Szaúd-Arábia, Törökország és Pakisztán kölcsönös védelmi megállapodása túlmutathat a jelenlegi iráni válságon. A Mekkában aláírt egyezmény egy önállóbb közel-keleti biztonsági rendszer alapja lehet, amely Washington, Izrael, Irán, India és idővel Kína stratégiai számításait is átírhatja.
Szaúd-Arábia, Törökország és Pakisztán augusztus 7-én írta alá a Mecca Joint Defence Agreementet, vagyis a mekkai közös védelmi megállapodást. Mohammed bin Szalmán szaúdi koronaherceg, Recep Tayyip Erdoğan török elnök és Sebaz Saríf pakisztáni miniszterelnök ezzel egy olyan biztonsági konstrukciót hozott létre, amelynek a jelentősége túlnyúlhat az iráni háború jelenlegi szakaszán. A folyamat ráadásul jóval korábban kezdődött: Hakan Fidan török külügyminiszter szerint a megállapodást több mint két és fél éven keresztül készítették elő, vagyis a térség jelenlegi konfliktusa felgyorsította és felértékelte a kezdeményezést.
Az alku legerősebb pontja a kollektív védelem vállalása: a dokumentum szerint az egyik tagállamot érő fegyveres támadást mindhárom ország elleninek tekintik. Fidan ezt technikai értelemben a NATO 5. cikkelyéhez hasonlította. A párhuzam egyelőre csak részleges, mivel nincs integrált katonai parancsnokság, valamint az egyes válsághelyzetekben nyújtandó segítség részleteit sem rögzítették nyilvánosan. Lesz ugyanakkor miniszteri szintű bizottság, Szaúd-Arábiában pedig állandó titkárság kezdi meg a működését. A politikai kötelezettség tehát már megszületett, a katonai végrehajtás szabályainak a kialakítása pedig most következik.
Az aláírás helyszíne külön figyelmet érdemel, hiszen Mekka az iszlám legszentebb városa, így szimbolikus jelentősége van annak, hogy itt vállalt kölcsönös védelmet a muszlim világ három jelentős állama.
A hivatalos közlemények nem tulajdonítanak valláspolitikai jelentést a helyszín kiválasztásának, ezért ebből önmagában nem következik egy vallási alapon szerveződő katonai blokk kialakításának a szándéka. A jelkép ereje ettől még megmarad: egy arab nagyhatalom, egy NATO-tag török állam és az egyetlen, nukleáris fegyverrel rendelkező muszlim ország éppen Mekkában kötötte össze a biztonságát. Az „iszlám NATO” elnevezés katonailag ma még túlzás, politikai értelemben azonban érthető, hogy miért kezdett gyorsan terjedni.
A három tag képességei nagyrészt kiegészítik egymást. Pakisztánnak sok katonája, jelentős katonai tapasztalata és nukleáris elrettentő képessége van, az egyezmény ugyanakkor nem mondja ki, hogy Iszlámábád atomernyője automatikusan kiterjedne a partnereire. Szaúd-Arábia elsősorban a pénzügyi súlyával és a muszlim világban betöltött politikai szerepével erősíti a konstrukciót, Törökország pedig nagy hagyományos haderőt és gyorsan fejlődő hadiipari hátteret kapcsol hozzá. Ankara NATO-tagsága miatt a háromoldalú rendszer kapcsolatban marad a nyugati katonai infrastruktúrával is.
Minden résztvevő mást keres a szövetségben
Pakisztán számára a megállapodás lehetőséget ad a katonai súlyának geopolitikai felértékelésére. Az ország gazdasági ereje jóval elmarad a katonai képességeitől, így Iszlámábád stratégiai erőforrássá alakíthatja a haderejét és a nukleáris státuszát. Szaúd-Arábiával már tavaly szeptemberben kölcsönös védelmi megállapodást kötött, amely egy több évtizedes katonai együttműködésre épült: Pakisztán régóta kiképzési és katonai segítséget nyújt a királyságnak, jelenleg pedig mintegy nyolcezer pakisztáni katona mellett vadászgépek és légvédelmi eszközök is állomásoznak Szaúd-Arábiában. Törökország bevonásával ez a kétoldalú kapcsolat jóval szélesebb regionális biztonsági rendszerré fejlődhet. Az előnyök mellé persze kockázat is társul, mivel egy jövőbeli indiai–pakisztáni válság, egy újabb szaúdi–iráni konfliktus vagy a térségben működő fegyveres csoportok támadásai esetén tisztázni kellene, hogy meddig terjed a kölcsönös segítségnyújtás. A szerződés valódi értékét éppen ezek mutatják majd meg.
Szaúd-Arábia lényegében stratégiai biztosítást vásárol. Rijád számára az elmúlt évek tapasztalata azt mutatta, hogy az amerikai katonai jelenlét önmagában nem teszi sérthetetlenné az Öböl infrastruktúráját. Az iráni háború idején támadások érték a térség energiatermelő államait, Hormuz lezárása pedig közvetlenül érintette a legfontosabb bevételi forrásukat. A szaúdi gazdasági átalakulás, a Vision 2030 sikere hosszú távú stabilitást igényel, ezért a királyság számára észszerű több biztonsági kapcsolat létesítése. A Washingtonnal való viszony megmarad, ám emellett Rijád csökkenti annak a kockázatát, hogy egyetlen külső nagyhatalom döntéseitől függjön a védelme. Izraeli biztonságpolitikai elemzők szerint is ez a szaúdi részvétel egyik fő mozgatórugója.
Törökország számára a paktum egy regionális hatalmi multiplikátor. Ankara úgy válhat egy közel-keleti biztonsági rendszer egyik központi államává, hogy közben megtartja a NATO-tagságát és az abból fakadó katonai előnyöket. A török vezetés ezért hangsúlyozza, hogy a mekkai egyezmény kiegészíti a meglévő szövetségi kapcsolatokat. Jogilag ez addig tartható, amíg a két kötelezettségrendszer nem ütközik: az Észak-atlanti Szerződés 8. cikkelye előírja, hogy a tagok ne vállaljanak a NATO-szerződéssel ellentétes nemzetközi kötelezettséget. Ennek a próbatétele egy olyan válság lenne, amelyben Ankara közel-keleti partnerének az érdekei és a NATO-tagállamok stratégiai céljai eltérnek egymástól. Törökország így azt teszteli, hogy működhet-e egyszerre két kollektív biztonsági rendszer meghatározó szereplőjeként.
Egyiptom lehet a következő láncszem
Az egyezmény nyitott a bővítésre, Erdoğan pedig már jelezte, hogy több ország csatlakozását is elképzelhetőnek tartja, Fidan pedig Egyiptomot nevezte meg lehetséges következő tagként. Ennek jóval az esélye, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Egyiptom, Törökország, Pakisztán és Szaúd-Arábia tavasz óta R4 néven rendszeresen egyeztet regionális kérdésekről: az első külügyminiszteri találkozójuk márciusban volt, június 21-én Kairóban pedig már a negyedik konzultációt tartották. Egyiptom tehát nem kívülállóként lépne be egy kész szövetségbe, hanem annak a politikai négyesnek a tagja, amelyből a másik három ország továbblépett a kollektív védelem felé. Kairó csatlakozása a paktumot valódi közel-keleti súlyú katonai pólussá emelné.
Akiknek kellemetlen lehet az iszlám NATO
Az első kérdés Irán helyzete. Fidan hangsúlyozta, hogy az egyezmény nem Teherán ellen irányul, és az iráni reakció is meglepően visszafogott volt. Eszmail Baghaei külügyi szóvivő augusztus 10-én azt mondta, hogy Iránnak nincs oka tartani a konstrukciótól, sőt kedvezőnek nevezte, ha a régió országai inkább maguk gondoskodnak a saját biztonságukról. Azonban vannak feltételeik: Teherán egy olyan rendszert támogatna, amely szerinte helyesen azonosítja a térség fenyegetéseit, és Baghaei ebben az összefüggésben Izraelt nevezte meg. Teherán tehát megpróbálja a saját narratívájába illeszteni a paktumot, hosszabb távon azonban egy szaúdi–török–pakisztáni katonai együttműködés képes lehet korlátozni az iráni nyomásgyakorlást az Öbölben.
Izrael számára az új konstrukció ennél komolyabb dilemmát okozhat. Jeruzsálem augusztus 8-ig nem adott hivatalos választ a paktumra, azonban az izraeli biztonságpolitikai közegben már megjelent az aggodalom. Az izraeli Institute for National Security Studies biztonságpolitikai intézet egyik szakértője szerint a megállapodás megnehezítheti a szaúdi–izraeli viszony normalizációját, mivel Rijád több biztonsági opcióhoz jut, Törökország és Pakisztán pedig kifejezetten kritikus Izraellel szemben. Szaúd-Arábia számára így csökkenhet annak a stratégiai szükségessége, hogy biztonsági szempontból is közeledjen Izraelhez. Mindez azért fontos az Ábrahám-megállapodások szempontjából, mert Washington és Jeruzsálem hosszú ideje a szaúdi csatlakozást tekinti a normalizáció következő nagy lépésének.
India szempontjából Pakisztán a legérzékenyebb elem. Újdelhi hagyományos katonai ellenfele most két olyan regionális hatalommal vállalt kölcsönös védelmet, amelyekkel India a saját kapcsolatait is építi, és ez felveti azt a kérdést, hogy miként értelmezné Rijád és Ankara az „egyik elleni támadás mindannyiuk elleni támadás” elvét egy következő indiai–pakisztáni fegyveres konfliktusban. A helyzet ugyanakkor korántsem egyértelműen India-ellenes: Szaúd-Arábia jelentős gazdasági kapcsolatokat ápol Újdelhivel, Törökországnak pedig szintén megvannak a saját érdekei Dél-Ázsiában. A paktum egyik legnehezebb próbája tehát az lehet, hogy a tagok miként kezelnek egy olyan konfliktust, amelyben a biztonsági kötelezettségük és a különálló gazdasági érdekeik eltérő irányba mutatnak. Az indiai politikai közbeszédben már most erőteljes vita indult a mekkai egyezmény lehetséges következményeiről.
Washington számára még kérdés, hogy veszteség vagy tehermegosztás
Az Egyesült Államok első reakciója feltűnően visszafogott volt: az aláírást követő órákban, sőt másnap sem érkezett érdemi hivatalos washingtoni értékelés. Ennek jó oka lehet, mert amerikai szemszögből a paktum egyszerre lehetőség és kockázat. Donald Trump régóta nagyobb tehervállalást vár az amerikai szövetségesektől, azaz ebben az olvasatban ez a három, Washingtonhoz kötődő ország saját pénzből és katonai képességekből épít regionális elrettentést. Az amerikai érdek akkor sérülhet, ha az együttműködés önálló stratégiai központtá válik, csökkenti Washington befolyását Rijád felett vagy tovább nehezíti a szaúdi–izraeli viszony normalizációját. Az amerikaiak kivárása így észszerű, hiszen az egyezmény iránya egyelőre nem eldöntött.
A legjelentősebb változás a Közel-Kelet biztonsági architektúrájában lehet. Az Öböl országai évtizedeken át az amerikai katonai fölényre építették a külső biztonságuk jelentős részét, és a saját fegyverkezésük, regionális kapcsolataik ezt csupán kiegészítették. A legutóbbi konfliktusok során azonban kiderült, hogy az amerikai jelenlét nem garantál teljes sérthetetlenséget, Washingtonnak politikai és katonai korlátai vannak. A mekkai paktum ezért a stratégiai autonómia irányába mutató folyamat része, azaz egy olyan, többrétegű rendszer kezd kialakulni, amelyben az amerikai ernyő mellett immár nagyobb szerepet kapnak a regionális államok védelmi megállapodásai – vagyis ez még nem egy posztamerikai Közel-Kelet, viszont már kevésbé kizárólag amerikai központú térség.
Kína paradox módon még jól is járhat
Ebben a változó rendszerben Kína helyzete különösen érdekes, mivel hatalmas gazdasági érdekeltségeket épített ki a Közel-Keleten, az iráni háború alatt pedig az Öböl államai az ázsiai nagyhatalomtól is azt várták, hogy a gazdasági befolyásával gyakoroljon nyomást Teheránra. A kínai vezetés diplomáciai szerepet vállalt és a regionális rendezést sürgette, ugyanakkor kerülte az amerikai típusú katonai biztonsági garanciák átvállalását. Rövid távon ezért a mekkai megállapodás előnyt is jelenthet Pekingnek, hiszen ezáltal olyan államok erősítik a védelmüket, amelyekkel Kína fontos gazdasági kapcsolatokat tart fenn, viszont a biztonság költségeit továbbra sem Peking fizeti. Pakisztán szoros kínai kapcsolata miatt a jelenlegi egyezmény Kína-ellenes blokká minősítése igencsak nehezen lenne védhető.
Hosszabb távon azonban megjelenhet egy másik geostratégiai olvasat. Halford Mackinder brit geológus klasszikus eurázsiai gondolkodása, illetve még inkább Nicholas Spykman amerikai politológus Rimland-elmélete arra hívja fel a figyelmet, hogy az eurázsiai szárazföld peremterületeinek a politikai és katonai szervezettsége meghatározó lehet a nagyhatalmi erőegyensúlyban. Ha a török–szaúdi–pakisztáni együttműködés Egyiptommal vagy más államokkal tovább bővül, létrejöhet egy Törökországtól Dél-Ázsiáig húzódó, katonailag egyre szervezettebb térség.
Nincs bizonyíték arra, hogy Washington ezt Kína bekerítésének eszközeként építené,
ahogy Pakisztán kínai kapcsolatai is épp ellenkező irányba mutatnak. Egy későbbi amerikai–kínai nagyhatalmi konfliktusban viszont ennek az övezetnek az orientációja stratégiai jelentőségűvé válhat. A mekkai paktum legjelentősebb következménye ezért talán az, hogy a Közel-Kelet gazdasági multipolaritását egy biztonsági multipolaritás követi. Az, hogy ebből valóban egy „iszlám NATO” születik-e, az az első komoly válság során kiderül: egy védelmi szövetség erejét végül az mutatja meg, hogy a tagjai mekkora politikai és katonai kockázatot hajlandók vállalni egymásért.
Kapcsolódó:
