Németország ipara minden válság után alacsonyabb növekedési pályára kerül. A korábbi exportkirályság recseg-ropog, az energiaárak nem tudnak lenyugodni, a szabályozás és a bürokrácia pokollá teszi a vállalatok működését, Kína pedig alázatos vevőből mindent legyaluló exportnagyhatalommá vált. Ahogy a dolgok állnak, a stagnálás lenne az új normális.
Németország évtizedek óta Európa gazdasági motorja. Volt. Az ország gazdasági császársága a rendkívül versenyképes ipari szektoron, az erős exporton és a mérnöki elit hírnevén alapult, az utóbbi esztendőkben azonban a gazdaság növekedése lelassult, a beruházási kedv mélyponton, a dezindusztrializációra utaló jelek pedig már globális szinten is aggodalmat keltenek.
Bár sokan próbálkoznak vele, Németország gyenge gazdasági teljesítményét nem lehet egyetlen válsággal vagy átmeneti gazdasági sokkal magyarázni, mivel az ország ipari versenyképessége hosszú ideje fokozatosan romlik. A 2008-as pénzügyi válság és a Covid-járvány valóban fontos fordulópontot jelentett, de nem az önmagukban jelentkező következmények, inkább a rájuk adott elhibázott válaszok miatt. Minden egyes válság ugyanis olyan gazdasági (és politikai) folyamatokat gyorsított fel, amelyek kilövő költségeket, harmatgyenge beruházási ösztönzőket, majd romló versenyképességet eredményeztek. A rossz válaszok ráadásul függetlenek az éppen aktuális kormánytól: a német politikai elitnek láthatóan összességében nincs egy épkézláb elképzelése arról, hogy miképp húzhatnák ki az országukat a gödörből.
Növekedés, hanyatlás, stagnálás
Ha meg akarjuk érteni a német gazdaság állapotát, érdemes áttekinteni az ipari termelés alakulását. Az újraegyesítés óta a német ipar története nagyjából három szakaszra osztható. Az első 1991-től a 2008-as pénzügyi válságig tartott, és egyértelműen a növekedés időszaka volt. A globalizáció, a bővülő exportpiacok és a magas hozzáadott értékű gyártás mind az ipar malmára hajtotta a vizet. A 2008-as globális pénzügyi sokk azonban megtörte a lendületet, és az ipar utána már egészen más tempóban folytatta: 2011 és 2019 között a termelés mindössze mintegy 3,5 indexponttal emelkedett. A kibocsátás 2018-ban tetőzött, majd 2019-ben ismét csökkenésnek indult, vagyis míg a válság maga átmenetinek bizonyult, az utána kialakuló növekedési pálya már tartósan gyengébb lett.
A német ipar a visszaesést követően tehát még bővült, de már kevésbé tudta magával húzni a gazdaságot.
A következő nagy törés a világjárvány idején jött. Az ipari termelés 2020-ban ismét meredeken visszaesett, majd 2021-ben megindult a kilábalás. Ezúttal azonban a fellendülés is rövid életűnek bizonyult, mivel 2022 után újra lejtmenet kezdődött, 2023-ban és 2024-ben pedig már egyértelmű visszaesésről beszélhetünk. Az Eurostat adatai szerint 2024-ben a német ipari termelés 4,6 százalékkal csökkent, ami az egyik legrosszabb teljesítmény volt az Európai Unióban. A Covid utáni visszapattanás tehát nem tudott tartós növekedéssé válni, az ipar pedig újra és újra veszített az eggyel korábbi lendületéből. Ahogyan Karl-Friedrich Izrael közgazdászprofesszor frappánsan megfogalmazta: nem is a folyamatos visszaesések mértéke a meghökkentő, hanem mindig az, ami után jön:
a német ipar ugyanis soha nem volt képes elérni azt a bővülési szintet, amit az előző válság után produkált, pedig az is alacsonyabb volt az azt megelőzőénél.
A visszaesés mértékét jól érzékelteti, hogy az ipari termelés ma nagyjából ugyanazon a szinten áll, mint 2005-ben. Másképpen fogalmazva: több mint két évtized alatt lényegében nem sikerült tartós növekedést elérni az ipar kibocsátásában. De miért nem tudott Németország egyik válság után sem visszatérni a korábbi növekedési pályára?
Atom és gáz nélkül, nyakig a bürokrácia mocsarában
A válasz legfontosabb összetevője az az éveken és kormányzati ciklusokon átívelő energiapolitika, amely a meggondolatlanságával, a minden pragmatizmust nélkülöző megvalósíthatatlan megvalósításával a legnagyobb sebet ütötte Európa ipari szívén. A német ipar évtizedeken keresztül élvezte a megbízható és viszonylag olcsó energiaellátás előnyeit, amely alapvetően az orosz fosszilis energiahordozókra, valamint a saját nukleáris erőművi kapacitásra épült. Ez a versenyelőny azonban fokozatosan eltűnt, ahogy Berlin egyre határozottabban vitte tovább az Energiewende, vagyis az energiaátmenet erőszakos és agresszív programját. A szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének a célja széles politikai támogatást élvezett, az átállási folyamat azonban alapból megemelte az energiaköltségeket, és igen nagy gondot kezdett okozni azoknak a cégeknek, amelyek számára az olcsó energia a termelés alapvető feltétele.
Márpedig a német gazdaság épp ezekre a vállalatokra épült.
Az erőltetett „zöldhullám” áldatlan hatásait fokozta az atomenergia tisztán ideológiai alapon átvert kivezetése. Berlin már 2000-ben döntött a fokozatos leállításról, majd a 2011-es fukusimai katasztrófa után felgyorsította a folyamatot, és visszavonva a néhány hónappal korábban még engedélyezett hosszabbítást is. 2023 áprilisában aztán leállt az utolsó három német atomreaktor, amivel tovább szűkült az energiamix, az ország pedig ezután jórészt az importált földgázra támaszkodott. Ez okozta a további problémát, mivel amíg az orosz gáz folyamatosan érkezett, az atomenergia kivégzésének a kockázatai kevésbé látszottak. Az Ukrajna elleni orosz invázió után azonban hirtelen minden megváltozott.
Az orosz gázellátás megszakadása olyan energiasokkot okozott, ami éppen azokat az iparágakat sújtotta a legbrutálisabban, amelyek a német ipar gerincét adják: a vegyipart, az autóipart és az ipari gépgyártást.
A másik nagy gond a szabályozási környezet még bonyolultabbá válása, valamint az ezzel járó vállalati költségek abszurd elszállása lett. Az elmúlt két évtizedben a német gazdaságpolitika számos olyan célt próbált egyszerre elérni, amelyek pozitív hatása önmagukban nehezen vitathatók: a kibocsátás csökkentését, a munkavállalók védelmét, a fenntarthatóságot és a környezetvédelmet. A vállalatok ingerültsége abból adódott, hogy az intézkedések követelményei egymásra rakódtak, vagyis az ipari szereplőknek sok előírásnak kellett megfelelniük, közben az engedélyezési folyamatok elhúzódtak, a jelentéstételi kötelezettségek bővültek, illetve nehezebb lett előre látni, milyen új szabályokkal kell számolniuk néhány év múlva. Mindez rengeteg pénzbe és időbe került, de fontosabb, hogy bizonytalanná tette a hosszú távú beruházási döntéseket. A német jegybank friss tanulmányában egészen riasztó képet fest a szabályozási őrület hatásairól. A bürokratikus terhek a cégek éves árbevételéhez viszonyítva a 2022-es 5 százalékról 2024-re 7 százalékra emelkedtek. A jelentés az adózási környezetet, a pénzügyi jelentéstételt, a munkajogot és a környezetvédelmi szabályozásokat jelöli meg a leggyorsabban növekvő adminisztrációs teherként, egyben arra figyelmeztet, hogy a gazdasági stagnálásból való kilábaláshoz elengedhetetlen a bürokrácia radikális leépítése, az engedélyezési folyamatok digitalizálása és a célzott adóreformok végrehajtása.
Egyetlen intézkedés még nem riaszt el egy beruházót, amikor azonban a sok kisebb és nagyobb költség, illetve adminisztratív teher összeadódik, az üzleti környezet érthető módon idegenné és taszítóvá válik a beruházási terveken töprengők számára.
Lassú haldoklás
Ha nem lenne elég a belső káosz, globális szinten is olyan folyamatok kezdődtek el, amelyek a német gazdaságot bokszzsákként kezdték használni. Az ipar kiemelt haszonélvezője volt a globalizációnak, a feltörekvő piacok növekvő kereslete (mindenekelőtt Kína felemelkedése) hatalmas területeket nyitott meg a német autógyártók, gépipari cégek és más ipari vállalatok előtt.
Csakhogy Kína időközben elégedett vásárlóból még elégedettebb exportorientált versenytárs lett.
Ráadásul ott ütötte meg Németországot, ahol annak a legjobban fáj: az autóipar, a gépgyártás és a fejlett ipari technológiák területén. A német vállalatoknak ma már azzal kell számolniuk, hogy a saját korábbi vevőik olyan termékeket fejlesztenek, amelyekkel közvetlenül kell versenyezniük, és amiben (erre legjobb példa az elektromosautó-ipar) rendre alul is maradnak.
A piacvesztési adatok szerint a Kínába irányuló német autó- és alkatrészexport 2025-ben 14 milliárd euró alá esett. Ez kevesebb mint a fele a 2022-ben elért, csaknem 30 milliárd eurós értéknek.
A felsoroltak természetesen nem speciálisan német problémák, ezekkel szinte minden fejlett gazdaság küzd valamilyen formában. Németország legkedvezőtlenebb sajátossága inkább az, hogy olyan bel- és gazdaságpolitikai döntéseket hozott, amelyek nemhogy választ nem adtak a kihívásokra, inkább kifejezetten szűkítették az alkalmazkodás lehetőségét. Ezért működtek az egymást követő válságok (pénzügyi, járványügyi, energetikai) katalizátorként, és a német ipar minden újabb válsággal így veszített lassan, de biztosan mind nagyobb szeletet az egykori versenyelőnyéből.
Növekedés, majd stagnálás, végül hanyatlás. Az egymás utáni krízisek újra és újra megmutatták, hogy az ország képtelen visszatérni a korábbi növekedési pályára. Most pedig komoly esély van rá, hogy a közel-keleti események miatt olyan energiasokk közeledik, amely mellett az ukrajnai háború okozta válság is eltörpülhet. Hogy annak milyen következményei lesznek a német iparra, azt az előzményekből ki lehet következtetni.
Németország Európa legbetegebb embere lesz, és ne legyenek illúzióink: végig fog fertőzni mindenkit.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Steffen Prößdorf
