év elején jelentette be a vállalattal a Brave1 Dataroom programot, amelynek célja a harctéri adatok mesterséges intelligenciával történő feldolgozása és a drónrendszerek fejlesztése. Sachs ebből arra következtet, hogy Ukrajna már a jövő hadviselésének fejlesztőközpontja is. Így – a professzor szerint – Donald Trump második elnöksége valójában semmiféle fordulatot nem hozott a háborúba. Bár a republikánus politikus a kampányban többször is a „végtelen háborúk” korszakának lezárását ígérte, a gyakorlatban Ukrajnában csak erősödött az amerikai katonai és hírszerzési támogatás szerepe, amely inkább az eszkaláció irányába mutat, mintsem a konfliktus lezárását szolgálná.
Sőt, a szakértő értelmezése alapján Irán ugyanannak a geopolitikai stratégiának a másik kulcseleme. Brzezinski geopolitikai gondolkodására utalva azt írja, hogy a Perzsa-öböl, a Kaszpi-tenger térsége és a Közel-Kelet ellenőrzése szintén az amerikai világstratégia része, ezért az ukrajnai és a közel-keleti konfliktusokat valójában nem különálló válságoknak, inkább a stratégia közös megnyilvánulásainak kell tekinteni.
Az írás végkövetkeztetése ennek megfelelően meglehetősen pesszimista. Sachs úgy véli, hogy Ukrajna az elmúlt harminc év geopolitikai versengésének legnagyobb vesztese lett, mivel súlyos emberveszteséget szenvedett, a gazdasága meggyengült, az infrastruktúrája óriási károkat szenvedett, ráadásul a konfliktus eleve olyan érdekeket szolgált és szolgál, amelyek messze túlmutatnak rajta. Véleménye szerint a béke előfeltétele az lenne, ha Washington feladná azt a törekvést, amely Oroszország stratégiai visszaszorítására épül, és elfogadná Ukrajnát semleges ütközőállamként Európa és Oroszország között. Mert – mint írja – így Eisenhowernek lett igaza, vagyis a hadiipar szerepe már túlmutat a szimpla befolyásoláson, helyette már alapjaiban határozza meg az amerikai külpolitikát.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
