Az Európai Unió évekig hitt a piac mindent gyógyító erejében, ám Kína közben épp annak segítségével építette fel a világ legbrutálisabb ipari és kereskedelmi rendszerét. Brüsszel így a késésbe beleragadva azt próbálja kitalálni, hogyan kellene erre reagálni. A válasz többnyire vámokból, kereskedelmi védelmi eszközökből, a de-risking nevű varázsszóból, valamint az iparmentés szükségességének hangoztatásából áll.
Lassan kiürül az a kereskedelmi partnerségi viszony, amit tíz éve még igen szívesen emlegettek Brüsszelben és Pekingben egyaránt. A blokk és az ázsiai nagyhatalom között kialakult konfliktus csak alapjaiban kap ideológiai színezetet, a bajok forrásai az iparpolitikai törekvések, mivel a kínai gyártás, technológiai robbanás és kereskedelem annyira domináns lett, hogy az, kiegészülve az Egyesült Államok hasonló törekvéseivel, az európai ipar versenyképességének gyors visszaesését indította el. Olyannyira, hogy a 21. század elejének amerikai árzuhanását és a munkahelyvesztést jelentő China Shock után a jelenlegi helyzetet csak második kínai sokk néven emlegetik. De míg az elsőben a fogyasztási cikkek dömpingje okozta a hanyatlást az USA-ban és Európában a zöldtechnológiás termékek áradata veszélyezteti az ipart.
A párhuzam nem erőltetett: az Európai Bizottság adatai szerint az EU Kínával szembeni árukereskedelmi deficitje tavaly 359,8 milliárd euróra nőtt, az uniós export 6,5 százalékkal csökkent, a Kínából érkező import viszont 6,4 százalékkal emelkedett (2015-höz képest a kínai behozatal értéke 89 százalékkal ugrott meg). Ez önmagában nem azt jelenti, hogy Kína „pusztítja el” az európai ipart. A kereskedelmi deficit nem azonos az ipar összeomlásával, márpedig az európai gazdaság teljesítményét számos, Kínától független tényező is rontja, mint például az energiaárak, a szabályozási terhek, a magasabb finanszírozási költségek és az immár egyre nagyobb problémákat okozó európai lemaradás a beruházások terén. Kína valóban katalizátorrá vált, hiszen az ipari küzdelem épp egy olyan időszakban kezdett el leginkább tombolni, amikor Európa versenyképessége amúgy is meggyengült. Peking iparpolitikája egyre több olyan ágazatban teszi próbára az európai vállalatokat, amelyek korábban a kontinens gazdasági erejének az alapját jelentették. Az EB tavalyi adatai szerint az EU-ba importált ipari termékek a Kínából származó teljes behozatal 97,3 százalékát tették ki, míg az alapanyagok mindössze 2,4 százalékot. A legnagyobb mennyiségben importált ipari termékek a gépek és járművek voltak (54,4 százalék), ezt követték az egyéb ipari árucikkek (33) és a vegyi anyagok (9,8). Az ipari termelési láncok és a technológiai ágazatok küzdelme tulajdonképpen már eldőlt, mivel Brüsszel és az európai ipari elit csak későn ismerte fel és tudta értelmezni az új kínai irányokat. A 2015-ben bemutatott Made in China 2025 program csupán egy fejlesztési tervnek tűnt, valójában
Peking nyíltan meghirdette benne a vezető helyre való igényét az olyan stratégiai ágazatokban, amelyekben Európa és az Egyesült Államok korábban egyértelmű előnyt élvezett.
Mit hittek Európában? Nagyjából azt, hogy a kínai vállalatok képesek lehetnek olcsón és nagy mennyiségben termelni, de a csúcstechnológiában és az innovációban nem tudják utolérni a nyugati cégeket. Különösen igaz volt ez a vélekedés a talán legfontosabb ágazatnak számító autóipari körökben. Az európai gyártók ugyanis abból indultak ki, hogy a kínai vállalatok legfeljebb a saját piacuk alsóbb szegmenseiben lehetnek sikeresek. Aztán kiderült, hogy a gyors felzárkózást követően bizonyos technológiákban – mindenekelőtt az elektromos járművek és az akkumulátorok területén – egészen új versenytempóra váltottak, ami az elektromosok terén az élvonalba repítette őket. Az EU e hibás feltételezés miatt már 2024 végén 17 és 35,3 százalék közötti kiegyenlítő vámokat vetett ki a Kínából importált elektromos autókra. Ez a lépés önmagában is meghökkentő volt attól a Brüsszeltől, amely Amerika Kína-politikáját agresszív, protekcionista és gazdaságilag kockázatos stratégiának tekintette. Csakhogy Trump újbóli elnökké választása alaposan felforgatott mindent. A brüsszeli elemzők és politikusok zöme abban reménykedett, hogy az Egyesült Államokkal közösen fel lehet lépni a kínai állami támogatások és piaci torzulások ellen. Ehelyett Washington Európával szemben került kereskedelmi konfliktusba, a kontinens így egyszerre két tűz, az amerikai protekcionizmus és a kínai ipari versenyprés között találta magát.
El lehet-e „rabolni” egy kontinens iparát?
Kína feldolgozóipari felemelkedése valóban az elmúlt évtizedek egyik legmeghatározóbb gazdasági folyamata. Az ENSZ Iparfejlesztési Szervezete (UNIDO) szerint az ázsiai nagyhatalom ma már a világ feldolgozóipari hozzáadott értékének közel 30 százalékát állítja elő, szemben az ezredfordulós mintegy 6-tal, ezzel párhuzamosan az Európai Unió részesedése 30-ról 17 százalékra csökkent. A globális ipari erőviszonyok átrendeződése azonban önmagában nem bizonyítja azt az állítást, hogy Kína „elvette” Európa iparát – a pekingi irányítású verseny egyszerűen szintet lépett.
Az előnyük egyik legvitatottabb eleme ugyanakkor valóban az az állami támogatási rendszer, amelyet minden oldalról támadtak a piactorzító hatása miatt. Az OECD júniusban közzétett adatbázisa szerint 2005 és 2024 között a kínai ipari vállalatok átlagosan három–nyolcszor nagyobb állami támogatásban részesültek, mint az OECD-országok cégei. A szervezet becslése alapján ezen összegek a globális piaci részesedésük növekedésében közel 60 százalékos szerepet játszottak, míg az összes vizsgált vállalat esetén ez az arány átlagosan 22 százalék volt. Ez arra utal, hogy a kínai modell versenyképessége egy tudatosan felépített iparpolitikai rendszerből is fakad, csakhogy kizárólag ezzel magyarázni a kínai sikert, még mindig téves út.
A több mint 1,4 milliárd fős belső piac, a rendkívül sűrű ipari klaszterek, a fejlett beszállítói hálózatok és a gyors technológiai fejlődés egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a kínai vállalatok számos stratégiai ágazatban – az elektromos járművektől az akkumulátorokon át a napelemekig – globális szereplővé váltak. Amikor tehát Brüsszel tisztességtelen versenyről beszél, valójában a világkereskedelmi szabályokat kérdőjelekkel bombázó párhuzamos gazdasági modellek küzdelmére gondol.
Azt szintén felismerte, hogy a gazdasági függőség biztonságpolitikai kérdés is.
Kína az elmúlt években jelentősen kibővítette az exportellenőrzési és gazdasági biztonsági eszköztárát, emellett főszerepet tölt be több kritikus nyersanyag globális ellátási láncaiban. Az Európai Unió hivatalos politikájában ezért hangsúlyosabbá vált a de-risking, vagyis a stratégiai kockázatok csökkentése. Kaja Kallas uniós külügyi és biztonságpolitikai főképviselő szerint a Kínától való függőség mérséklése költséges lesz, de elkerülhetetlen. Felmerült a kérdés: elképzelhető-e Kína és az EU között egy kereskedelmi háború lehetősége? A válasz egy egyértelmű talán. Az Európai Tanács júniusi ülésén elhangzottak szerint az EU továbbra is a párbeszéd fenntartására törekszik, ugyanakkor fokozatosan bővíti kereskedelemvédelmi és gazdaságbiztonsági eszköztárát. A cél Kína gazdasági elszigetelése helyett az európai ipar versenyképessége és mozgásterének erősítése. Ami a problémát okozza, az az, hogy ehhez olyan saját, protekcionista elemekkel telepakolt iparpolitikát kellene kovácsolnia, amely feladná a nyitott gazdasági modell alapelveit, éppen azokat, amelyekből Európa évtizedeken keresztül profitált.
Mosoly és páncélököl
A legrosszabb, amit Brüsszel kitalálhat, ha a kínai, egyébként sok összetevőből álló problémára egyetlen megoldást próbál alkalmazni. Jobb híján ezt vámoknak nevezzük, ám azokkal nem a problémát szüntetik meg, csupán a célzott megoldást tolják el bizonytalan időpontra. Ha Európa a kínai termékekre automatikusan vámot vetne ki, akkor a saját fogyasztóit és iparát büntetné, a tagállamok ráadásul aligha fognak egyetlen, hatalmas Kína-ellenes vámcsomag mögé felsorakozni. A kínai gazdasági kapcsolatok országonként eltérő súlya, az egyes vállalatok lobbitevékenysége és a megtorlástól való félelem garantálná a belső vitát.
Ha viszont célzott, egymást erősítő kereskedelmi eszközöket (importvédelmi intézkedéseket, támogatási vizsgálatokat, óvatos közbeszerzési korlátozásokat stb.) alkalmaz, közben pedig új beszállítói és exportpiaci kapcsolatokat épít, akkor már valóban gazdasági ellenálló képességről beszélhetünk. A Bizottság fokozatosan bővíti is a rendelkezésére álló eszközöket, júliusban például fejlesztette az importfelügyeleti mechanizmusát, hogy gyorsabban tudjon reagálni a kereskedelmi egyensúlytalanságokra, ugyanakkor szigorított szabályok léptek életbe az európai acélipar védelmére a globális túlkapacitással szemben.
Az EU az idén is folyamatosan építi az új kereskedelmi kapcsolatrendszerét. Az Indiával folytatott tárgyalások januárban zárultak le, Ausztráliával két hónappal később, míg a legnagyobb falatnak számító Mercosur-megállapodás ideiglenes alkalmazása május 1-jén kezdődött meg. Ez arra utal, hogy Brüsszel alternatívát keres a világkereskedelmi kihívásokra, de változatlanul globalista szemléletben.
És természetesen ott van a kereskedelmi páncélökölnek is csúfolt kényszerítő intézkedések elleni eszköz, amelyről igen sokat beszélnek, de soha nem alkalmazták. Még. A rendeletet kifejezetten azzal a céllal hozták létre, hogy keményen reagáljon, ha egy unión kívüli ország gazdasági zsarolással, az import blokkolásával, azonnali vámokkal akar politikai döntést kicsikarni egy tagállamból vagy magából az EU-ból. A válasz a radikális kereskedelmi szigorításoktól és a külföldi közvetlen tőkebefektetések korlátozásától a külföldi szabadalmak uniós védjegyének felfüggesztésén át egészen az adott ország uniós közbeszerzési eljárásaiból való teljes kitiltásig terjedhet. Kérdés, hogy akár az Egyesült Államok, akár Kína esetében Brüsszel mikor jut el odáig, hogy egy gazdasági lépést már kényszerítésnek érez. Még nagyobb kérdés, hogy ebben az esetben meri-e majd alkalmazni a páncélöklöt. Ha igen, az gyakorlatilag egy totális kereskedelmi és gazdasági háború nyitánya lehet.
Ahogyan Kína egy évvel ezelőtt keményen megleckéztette az Egyesült Államokat a ritkaföldfém-korlátozásokkal, úgy néhány azonnali és célzott intézkedése élesítésre vár az esetre, ha az EU gazdasági nehéztüzérséggel próbálkozna ellene. Ezen válaszlépések középpontjába egy-egy ország, ágazat vagy termékcsoport kerülhet, ami azonnali megosztottságot okozna a blokkon belül, lévén a tagállamok gazdasági kitettsége Kínával kapcsolatban jelentősen eltér. Az EB valójában készül a háborúra (Maroš Šefčovič kereskedelmi biztos figyelmeztette Pekinget, hogy amennyiben nem lesz előrelépés a napi 1 milliárd eurós kereskedelmi hiány növekedésének visszafordításában, Brüsszel intézkedéseket fog hozni), amely októberben robbanhat ki – elméletileg ekkor jár le a kulcsfontosságú ritkaföldfémek exportszigorítására vonatkozó „fegyverszünet”. Az EU már kifejezetten számol az ellátási láncokkal kapcsolatos konfliktusokkal, így egy válságkezelő csoportot állított fel a Kínával kapcsolatos ritkaföldfém-kockázatokra összpontosítva. Miután Peking a ritkaföldfémek bányászatában és finomításában is domináns szereplő, így egy újabb exportkorlátozási konfliktus közvetlenül rombolná az autóipart és a félvezetőgyártást. Brüsszel legnagyobb félelme tehát nem a dömping, inkább az, hogy
egy kínai konfliktus eredményeképpen bizonyos alapanyagok esetén egyszerűen nem lesz alternatívája.
Amire igen nagy szükség lenne, az egy kiterjesztettebb együttműködés az Egyesült Államokkal, méghozzá Kína megfékezése érdekében. Csakhogy Washington jelenlegi politikája pont ezt az együttműködést lehetetleníti el. Az USA számára Európa már kisebb mértékben szövetséges, nagyobb mértékben versenytárs és kereskedelmi ellenfél. Trumpnál ráadásul soha nem lehet tudni, melyik dominál éppen, pedig az amerikai érdekek is a gazdasági összeborulás mellett szólnának: ha Európa elveszíti a specializált ipari kapacitásait, az nem csak az európai gazdaság problémája lesz. Az Egyesült Államok is kevesebb alternatív beszállítóval maradna egyedül, miközben Kína iparának a súlya egyre nagyobb.
Brüsszel azonban nem várhat arra, hogy Washington újra felfedezze a szövetségi politika előnyeit.
Mindez csupán az alapproblémát világítja meg még élesebben, hiszen Európa valódi gondja az Egyesült Államok vagy Kína helyett saját maga. Az unió ugyanis túl sokáig ringatta magát abba a hitbe, hogy a globalizáció áldásos hatásait kiélvezve elég lesz olcsón vásárolnia, szolgáltatnia és természetesen szabályoznia, az ipari kapacitásait érintetlenül hagyva, bízva az exportpolitikájának örökkévalóságában. Ha valami, a kínai zöldenergiás technológiák piactarolása megmutatta, hogy mekkorát tévedett.
Ezért lehet kijelenteni, hogy Kína nem valamiféle misztikus geopolitikai szörnyeteg lett, inkább egy sajátos állami-ipari modell szerint működő óriási és versenyképes gazdasággá vált, mert időben felismerte a stratégiai iparágak jelentőségét és következetesen fejlesztette is azokat. Európa ezzel szemben folyamatosan a piac gyógyító erejét emlegette, most pedig (megkésve bár, de törve is) kétségbeesetten próbálja korrigálni a tévedését. A két gazdasági modell egyre több stratégiai ágazatban ugyanazért a piacért és ipari kapacitásért versenyez egymással – eddig messze nem Európa előnyére.
Hogy lesz-e kereskedelmi háború, hónapokon belül kiderül. A fő problémát inkább az okozza, hogy ha lesz, és az EU bezárja a kapukat a kínai támadók előtt, marad-e egyáltalán annyi az iparából, amelyért még érdemes lehet harcolni.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Christophe Licoppe
