Donald Trump második elnöksége óta az Egyesült Államok látványosan visszavonult számos nemzetközi szervezetből és finanszírozási programból. Sokan automatikusan Kínát tekintik a keletkező geopolitikai vákuum kitöltőjének, a kép azonban ennél árnyaltabb. Peking csak ott vállal nagyobb szerepet, ahol az gazdasági vagy politikai előnyökkel jár, de nem kívánja átvenni Washington korábbi globális finanszírozói szerepét.
Trump második elnöksége kétségtelenül jelentős fordulatot hozott az amerikai külpolitika minden szegmensében, beleértve a globális intézményrendszert is. Az Egyesült Államok kilépett a WHO-ból és a párizsi klímaegyezményből, leállította az ENSZ palesztin menekültügyi szervezetének (UNRWA) finanszírozását, megszüntette a USAID működését, valamint egy januári memorandum alapján összesen 66 nemzetközi szervezetből vonult ki vagy épp arra készül. Ezek között szerepel a politikai klímaszervezet IPCC, az International IDEA és több más globális intézmény. Az elnök döntéseinek pénzügyi hatása máris nagyon jelentős, hiszen csak a WHO évente mintegy 261 millió dollár amerikai támogatást veszített el. A szervezet kénytelen volt negyedével csökkenteni az alkalmazottainak számát, a költségvetése pedig 5,3 milliárd dollárról 4,2 milliárdra zsugorodott.
A nemzetközi egészségügyi rendszer finanszírozási hiányát már 9-10 milliárd dollárra teszik egyetlen költségvetési évben.
Ahogyan az USA kilépett az ajtón, sokan azt hitték, hogy Kína lesz az, amely berakja a lábát a résbe, a számok azonban mást mutatnak. Peking ugyan növelte a WHO-hozzájárulását 87,6 millió dollárról 138 millióra, valamint további 500 milliós önkéntes támogatást ígért öt évre, ez azonban még mindig csak a töredéke annak a közel 900 millió dolláros éves amerikai finanszírozásnak, amely korábban rendelkezésre állt. Ráadásul Kína nem támogatja a tagállami befizetések jelentős emelését sem: a korábban felvetett 20 százalékos növelés helyett mindössze 5 százalékost tart elfogadhatónak.
Hasonló kettősség figyelhető meg az ENSZ más területein is. Kína részesedése a központi büdzsé finanszírozásában mára 20 százalékra, a békefenntartási missziók esetében 23,78 százalékra emelkedett, ami óriási növekedés a 2000-es évek eleji, egy százalék alatti arányhoz képest. Ugyanakkor Peking nem kívánja átvenni azokat a költséges humanitárius programokat – például az élelmezésit –, amelyeket korábban Washington finanszírozott.
A kínai stratégia valójában inkább a saját intézményrendszerének építésére koncentrál. A Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO), a BRICS Új Fejlesztési Bankja (NDB) vagy a Kína–Afrika Együttműködési Fórum (FOCAC) mind azt szolgálják, hogy Peking alternatív partnerségi platformokat hozzon létre a nyugati dominanciájú intézmények mellett – nem pedig azok helyett.
Profit nélkül nincs önzetlenség
A klímapolitikában szintén kettős a kép. Ipari oldalról Peking megkerülhetetlen szereplővé vált, mivel a kínai gyártásnak köszönhetően a napelemek globális ára mintegy 80 százalékkal csökkent, emellett az ország egyetlen év alatt több új nap- és szélerőmű-kapacitást épített ki, mint a világ többi része együttvéve, sőt 53 klíma-együttműködési megállapodást is kötött 42 fejlődő országgal.
Ugyanakkor Peking nem vállalta a fejlett országok által megcélzott évi 1300 milliárd dolláros klímafinanszírozási cél támogatását.
Mindez arra utal, hogy Kína egyáltalán nem kívánja lemásolni az Egyesült Államok hidegháború utáni globális szerepfelfogását, mert a hangsúly nála az univerzális közjavak finanszírozása helyett azon van, hogy a befektetett pénz közvetlenül erősítse a kínai ipart, exportot, technológiai pozíciókat vagy diplomáciai befolyást. Geopolitikai szempontból ez nem mást jelent, mint hogy az „egyetlen vezető” köré szerveződött nemeztközi rendszer összeomlásával Kína valójában ugyanúgy üzleti alapon lesz a globális intézmények befizetője, ahogyan Trump szemléli a külpolitikát. Vagyis egyre több olyan terület lesz, ahol csonka vezetés működtet egy-egy intézményt, ezzel párhuzamosan pedig felértékelődik a regionális együttműködések és tematikus koalíciók jelentősége.
Az ázsiai nagyhatalom nem akarja átvenni Washington szerepét, azaz csak ott növeli a befolyását, ahol ez egybeesik a gazdasági, ipari és geopolitikai érdekeivel, ugyanakkor elkerüli azokat a pénzügyi kötelezettségeket, amelyek évtizedeken át az amerikai világrend egyik alapját jelentették. Vagyis pontosan azt teszi, ahol az amerikai elnök abbahagyta, azzal a különbséggel, hogy nem ront neki a globális intézményrendszernek, helyette kiválogatja azon elemeit, amelyekbe úgy látja, megéri pénzt fektetni.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
