Az iráni háború alapjaiban kérdőjelezte meg azt a biztonsági modellt, amelyre a Perzsa-öböl monarchiái az elmúlt évtizedek gazdasági felemelkedését építették. Bár az Egyesült Államok a térség első számú katonai partnere, Rijád, Abu-Dzabi és Doha ma már kevésbé akarja kizárólag Washingtonra bízni a jövőjét – ahogyan a másik oldal, Kína sem opció számukra.
Az Egyesült Államok iráni politikájának legnagyobb problémája a stratégiai célok következetlensége. Washington újra és újra ugyanazt a ritmikus mintát követi a Közel-Keleten: katonai csapásokkal próbál gyors eredményt elérni, majd diplomáciai megállapodásokkal „lezártnak” nyilvánítja a konfliktust, miközben a háború kiváltó okai változatlanok maradnak, így az újrakezdődik. A tűzszünetek ezért a politikai rendezés előfeltétele helyett csupán az energiakereskedelem nyugtatására szolgáló átmeneti pauzát jelentenek. A stratégia legszerencsétlenebb velejárója, hogy a hatásainak az árát nem feltétlenül az USA fizeti meg, sokkal inkább azok az Öböl-menti szövetségesek, amelyek az amerikai katonai jelenlét miatt a saját területükön szenvedik el az Iránból induló légicsapásokat és azok következményeit. Számukra a nagyhatalmi katonai erő a háborúban már messze nem biztonsági garanciát jelent: épp az teszi őket célponttá.
Érted harcolok, nem ellened
Pedig az elmúlt évtized egyik legfontosabb pozitív geopolitikai átalakulása éppen a Perzsa-öböl térségében ment végbe. A hat Öböl menti monarchia – mindenekelőtt Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és Katar – fokozatosan kilépett a világ „szimpla” energiaexportőrének szerepköréből. A Vision 2030 programok, a szuverén vagyonalapok gigantikus befektetései, a pénzügyi szolgáltatások, a turizmus, a logisztika fejlesztése, a technológiai beruházások egyetlen célt szolgáltak: olyan globális gazdasági csomópontokká válni, amelyek már messze nem kizárólag az olaj- és gázbevételekből élnek. Az új modellnek azonban volt egy feltétele. Ilyen mértékű gazdasági diverzifikáció csak tartós regionális stabilitás mellett működhet. Az Öböl-országok azonban úgy próbáltak önállóbb középhatalommá válni, hogy közben változatlanul az Egyesült Államok katonai védőernyőjére támaszkodtak, ez a kényszerű bizalom vált az iráni háborúban szó szerint egzisztenciális csapdává.
A konfliktus ugyanis világossá tette, hogy ugyanaz a biztonsági rendszer, amely évtizedeken keresztül garantálta a térség stabilitását, maga is a kiszámíthatatlanság forrásává vált. Amerika és Izrael katonai fellépése nyomán az Öböl államai saját bőrükön tapasztalták, hogy a pénzügyi erejük, a diplomáciai kapcsolataik és a globális befektetési hálózatuk sem képes megvédeni őket a háború pusztításaitól. Az USA lehetetlen helyzetbe hozta az Öböl menti partnereit: úgy tette veszélyesebbé számukra a régiót, hogy közben az egyetlen hatalom maradt, amely képes megvédeni őket. Washington Perzsa-öbölbeli jelenléte így két ellentmondásos funkciót tölt be egyszerre. Egyrészt elrettent a nagyszabású támadásoktól, másrészt magas értékű célpontokat kínál a megtorlásokhoz. Vagyis puszta léte generálja azt a fenyegetést, amelyet eredetileg el kellett volna fojtania.
Ami a katonai jelenlétet illeti: a régió legnagyobb állandó szárazföldi komponensének Kuvait ad otthont, ahol mintegy 13 500 amerikai katona állomásozik. A Camp Arifjan logisztikai központra és a Camp Buehring bázisra támaszkodó kontingens nehéz haditechnikával, köztük M1 Abrams harckocsikkal, Bradley lövészpáncélosokkal, tüzérségi eszközökkel és a légtér védelmét biztosító Patriot rakétaütegekkel van felszerelve. Katar a légi műveletek és a parancsnokság központja: az Al-Udeid légibázison nagyjából 8–10 000 amerikai katona teljesít szolgálatot. Ez a létesítmény ad otthont az amerikai erők előretolt regionális parancsnokságának (CENTCOM), a haditechnikai parkot pedig KC–135 légi utántöltő repülőgépek, F–15E és F–16-os vadászgépek, szállítógépek, valamint kiterjedt Patriot és THAAD légvédelmi rendszerek alkotják. A haditengerészeti jelenlét fókusza Bahrein, amely az amerikai 5. flotta állandó parancsnokságát biztosítja. Az országban állomásozó 8–9 ezer katona mellett a kikötőkben és a környező vizeken irányított rombolók és Avenger-osztályú aknaszedők horgonyoznak, az Isa légibázisról pedig P–8 Poseidon tengerészeti felderítő gépek ellenőrzik a hajóutakat. Az Egyesült Arab Emírségek elsősorban a legmodernebb légi képességeket fogadja be az Al Dhafra légibázisán, ahol a 3,5–5 ezer fős állomány mellett F–35 Lightning II és F–22 Raptor lopakodó vadászgépek, valamint MQ–9 Reaper drónok teljesítenek szolgálatot. A logisztikát a repülőgép-hordozók fogadására is alkalmas Jebel Ali mélyvízi kikötő támogatja. A térség belső területein Szaúd-Arábia és Irak speciális feladatokat ellátó kontingenseknek ad otthont. A Szaúd-Arábiában található légibázison nagyjából 2–3 ezer amerikai katona állomásozik, akik rotációs jelleggel működtetett F–15-ös és F–16-os vadászgépekkel, valamint a kritikus infrastruktúrát védő Patriot ütegekkel tartják fenn a készültséget. Irakban a hivatalos küldetés részeként körülbelül 2500 katona tartózkodik, akik főként az Ain al-Asad légibázisra és az erbili nemzetközi repülőtérre összpontosítanak. Az ő mindennapi biztonságukat és műveleteiket Black Hawk és Apache helikopterek, felderítő drónok, valamint a tüzérségi lövedékek és dróntámadások elhárítására kiképzett C-RAM védelmi rendszerek szavatolják. A szárazföldi bázisok hálózatát a Perzsa-öböl és az Arab-tenger nemzetközi vizein cirkáló haditengerészeti erők egészítik ki, ahol a Pentagon folyamatosan fenntart legalább egy repülőgép-hordozó csapásmérő csoportot. Egy-egy ilyen úszó erőd fedélzetén 60–70 harci repülőgép – köztük F/A–18E/F Super Hornetek és EA–18G Growler elektronikai harci gépek – áll azonnali bevetésre készen. A hordozók kíséretét ellátó 4–8 cirkáló és romboló Tomahawk százaival rendelkezik, a víz alatti védelmet és csapásmérő erőt pedig a kísérő, nukleáris meghajtású támadó tengeralattjárók garantálják. Legalábbis garantálták, a békeidős tervek szerint.
A katonai jelenlét folyamatos erősítése megnövelte az Egyesült Államok számára rendelkezésre álló eszközöket – ezzel egyidejűleg azon helyszínek számát is, amelyeket Irán célba vehet, hogy megtorolja a támadásokat. Így lett a pajzsból villámhárító. Azon országok számára, amelyek az elmúlt évtizedet tudatos egyensúlyozással töltötték az USA és Kína között, a jelenlegi helyzet különösen frusztráló, ugyanis katonai téren továbbra is az Egyesült Államokra támaszkodtak, a gazdasági kapcsolataik azonban inkább Ázsia felé tolódtak.
A térség kőolaj- és LNG-exportjának mintegy 80–85 százaléka Ázsiába irányul, ahol Kína, India, Japán és Dél-Korea a legfőbb célországok. A Hormuzi-szoroson áthaladó olajszállítmányok 38 százaléka Kínába, 15 Indiába, 12 Dél-Koreába és 11 százaléka Japánba tart (tartott), illetve a régió LNG-kivitelének 82 százalékát is ez a négy ország veszi át.
Peking lett tehát a térség legfontosabb kereskedelmi partnere, Washington pedig megmaradt első számú biztonsági garanciavállalónak. Ez a kettős kapcsolat hosszú ideig működőképes kompromisszumnak tűnt, ám az iráni konfliktus villámgyorsan bebizonyította, hogy a gazdasági és biztonsági érdekek immár párhuzamosan futnak egymás mellett – és nem valószínű, hogy a végtelenben találkozni fognak.
Az Öböl-országok gazdasági modellje a kiszámíthatóságra épült. A világ legforgalmasabb légiközlekedési csomópontjai – Dubaj, Doha és Abu-Dzabi –, a globális pénzügyi szolgáltatások, a turizmus, valamint a multinacionális vállalatok regionális központjai mind a stabilitást váltották készpénzre. Egy olyan térségben azonban, ahol néhány nap alatt több ezer járatot törölnek, a biztosítási díjak meredeken emelkednek, a Hormuzi-szoros biztonsága, ezzel az energiakereskedelem pedig egyetlen hatalmas kérdőjel, ez az üzleti modell napok alatt omolhat össze.
A közvetlen fizikai károk ugyan országonként eltérők voltak, de Katart az iráni rakétacsapások a Ras Laffan ipari komplexum ellen különösen érzékenyen érintették. A világ egyik legnagyobb LNG-exportközpontjának termelési kapacitása mintegy 15–17 százalékkal csökkent, a becslések alapján a teljes helyreállítás pedig három-öt évet is igénybe vehet. A kieső export éves értéke megközelítheti a 20 milliárd dollárt, az újjáépítés költségei pedig tízmilliárdos nagyságrendet érnek el.
A konfliktus a gazdasági mellett politikai értelemben is megingatta a washingtoni biztonsági garanciákba vetett hitet. Az Öböl menti Együttműködési Tanács (GCC) valamennyi tagállama – még azok is, amelyek a háború előtt közvetítő szerepet próbáltak vállalni Irán és a Nyugat között – valamilyen formában célponttá vált. Nem sokat javít Washington megítélésén, hogy az Egyesült Államok katonai erőforrásainak jelentős részét elsősorban Izrael védelmére összpontosította, és emellett az Öböl-országok infrastruktúrája jóval kisebb prioritást élvezett. Ez épp azt a hitet foszlatta szét, amely szerint az amerikai katonai jelenlét automatikusan garantálja az arab monarchiák biztonságát.
Mindebből azonban nem következik automatikusan, hogy az Öböl-országok egyszerűen hátat fordíthatnak Washingtonnak, hiszen katonai értelemben nincs olyan szereplő, amely képes lenne átvenni a helyét. Kína gazdasági partnerként nagyon meghatározó, ám továbbra sem mutat hajlandóságot arra, hogy regionális biztonsági garanciákat vállaljon vagy jelentős katonai jelenlétet építsen ki a térségben. Ez azt jelenti, hogy az Öböl monarchiái egy paradoxon foglyaivá váltak, hiszen olyan biztonsági rendszerhez kötődnek, amely fokozódó kockázatot jelent számukra, s annak nincs reális alternatívája. Ez az ellentmondás a következő évek egyik legfontosabb geopolitikai átrendeződésének kiindulópontja lesz.
Egy gyönyörű barátság vége
A háború gazdasági következményei jóval túlmutatnak az első hetekben elszenvedett közvetlen, regionális veszteségeken. A Nemzetközi Valutaalap júliusi előrejelzése szerint a Hormuzi-szoros lezárása miatt a Közel-Kelet és Közép-Ázsia növekedési kilátásai 0,7 százalékra csökkentek, és a nyersanyagexportőrök súlyos veszteségeket szenvedtek el. A konfliktus következtében Katar GDP-je példátlan, 8,6 százalékkal eshet vissza idén, az energiaárak tartós emelkedése pedig Kuvaitot és Irakot is recesszióba taszította. Az energialétesítmények helyreállításának költségeit jelenleg mintegy 60 milliárd dollár körüli összegre becsülik, amihez még hozzáadódik a hajótársaságok biztosítási díjainak emelkedése, a szállítási költségek növekedése, az elveszített befektetések és a turisztikai bevételek kiesése. Az IMF úgy véli, hogy a térség gazdasági diverzifikációja önmagában nem elegendő: a modern szolgáltató- és pénzügyi központok ugyanúgy sérülékenyek a geopolitikai sokkokkal szemben, mint maga az olajexport.
A stabilitásba vetett bizalom megingása sokkal nagyobb veszélyt jelenthet, mint a fizikai károk önmagukban.
A háború miatt az Öböl-országok így ma kényszerű és óriási volumenű gazdasági korrekciót igyekeznek végrehajtani, aminek a legfontosabb eleme a diverzifikáció. Számos beruházás irányul olyan vezetékekre, kikötőkre és logisztikai útvonalakra, amelyek részben vagy teljesen megkerülhetik a Hormuzi-szorost. Szaúd-Arábia ismét napirendre vette a Vörös-tenger felé vezető kelet–nyugati olajvezeték kapacitásának bővítését, az Egyesült Arab Emírségek tovább fejleszti a Fudzsejrába futó ADCOP vezetékrendszert, amely már most is lehetővé teszi, hogy az ország olajexportjának jelentős része a Hormuzi-szoros megkerülésével jusson ki az Indiai-óceánra. Katar számára ugyanakkor jóval nehezebb a helyzet, hiszen az LNG-exportja szinte teljes egészében a szoroson keresztül halad. Ez hosszabb távon rendkívül költséges és időigényes új kikötői, tárolási és esetleg vezetékes projektek felé terelheti Dohát.
A konfliktus ezzel együtt alapvető régiós válságot idézett elő, ami különösen érzékenyen érintette az Ábrahám-egyezményekre épített amerikai stratégiát. Washington eredeti elképzelése szerint Izrael és az arab monarchiák közeledése egyszerre szorította volna háttérbe Iránt, korlátozta volna Kína regionális térnyerését és stabilizálta volna a Közel-Keletet. A háború azonban ennek éppen az ellenkezőjét eredményezte. Az üzenetet a térség országai aligha értelmezhették másként, mint hogy Washington változatlanul differenciált biztonsági segítséget nyújt a szövetségeseinek.
A felismerés következtében az Öböl országai egy új „védelmező” megtalálása helyett a kockázatok megosztására fognak törekedni: ha úgy tetszik, diverzifikálni fogják a biztonsági politikájukat. Ez egyszerre jelenik meg a diplomáciában, a fegyverbeszerzésekben és a regionális partnerségekben. A Carnegie Endowment által találóan „biztonsági multipolarizációnak” nevezett törekvés célja annak elérése lesz, hogy egyetlen külső hatalom se rendelkezhessen kvázi teljhatalommal az Öböl védelmi politikája és berendezkedése felett. Az odáig vezető út azonban rögös lesz, mivel az egyes országok merőben eltérő válaszokat próbálnak megfogalmazni a kihívásokra. Szaúd-Arábia az elmúlt években normalizálta a kapcsolatait Iránnal, amelyhez jelentős mértékben hozzájárult a 2023-as kínai közvetítésű megállapodás. A mostani háború után Rijád ezt az irányt még inkább erősítheti, mert a szaúdi vezetés elsődleges érdeke a Vision 2030 gazdasági program sikeres végrehajtása, amelynek előfeltétele a kiszámítható regionális környezet. Katar szintén a közvetítő szerep erősítésében érdekelt, hiszen az elmúlt években Afganisztántól Gázáig számos konfliktusban vállalt diplomáciai szerepet, amelyet a mostani válság után is igyekszik megőrizni. Az Egyesült Arab Emírségek ezzel szemben tovább mélyítheti technológiai és hírszerzési együttműködését Izraellel. Abu-Dzabi úgy ítélheti meg, hogy a fejlett légvédelmi rendszerek, a mesterséges intelligenciára épülő felderítési képességek és az izraeli védelmi iparral kialakított partnerség nagyobb biztonságot nyújthat számára, mint a szimpla diplomáciai közeledés. Ezzel párhuzamosan azonban az Emírségek sem kíván szakítani Kínával vagy az Egyesült Államokkal, inkább mindkét irányban fenntartja kapcsolatait. Az OPEC-kilépés a gazdasági függetlenségen túl a politikait is erősítheti, amennyiben az ország jó irányba lavíroz.
Új világ, régi gyanakvás
Várhatóan jelentősen növekednek a térség védelmi kiadásai, a hangsúly azonban kevésbé a hagyományos fegyverrendszereken lesz. A drónelhárítás, a többrétegű légvédelem, a kibervédelem, az űrfelderítés, valamint a kritikus infrastruktúrák fizikai és digitális védelme kerül a következő évtized beruházásainak középpontjába. Az Öböl államai igyekeznek több beszállítóra támaszkodni: az amerikai mellett európai, dél-koreai, török és részben kínai technológiák kombinálásával próbálják csökkenteni a függőségüket. Mindez Washington számára is új helyzetet teremt. Bár az amerikai katonai jelenlét nélkülözhetetlen marad, a kapcsolat várhatóan jóval tranzakcionálisabbá válik.
Az Öböl országai aligha kívánják finanszírozni az amerikai bázisok újjáépítését vagy az Egyesült Államok félrecsúszott regionális stratégiájának költségeit, hiszen a saját gazdaságuk is jelentős veszteségeket szenvedett el.
Ugyanez igaz a befektetésekre is: az elmúlt években a szaúdi, az emírségekbeli és a katari szuverén vagyonalapok az amerikai MI-ipar, technológiai vállalatok és infrastrukturális projektek legfontosabb külföldi finanszírozói közé tartoztak. A háború azonban óvatosságra ösztönözheti ezeket az alapokat: várhatóan nagyobb hangsúlyt kapnak a hazai fejlesztések, illetve az ázsiai és regionális befektetések.
A szakítás Washingtonnal nem lesz sem gyors, sem látványos, inkább lassú átrendeződés veszi kezdetét, amelyben az amerikai katonai jelenlét fennmarad ugyan, de a politikai súlya csökkenni fog. Az Öböl-országok nagyobb önállóságra törekednek, egyszerre fejlesztik a védelmi képességeiket, bővítik a kapcsolataikat más középhatalmakkal – például Törökországgal, Pakisztánnal vagy Indiával –, valamint igyekeznek fenntartani a párbeszédet Iránnal és mindenekelőtt mélyíteni a gazdasági kapcsolataikat Ázsiával. Ebben a folyamatban azonban az amerikai jelenlét már nem lesz magától értetődő. Az Öböl monarchiái felismerték, mekkora veszélyt jelent számukra az egyetlen nagyhalom biztonsági ígéretei kapcsán kialakított túlzott függőség. Az iráni háború törvényszerűen új korszakot nyit a térség politikájában: nem lesz többé választási kényszer Kína és az Egyesült Államok között, helyette egy olyan többpólusú biztonsági és gazdasági rendszert épül, amelyben egyik nagyhatalom sem képes egyoldalúan meghatározni a regionális mozgásteret. Ha ez a stratégia sikeresnek bizonyul, akkor a Perzsa-öböl az elkövetkezendő években a multipoláris világrend kialakításának egyik legfontosabb laboratóriumává válhat.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MI
