A háborús évek alatt Oroszország egyik legsúlyosabb problémájává a munkaerőhiány vált. A demográfiai hanyatlás, a tömeges kivándorlás és a hadsereg elszívó hatása miatt már 1,5–2,5 millió dolgozó hiányzik a gazdaságból. A Kreml három irányból próbál megoldást találni – a munkaerő-tartalékok mozgósításával, a börtönmunka bővítésével és a bevándorlás ösztönzésével –, ám mindhárom újabb problémákat szül.
Oroszország számára az ukrajnai háború ma már főként demográfiai és ebből is eredeztethetően gazdasági kihívássá válik. A front folyamatos mozgósítása, a hadiipar végtelen kisgömböcösödése, valamint az ország hosszú ideje tartó népességfogyása együtt olyan munkaerőhiányt eredményezett, amely már a teljes gazdaság működését veszélyezteti.
Az orosz jegybank elnöke, Elvira Nabiullina említette, hogy a jelenlegi munkaerőhiány példátlan a modern orosz történelemben: a munkanélküliség valamivel 2 százalék felett mozog, emellett 1,5–2,5 millió dolgozó hiányzik a gazdaságból. Anton Kotyakov munkaügyi miniszter szerint 2030-ig mintegy 11 millió embert kellene bevonni a munkaerőpiacra, akiknek a
90 százaléka csupán a nyugdíjba vonulók pótlását szolgálná, míg körülbelül 800 ezer fő az újonnan létrejövő állások betöltésére lenne szükséges.
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a hadiipar szinte korlátlan keresletet támaszt a munkaerő iránt. Már 2024-ben 400–500 ezer dolgozó hiányzott a területről, köztük több mint százezer magasan képzett mérnök és szakember. (Mindez elsősorban a drónipart érinti, hiszen a civil drónszektorból jelenleg 14 500 szakember hiányzik, sőt az ágazat becslések szerint tíz éven belül mintegy 300 ezret igényel majd.)
A Kreml három irányból próbálja kezelni a problémát, ám mindegyik stratégia korlátokba ütközik.
Gyerekek, börtönlakók, migránsok
A legkézenfekvőbb megoldásnak az számított, hogy az állam megpróbál minél több olyan embert bevonni a munka világába, aki eddig részben vagy teljesen kívül maradt. Ennek részeként csökkentik az államilag finanszírozott egyetemi helyek számát, ösztönzik a fiatalok korábbi munkába állását – sőt felmerült annak lehetősége is, hogy a 14 éves „munkaképes” korhatárt akár 12 évre csökkentsék. (Az utóbbi természetesen súlyos aggályokat vet fel az ENSZ gyermekjogi egyezménye kapcsán.)
Emellett jelentősen csökkentették azoknak a foglalkozásoknak a számát is, amelyeket korábban egészségügyi vagy biztonsági okokból nem tölthettek be nők. Ez azonban nem fog számottevő eredményt hozni, mivel Oroszországban a nők foglalkoztatottsága nemzetközi összehasonlításban már most is magas, így jóval kisebb a mozgósítható tartalék, mint például a második világháború idején más országokban volt. Ami pedig a fiatalok korábbi munkába állítását illeti: hosszabb távon a gyerekmunka az oktatás rovására megy, csökkentve a humán tőke minőségét.
Második ötletként ott van a szovjet korokból jól ismert módszer, a börtönmunka kiterjesztése. A háború előtt az elítéltek elsősorban a büntetés-végrehajtási intézményekben dolgoztak, (például fa-, fém- vagy textilipari területen), de arra is akadt példa, hogy egyes vállalatok ideiglenesen alkalmazták a fogvatartottakat. A háború azonban ezt a tartalékot is jelentősen leamortizálta.
Több tízezer rabot toboroztak katonai szolgálatra, így a börtönben lévők száma jócskán lecsökkent.
Az adatok szerint 2021 végén még 465 ezer fogvatartott volt az orosz börtönökben, az idén májusra azonban a számuk 282 ezerre csökkent, vagyis kevesebb mint öt év alatt közel 40 százalékkal esett vissza. Maga a büntetés-végrehajtás is súlyos munkaerőhiánnyal küzd, az állomány több mint 30 százaléka betöltetlen, egyes régiókban az alsóbb vezetői beosztások hiánya eléri a 40-50 százalékot. Emiatt számos börtönt be is kellett zárni, vagyis a börtönmunka egyáltalán nem jelent olyan tartalékot, mint amilyennel a Kreml eredetileg kalkulált.
És végül: a külföldi munkaerő bevonása. Oroszország hagyományosan a közép-ázsiai országokból fogadott nagy számban vendégmunkásokat, de az utóbbi években a toborzást igyekezett kiterjeszteni Indiára, Észak-Koreára, Kínára, Bangladesre és Srí Lankára is. Ennek keretében a Kreml elindította az „Ideje Oroszországban élni” programot, amely a képzett külföldiek letelepedését kívánja megkönnyíteni.
A gyakorlatban azonban ez a stratégia is számos akadályba, elsősorban az idegengyűlölet növekedésébe ütközik.
A 2024-es Crocus City Hall-i terrortámadást követően Oroszországban jelentősen nőtt a xenofóbia, a migrációval kapcsolatos elemzések és újságcikkek 84 százaléka negatívvá vált, a közösségi médiás gyűlöletbeszéd pedig több mint hétszeresére nőtt. Állami szinten ez a közép-ázsiai munkavállalókat érintő fokozott diszkriminációban, rendőri razziákban és a migránsellenes retorika kormányzati szintű erősödését jelentette. Nő azon régiók száma, ahol korlátozzák a külföldiek foglalkoztatását, szigorodnak a kitoloncolási szabályok, még a nem oroszul beszélő migráns gyermekek is több akadályba ütköznek az iskolai beiratkozáskor. A duma olyan törvényjavaslatot is tárgyal, amely mintegy egymillió, az Eurázsiai Gazdasági Unióból érkező munkavállalóra is kiterjesztené a korlátozásokat.
Ennek következtében a migráció már nem lesz képes ellensúlyozni a munkaerőhiányt. 2025 januárja és 2026 januárja között a külföldiek száma 10 százalékkal csökkent Oroszországban, az építőiparban dolgozó vendégmunkásoké pedig 15-20 százalékkal esett vissza. Az idegengyűlölő migrációs politikával pedig nem lesz egyszerű tömegeket csábítani külföldről az orosz gazdaságba.
A munkaerőhiány mára Oroszország egyik legfontosabb gazdasági korlátjává vált. A demográfiai hanyatlás, a háborús mozgósítás és a hadiipar növekvő munkaerőigénye olyan ördögi kört alakított ki, amelyből a Kreml egyelőre nem talál kiutat. A három, alkalmazandó stratégia legfeljebb átmeneti enyhülést hozhat, de egyik sem képes megfordítani a népességfogyásból eredő negatív tendenciákat. A háború folytatásához sok emberre és nagyobb gazdasági kapacitásra lenne igény, ám közben épp az a munkaerő fogy el, amelyre e gazdaság hosszú távú, biztonságos működtetéséhez a legnagyobb szükség lenne.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
