Vietnám, Irak, Afganisztán. Három különböző konfliktus, három különböző korszak, mégis ugyanaz a forgatókönyv: egy gyorsnak ígért beavatkozásból egy-két évtizedes konfliktus lesz. Miért? Mert az amerikai intézményrendszer politikailag biztonságosabbá teszi egy kudarcba fulladt háború folytatását, mint annak lezárását.
Ha létezik kifejezés, amely a legfrappánsabban leírja a második világháború utáni amerikai külpolitika legerősebb jellemzőjét, akkor az a forever war, vagyis a végtelen háború. Vietnám, Irak, Afganisztán, majd a kisebb intenzitású katonai műveletek Szíriában, Szomáliában vagy a Száhel-övezetben, újabban Ukrajna és valószínűleg Irán: a helyszínek változnak, de a forgatókönyv állandó. Az Egyesült Államok rendszerint gyors katonai részgyőzelmet arat, eltávolítja a rezsimet vagy szétveri az ellenséges hadsereget, majd hosszú évekre – gyakran évtizedekre – beleragad egy kilátástalan konfliktusba. A végén kapkodó kivonulással zárul a jelenléte, amely után újra és újra fellángol a vita: ki rontotta el?
A legtöbben személyi felelősöket keresnek: hibázott az elnök, rosszul kalkulált a Pentagon, túl optimista volt a hírszerzés, a diplomaták és a CIA félreértelmezte a helyi viszonyokat stb. Részigazság mindegyik magyarázatban lehet, ugyanakkor egy ekkora katonai és politikai gépezet esetén mindegyik túlzóan leegyszerűsítettnek tűnik. Ha ugyanaz a hiba több mint fél évszázadon keresztül újra és újra megismétlődik, felmerül a gondolat, hogy talán az emberek mögött álló rendszerrel van a probléma, nem pedig magával az emberrel.
Elnökök a fogaskerekek közt
Az USA elhúzódó háborúinak az okát sok közgazdász az „elsüllyedt költségek csapdájával”, népszerűbb nevén a Concorde-effektussal magyarázza – nem kizárólagos okként, de olyan jelenségként, amely nagyban befolyásolja a döntéshozókat egy-egy konfliktus hosszú elnyújtásában. A kifejezés azt a gazdasági-pszichológiai folyamatot jelenti, amely során a vezetők (legyenek vállalati vagy politikai döntéshozók) pusztán azért nem hagynak félbe egy jól láthatóan nagy károkkal fenyegető folyamatot, mert előzőleg már túl sok pénzt és erőforrást öltek bele. A jelenség nem véletlenül kapta a nevét, annak idején a Concorde-projekt erőszakos folytatásával és hatalmas beruházásaival végül a legrosszabb forgatókönyvet valósultak meg. A Concorde-effektusnak törvényszerűen és mindig ugyanaz a tanulsága: az elsüllyedt költségek nem befolyásolhatják a következő stratégiai lépéseket, mert annak visszafordíthatatlan és rendkívül súlyos következményei lesznek, amelyek a teljes összeomláshoz vezethetnek.
A kifejezés kiválóan alkalmazható az USA elhúzódó háborúi esetében. A politikusok hajlamosak a végtelenségig nyújtani és eszkalálni azokat pusztán azért, mert az addigi katonai befektetések túl magasak már ahhoz, hogy beismerjék a tévedésüket, így
a hatalmuk és a pozíciójuk megingathatatlansága érdekében még több erőforrást biztosítanak a konfliktus elnyújtása és a győzelem reménytelen elérése érdekében.
Amerika proxyháborúi esetében ez fokozottan igaz: az ukrajnai például klasszikus példája annak, hogyan lehet egy olyan konfliktust az eszkaláció felé elvinni, ahol az ellenfél atomhatalmi státusza, humán erőforrásainak kimeríthetetlensége és gazdasági rezisztenciája egyértelműen lehetetlenné teszi a gyors eredmények elérését.
Az amerikai elnökök számára a legnagyobb politikai veszély nem feltétlenül egy elvesztett háború, mert azzal még lehet tovább dolgozni, de azzal a váddal, hogy ők veszítették el, már sokkal problémásabb. És éppen ez adja a washingtoni döntéshozatal alapját: egy elhúzódó konfliktusért mindig lehet kollektív felelősséget találni. A kudarc oka lehet az előző kormányzat, a kongresszus, a megbízhatatlan szövetségesek, az elégtelen költségvetés vagy egyszerűen a „megváltozott helyzet”.
A felelősség szétterül a rendszerben, így a történetben nincsenek rosszfiúk.
A konfliktus lezárása egy kivonulással (és mi mással lehetne lezárni?) azonban már egészen más tészta. Ha a csapatok távozása után néhány hét alatt összeomlik a helyi kormány, a közvélemény pontosan tudja, hogy ki írta alá a kivonulási parancsot. Joe Biden számára Afganisztán pontosan ezt a megaláztatást jelentette. Függetlenül attól, hogy a kivonulásról szóló megállapodást még Donald Trump kötötte meg, a történelemkönyvekben Biden marad az az elnök, akinek a hivatali ideje alatt Kabul néhány nap alatt szégyenletesen a tálibok kezére került – több évtizedes amerikai jelenlét után.
Bár egy háború folytatása tehát lehet irracionális, politikailag mégis biztonságosabb választásnak tűnhet, mint a lezárása. Ebből a szemszögből nézve már kevésbé meglepő, hogy Washingtonban szinte minden konfliktus kap még egy esélyt. És még egyet. És még egyet.
A folytatás politikailag mindig olcsóbb, mint a kudarc beismerése.
Becsületbeli ügy
Katonai területen kísértetiesen hasonló a helyzet: egy karrier szinte azonnal befejeződhet, ha a parancsnok őszintén kijelenti, hogy a rá bízott küldetés alapból egy marhaság, ráadásul teljesíthetetlen. Sokkal nagyobb az esélye az előléptetésre annak, aki magabiztosan azt állítja (csúsztatja), hogy bár elődje hibázott, ő nagyon is tudja a megoldást. A dolog pszichológiája ráadásul nem is a hazugságon alapul: egyszerűen azok a katonák kerülnek feljebb a ranglétrán, akik hisznek a siker lehetőségében vagy legalábbis őszintén képesek ezt kommunikálni. Joseph Solis-Mullen közgazdász-politikus ezt találóan endogén optimizmusnak nevezi, ami az egyéntől az egész rendszerig, majd onnan vissza az egyénig terjed, függetlenül attól, hogy a háborúban milyen a valós helyzet.
Az amerikai hadsereg húsz évig tartó jelenléte Afganisztánban tankönyvi példája volt a jelenségnek. A Bush-, Obama-, Trump- és Biden-adminisztráció alatt egymást váltották a katonai koncepciók. Volt terrorellenes hadjárat, lázadásleverő stratégia, a helyi biztonsági erők felfegyverzése, demokratikus intézményépítés és korrupcióellenes program. A módszerek is folyamatosan változtak, a kiindulópont azonban mindvégig ugyanaz maradt: az összes elnök azt kommunikálta, hogy az Egyesült Államok képes tartós, biztonságos és önfenntartó politikai rendszert létrehozni Afganisztánban.
Vagyis az egész konfliktus a kirobbanása pillanatától egy hibás feltevés miatt volt kudarcra ítélve.
Egy bizonyos ponton az amerikai kormányzat rendszeresen összekutyulja a katonai és a politikai siker fogalmát. Meg lehet semmisíteni az ellenséges haderőt, el lehet foglalni a megtámadott országot, lehet revolverezésre használni annak létfontosságú infrastruktúráját és így tovább, vadászgépekkel, tankokkal és légicsapásokkal azonban még senki nem tudott nemzeti identitást és társadalmi kohéziót építeni. Akkor sem, ha évtizedekig próbálkozott vele.
Ördög a részletekben: ha alaposabban megnézzük, az amerikai döntéshozásnak és vállalati szegmensnek nincs olyan szelete, amely ne lenne személyesen is érdekelt a háborúkban. A politikus el akarja kerülni a történelmi felelősségre vonást, a katonai vezető bizonyítani akarja a saját alkalmasságát, a bürokratikus törvényhozás meg akarja őrizni a befolyását, a hadiipar a folyamatos megrendelésekben érdekelt, a K+F-szektor pedig folyamatosan új programok és persze a hozzá csapott finanszírozás után lohol.
Ezek az érdekek külön-külön is teljesen érthetők, együttesen azonban egy olyan gigantikus hálót hoznak létre, amelynek az alapértelmezett működési elve éppen a folyamatos és végtelen háború. A történet paradoxona, hogy míg egyik terület sem tervez előre egy évtizedekig tartó konfliktust, az életben maradásának a záloga mégis ebben rejlik, ezért, ha már elkezdte, egyhamar nem fejezi be a háborút.
Kinek a hosszabb?
Illúzió, hogy az amerikai stratégiai fölény (a maga anyagi, katonai és logisztikai erejével) bármit el tud érni egy távoli országban pusztán azzal, hogy akár évtizedeken keresztül folytatja a hadműveleteket. Egy háború finanszírozása messze nem egyenlő a céljainak elérésével, vagyis nincs egyszerű átjárás a politikai legitimitás és a nyers katonai erőszak között. Valójában az utóbbi csupán arra jó, hogy Washington a kezdeti hibás elgondolás mellett a végtelenségig kitartson – ahelyett, hogy újragondolná azt.
Az Egyesült Államok esetében súlyosbító tényező a valós (és ma már több területen csak vélt) hegemóniája. A nemzetközi rendszer vezető hatalmának lenni nem egyszerű, a vezető vezetőjének lenni pedig még nehezebb, hiszen óhatatlanul az a fixa ideája, hogy országának biztonsága elválaszthatatlan a globális rend stabilitásától. Innen már csak egy lépés annak feltételezése, hogy a világ bármely válsága amerikai beavatkozást igényel. Ez az apróság adja a végtelen háborúk egyik tartópillérét. Nem arról van szó tehát, hogy az amerikai katonai, politikai és vállalati vezetők idióták, felelőtlenek vagy tehetségtelenek. Az egész rendszerük úgy van felépítve és úgy funkcionál, hogy még véletlenül se tudjanak jó döntéseket hozni a reménytelen helyzetekben, ami csak akkor változna meg, ha előbb olyan intézményi és főleg következményekre épülő környezetet alakítanának ki, amelyben a béke kifizetődőbb lenne, mint egy konfliktus reménytelen elnyújtása.
Addig maradnak a végtelen háborúk. Felkészül a Perzsa-öböl.
***
Kapcsolódó:
