A Száhel-övezetben a terrorizmus a megszerzett területek helyett immár a határokon átnyúló pénzügyi, logisztikai és toborzóhálózatokról szól. A dzsihádista szervezetek szorosan együttműködnek szeparatista csoportokkal és bűnözői hálózatokkal, így a befolyásukat a Guineai-öböltől egészen Észak-Afrikáig terjesztik ki.
A Száhelről szóló elemzések a területi ellenőrzésre, az áldozatok számára, valamint a kormányok, a szeparatista mozgalmak és a dzsihádista szervezetek közötti erőviszonyokra helyezik a hangsúlyt. Ezek a mutatók ugyan hasznosak, de a régió átalakulásának csupán egy részét tükrözik, hiszen a Száhel stratégiai jelentősége abban is rejlik, hogy a fegyveres csoportok képesek több joghatóság területén is megszervezni, elosztani és érvényesíteni az operatív kapacitásaikat, miközben koherens parancsnoki struktúrákat tartanak fenn.
A biztonsági helyzetet két dzsihádista szervezet uralja. Az Iszlám Állam Sahel-tartománya (ISSP) – a továbbiakban Daesh Sahel –, amely a korábbi Nagy-Szahara Iszlám Államából (ISGS) alakult ki, Nyugat-Nigerben, Kelet-Maliban és Észak-Burkina Fasóban működik. Melléje az al-Kaida saheli leányszervezete, az Iyad Ag Ghali vezette Jama ‘at Nusrat al-Islam wal-Muslimin (JNIM) a fő rivális. Az utóbbin belül az Amadou Koufa parancsnoksága alatt álló Macina Felszabadítási Front (Katiba Macina) a szervezet egyik fő katonai alkotóelemévé vált, amely Mali középső részéről a szomszédos régiókba is kiterjesztette a befolyását.
Mindkét szervezet verseng az új tagokért, a pénzügyi forrásokért, a területi befolyásért és a helyi szövetségekért, emellett alkalmazkodik a változó politikai és biztonsági körülményekhez.
A regionális helyzet a dzsihádista szervezetek és bizonyos szeparatista mozgalmak közötti taktikai együttműködés révén igen összetetté vált. Az Ag Malek vezette Azawad Felszabadítási Front (FLA) – eltérő politikai célkitűzései és ideológiai háttere ellenére – összehangolta a katonai műveleteit a JNIM-mel. Kidal elfoglalása és az Anéfis–Gao folyosó mentén végrehajtott ismételt offenzívák jól mutatják, hogy a műveleti prioritások hogyan múlhatják felül az ideológiai különbségeket. Mbarek Ag Akli, az FLA vezérkari főnöke továbbra is a JNIM-erőkkel együtt irányítja a katonai műveleteket. Ezek a partnerségek szervezeti összeolvadás helyett azt mutatják, hogy a különböző hosszú távú célokkal rendelkező fegyveres csoportok miként működnek együtt, amikor közös azonnali katonai érdekeik, logisztikai igényeik vagy közös ellenfeleik vannak.
Összességében ezek a fejlemények egy tágabb regionális biztonsági struktúrát tárnak fel, amelyben a műveleti funkciók, a szövetségek és a befolyási övezetek egymással összekapcsolt térségekben szerveződnek.
A területi ellenőrzés csupán egy eleme annak a tágabb megközelítésnek, amely a katonai tevékenységet fenntartó rendszerekre összpontosít, melyek része a finanszírozás, a csempészútvonalak, a toborzás, a kommunikáció, a logisztika és a határon átnyúló mobilitás. A dzsihádista szervezetek, a szeparatista fegyveres csoportok és a transznacionális bűnözői hálózatok közötti kölcsönhatás erősíti ezt az átalakulást. A fegyverkereskedelem, az illegális aranybányászat, az üzemanyag-csempészet, az informális pénzügyi rendszerek, az illegális migrációs útvonalak és a helyi felkelések összefonódnak ugyanazon operatív környezetben. Ezek a kapcsolatok funkcionális egymásrautaltságot teremtenek szervezeti integráció nélkül.
A terrorizmus is átalakul
A Száhel-övezetben kialakuló operatív környezet jelentősen eltér a konfliktus korábbi szakaszait jellemző területi felkelésektől. A vezetés, a finanszírozás, a logisztika, a toborzás, a hírszerzési támogatás, a propaganda és a műveletek végrehajtása több joghatóságra oszlik szét, amelyek rugalmas szervezeti hálózatokon keresztül kapcsolódnak egymáshoz.
Az operatív szétszóródás a földrajz és a biztonság közötti kapcsolatot is átalakítja. A politikai határok ugyan meghatározzák az állami szuverenitást, de ritkán esnek egybe a terrorista szervezetek műveleti határaival. A parancsnoki struktúrák a Liptako-Gourma régióban maradhatnak, a pénzügyi tranzakciók viszont a szomszédos államokon keresztül zajlanak, a logisztika transznacionális csempészútvonalakra támaszkodik, a kommunikáció titkosított digitális platformokat használ, illetve a műveleti sejtek máshol készítik elő a támadásokat. A műveleti architektúra több területre terjed ki, annak ellenére, hogy egyes elemei helyi szinten maradnak.
Ahelyett, hogy teljes szervezeteket helyeznének át, a terrorista hálózatok elosztják a műveleti funkciókat különböző környezetek között, de emellett megőrzik a központosított stratégiai irányítást. A finanszírozást, a logisztikát, a toborzást, a kommunikációt és az operatív tervezést a helyi lehetőségek és sebezhetőségek szerint helyezik át, ami megnehezíti a felderítést, mivel egyetlen helyszínen sem található meg a hálózat teljes egészében.
A harctér nem korlátozódik a területi ellenőrzésre, vagyis a fegyveres csoportok igyekeznek befolyásolni a katonai tevékenységet fenntartó rendszereket, ideértve a csempészfolyosókat, a pénzügyi hálózatokat, az illegális piacokat, a kommunikációs csatornákat, a szállítási útvonalakat és a helyi támogató struktúrákat. Az e funkciók feletti ellenőrzés rugalmasságot biztosít akkor is, ha a katonai nyomás korlátozza a területi befolyást.
A dzsihádista szervezetek, a szeparatista mozgalmak és a transznacionális bűnözői hálózatok közötti együttműködés megerősíti ezt a műveleti modellt. Ezek a szereplők eltérő politikai célokat követhetnek, ugyanakkor közös logisztikai és bűnözői hálózatokon keresztül együttműködnek.
A JNIM és az Azawad Felszabadítási Front közötti kapcsolat jól illusztrálja ezt a dinamikát, hiszen a katonai koordináció lehetővé teszi mindkét szervezet számára, hogy kihasználják az egymást kiegészítő képességeiket, egyúttal megőrzik a különálló parancsnoki struktúráikat és a politikai céljaikat.
A terrorizmus földrajzát kevésbé a területi ellenőrzés, mint inkább a mobilitást, a finanszírozást, a logisztikát és a kommunikációt összekötő hálózatok alakítják. A határvidékek, a kereskedelmi folyosók, az informális gazdaságok és a digitális infrastruktúrák gyakran nagyobb stratégiai értéket kapnak, mint az adminisztratív központok, mivel megkönnyítik az emberek, az erőforrások és az információk mozgását a joghatóságok között.
Ezek a dinamikák a hírszerzési prioritásokat is újradefiniálják. A militánsok azonosítása vagy az elszigetelt sejtek felszámolása elengedhetetlen, de a fő kihívás az, hogy rekonstruáljuk a szétszórt operatív funkciókat összekötő kapcsolatokat, mielőtt azok egy végrehajtható támadássá fajulnak. A hírszerzésnek ezért főként a hálózatokat kell vizsgálnia az elszigetelt szereplők helyett, inkább az interakciókat, mint az eseményeket, valamint az operatív ökoszisztémák is lényegesebbek, mint az egyes szervezetek.
A hálózatos fenyegetésekre adható válasz
Az operatív funkciók szétszóródása megváltoztatja azt, ahogyan a hírszerző szolgálatok értelmezik a terrorista fenyegetéseket és reagálnak rájuk. Ez az evolúció a hírszerzési tanulmányok területén az információgyűjtéstől a komplex operatív környezetek értelmezése felé történő szélesebb körű elmozdulást tükrözi, amely megkülönböztetés már régóta foglalkoztatja a hírszerzéssel foglalkozó szakembereket.
A hagyományos terrorizmusellenes küzdelem az operatívok azonosítására, a mozgások figyelemmel kísérésére és a tervezett támadások megakadályozására összpontosított. Ezek a feladatok elengedhetetlenek, de csak részleges képet nyújtanak, amikor a parancsnokság, a logisztika, a finanszírozás, a toborzás, a kommunikáció és a műveleti végrehajtás több joghatóság között oszlik meg.
A legfőbb elemzési feladat az, hogy rekonstruáljuk az ezeket a szétszórt funkciókat összekötő kapcsolatokat. Az egyik országban gyűjtött információk csak akkor nyerhetnek stratégiai jelentőséget, ha máshol gyűjtött pénzügyi nyilvántartásokkal, kommunikációs mintákkal, logisztikai mutatókkal vagy emberi hírszerzési adatokkal együtt vizsgáljuk azokat. Az egyes mutatók önmagukban ritkán magyarázzák a fenyegetést, a jelentőségük inkább az őket összekötő kapcsolatokban rejlik.
Ez az elemzési követelmény összhangban áll Herman nézetével, miszerint a hírszerzés értéke nagyrészt abból fakad, hogy a több forrásból gyűjtött információkat integrálja az elemző értékelésbe, ahelyett, hogy az egyes megfigyeléseket elszigetelten kezelné.
A stratégiai előny kevésbé függ a rendelkezésre álló információk mennyiségétől, mint attól a képességtől, hogy azonosítsuk azokat a kapcsolatokat, amelyek láthatatlanok maradnak, ha az egyes mutatókat külön-külön vizsgáljuk. A hírszerzés célja tehát az információgyűjtésen túl annak magyarázata is, hogy a szétszórt tevékenységek hogyan egyesülnek operatív képességet létrehozva.
A terrorista hálózatok már jóval azelőtt megfigyelhető jelzőket bocsátanak ki, hogy az operatív sejtek készen állnának a támadások végrehajtására. E jelek felismerése a hálózat kialakulásának korai szakaszában lehetőséget kínál a hálózat megzavarására, mielőtt annak különböző elemei teljes mértékben összekapcsolódnának.
A cél az, hogy megzavarjuk a terrorista hálózatokat, mielőtt a szétszórt funkciók összefonódnának és operatív hatékonyságot eredményeznének. A pénzügyi közvetítők, a kommunikációs csomópontok, a logisztikai közvetítők és az embercsempészési infrastruktúrák ezért prioritást élvező beavatkozási pontokká válnak.
Marokkó példája
A hírszerzési adatgyűjtés elengedhetetlen, de az operatív siker attól függ, hogy összekapcsolják-e a szétszórt jelzőket, rekonstruálják-e a funkcionális kapcsolatokat, illetve az elemzést időben operatív döntésekbe ültetik-e át.
Marokkó hasznos példát nyújt az új normához való alkalmazkodásra. A 2003. májusi casablancai merényleteket követően az ország terrorizmusellenes rendszere a különálló fenyegetések felderítéséről a terrorista hálózatok rekonstruálására váltott át, még mielőtt azok operatív érettséget értek volna el. Az intézményi reformok megerősítették a koordinációt a hírszerző szolgálatok, a bűnüldöző szervek és az igazságügyi hatóságok között, a Központi Igazságügyi Nyomozó Hivatal (BCIJ) 2015-ös létrehozása pedig tovább integrálta a hírszerzést az operatív beavatkozással.
A múlt évi Boudenib-művelet feltárta az Iszlám Állam száheli ágához kapcsolódó logisztikai infrastruktúrát. Egy idei marokkói–spanyol művelet pedig országhatárokon átnyúló pénzügyi és logisztikai hálózatokat tárt fel, majd júliusban felszámolták azt a hálózatot, amely közvetlen kapcsolatot tartott fenn a Száhel-övezetben tartózkodó vezetőkkel, valamint feltárták a felelősségi körök egyértelmű megosztását a felderítés, a beszerzés, a logisztika és a támadások előkészítése terén.
A siker az intézményi integrációtól függ, hiszen a hírszerző szolgálatok, a bűnüldöző szervek, a határőrség, a pénzügyi nyomozók, az igazságügyi hatóságok és a fegyveres erők mindegyike csak a műveleti kép egy-egy részét ismeri. Vagyis ezen perspektívák összehangolása lehetővé teszi, hogy a szétszórt megfigyelések stratégiai értékeléssé alakuljanak.
Ugyanez a logika érvényes nemzetközi szinten is. A terrorista szervezetek olyan joghatóságok határain átnyúlnak, ezért egyetlen állam sem képes ezeket átfogóan figyelemmel kísérni. A hírszerzési együttműködés tehát akkor a leghatékonyabb, ha a partnerek kiegészítő elemzési képességekkel járulnak hozzá, ahelyett, hogy egyszerűen csak nyers információkat cserélnének. A közös helyzetismeret attól függ, hogy a különböző operatív környezetekben összegyűjtött megfigyeléseket hogyan kapcsolják össze egy közös értékeléssé.
A Száhel-övezet a transznacionális terrorizmus jövőjének egyik legfontosabb kísérleti terepévé vált. Ami ott alakul ki, az nem csupán egy újabb regionális felkelés, inkább egy elosztott hálózatokra, funkcionális földrajzra és alkalmazkodó szövetségekre épülő új operatív modell. Ahogy ezek a hálózatok összehangolják tevékenységüket, a hírszerző szolgálatok számára a legfőbb kihívás az lesz, hogy megakadályozzák az instabilitás Afrika határain túli kiterjedését.
A Daesh Sahel által a száheli állam intézményei felett kialakítandó tartós befolyás kilátásait ma már távoli lehetőség helyett stratégiai vészhelyzetként kell kezelni, mivel egy ilyen fejlemény megváltoztatná a hírszerzési és biztonsági dinamikát mind az afrikai, mind az euro-atlanti színtéren. Ebben az értelemben a hírszerzés jövőbeli geopolitikája ugyanannyira függ majd a Száhel-övezetben zajló fejleményektől, mint a világ hagyományos hatalmi központjaiban hozott döntésektől.
Új kihívások Európa számára is
A regionális biztonsági helyzetet három koncentrikus biztonsági kör segít világosabban látni.
Az első kör Mali, Niger és Burkina Faso területét foglalja magába, főként a Liptako-Gourma régiót, amely az ISSP és a JNIM műveleti központja. Itt találhatók a parancsnoksági struktúrák, a kiképzőtáborok, a logisztikai bázisok, a toborzási hálózatok, valamint az adóbevételekből, a határon átnyúló csempészetből és az illegális kereskedelemből táplálkozó pénzügyi rendszerek.
A második kör a Guineai-öbölig terjed, beleértve Benint, Togót, Elefántcsontpart északi részét és Ghána északi részét. Itt a dzsihádista szervezetek logisztikai folyosókat, hírszerzési forrásokat, toborzóhálózatokat és a part menti kereskedelmi útvonalakhoz való hozzáférést keresnek. Az ezen államok északi határain tapasztalható nyomás azt a törekvést tükrözi, hogy kiterjesszék a műveleti hatókörüket, ugyanakkor útvonalakat nyitnak az Atlanti-óceán partja felé.
A harmadik Észak-Afrikáig és az euro-mediterrán térségig terjed. A prioritás a pénzügyi hálózatokra, a logisztikai közvetítőkre, a toborzási csatornákra, a propagandaplatformokra és a titkos támogató struktúrákra helyeződik át. Ezen a téren Marokkó stratégiai pozíciót foglal el a Száhel, az Atlanti-óceán, a Földközi-tenger és Európa metszéspontjában. A regionális hírszerzési együttműködésben betöltött szerepével együtt ez a pozíció Marokkót a nemzetközi terrorista hálózatok terjeszkedésének fő akadályává teszi. Az ISSP-hez hasonló szervezetek számára egy Marokkó ellen elkövetett sikeres támadás operatív, szimbolikus és stratégiai jelentőséget hordozna, mivel azt bizonyítaná, hogy képesek behatolni a régió egyik legerősebb biztonsági partnerébe.
A fentiekből kifolyólag a száheli dzsihádista hálózatok déli és északi terjeszkedése közvetlenül növeli Európa terrorfenyegetettségét, az illegális migrációs útvonalak kihasználását és a szervezett bűnözésből származó finanszírozás kockázatát. A térség államainak további gyengülése új migrációs hullámokat indíthat el, ugyanakkor Oroszország és más külső szereplők befolyásának növekedése szűkítheti az európai érdekérvényesítés lehetőségeit. Európa biztonsága ezért immár attól is függ, hogy képes-e a határvédelem mellett a pénzügyi, logisztikai és kommunikációs hálózatokat már a Száhelben, Észak-Afrikában és a mediterrán térségben összehangoltan felszámolni.
Kapcsolódó:
Borítókép: Wikimedia Commons
