Kína és India hasonlóan szegény helyzetből indult, a fejlődési pályájuk mégis jól láthatóan szétvált. Az egyik a széles társadalmi alapokra és az iparosításra épített, a másik korán létrehozott egy világszínvonalú elitet. A két modell különbsége ma már a gazdasági teljesítményben és a társadalmi közérzetben is látható.
Kína és India versengése ma már jóval túlmutat a két ország vitatott himalájai határán. Mindkét állam önálló civilizációs pólusként tekint magára, jelentős szerepre törekszik a globális délben, emellett igyekszik közvetlenül versenyezni a beruházásokért, a technológiáért és a feldolgozóipari kapacitásokért. India jelenleg gyorsabban növekszik: a Világbank szerint a 2025–2026-os pénzügyi évben 7,6 százalékos bővülést ért el, ezzel a leggyorsabban növekvő nagy gazdaságok közé tartozik. Kína ugyanakkor évtizedekkel előrébb jár az ipari szerkezet átalakításában, sőt a világ egyik meghatározó feldolgozóipari központjává vált. A két ország közötti különbség ezért érdekesebb annál a kérdésnél, hogy melyikük növekszik gyorsabban egy adott évben, hiszen inkább azt érdemes vizsgálni, hogy milyen társadalmi és gazdasági alapokra épült a növekedésük.
Két ázsiai óriás, két eltérő út
A két állam a világgazdasághoz való alkalmazkodásban is különböző stratégiát követett. India a függetlenség utáni évtizedekben az önellátásra és az importhelyettesítésre helyezte a hangsúlyt, ezért az iparát magas kereskedelmi korlátok és erős állami szabályozás védte, majd az 1991-es válság után kezdett átfogó liberalizációba. Kína ezzel szemben 1978 után fokozatosan megnyitotta a gazdaságát a külföldi tőke és a világkereskedelem előtt, ezért hosszú időre elfogadta a globális értékláncok alacsonyabb hozzáadott értékű pozícióit is. Az olcsó munkaerőre és exportra épülő modell jelentős előnyt biztosított a külföldi vállalatoknak, Peking számára azonban hozzáférést teremtett a tőkéhez, a piacokhoz és a termelési tudáshoz.
A kínai stratégia egyik sajátossága éppen az volt, hogy a megaláztatás évszázadának történelmi tapasztalata ellenére is vállalt egy átmenetileg függőbb pozíciót a világgazdasági munkamegosztásban, hogy közben megerősítse a gazdaságát.
A külföldi tőkére, technológiára és exportpiacokra támaszkodó korszakot későbbi ipari felemelkedésre használta fel, vagyis az összeszereléstől mindinkább a magasabb hozzáadott értékű termelés, majd egyes ágazatokban a technológiai vezető szerep felé mozdult.
A bambusz először a gyökereit növeszti
Bhim Bhurtel, az Asia Times szerzője a két fejlődési pályát a bambusz és az eukaliptusz növekedésével szemlélteti. Amíg az előbbi hosszú ideig alig mutat fejlődést a felszínen, mert az energiáját a kiterjedt gyökérzetének kiépítésére fordítja, később viszont rendkívül gyors növekedésre képes, addig az eukaliptusz hamar ér el viszonylag nagy magasságot, ám közben kevésbé kiterjedt alapokra támaszkodik. Bhurtel értelmezésében Kína a „bambuszstratégiát” választotta: a kommunista hatalomátvétel után tömeges írástudási és alapfokú oktatási kampányokat indított, majd 1986-ban törvénybe foglalta a kilencéves kötelező oktatást. India már korán létrehozta a világszínvonalú műszaki és menedzserképző elitintézményeit, mindenekelőtt az Indiai Technológiai Intézetek (IIT) és az Indiai Menedzsmentintézetek (IIM) hálózatát, ugyanakkor az általános oktatás olyannyira egyenetlenül fejlődött, hogy az ingyenes és kötelező alapfokú oktatáshoz való jogot országos törvény csak 2009-ben rögzítette.
Az „eukaliptuszmodell” kétségtelenül produkált látványos eredményeket, hiszen India mérnöki, informatikai és menedzseri elitjének nemzetközi versenyképességét jól jelzi, hogy 2024-ben az Egyesült Államokban élő indiai bevándorlók 82 százaléka rendelkezett legalább alapdiplomával, sőt az ugyanabban az évben jóváhagyott H–1B szakképzett munkavállalói kérelmek 71 százalékának kedvezményezettje Indiában született. A siker egyben rámutat e fejlődési modell egyik dilemmájára, miszerint a magas színvonalú elitképzésből származó humán tőke jelentős része olyan külföldi gazdasági ökoszisztémákban hasznosul, amelyek vonzóbb kutatási, vállalati és jövedelmi lehetőségeket kínálnak. Az indiai kérdés ezért kevésbé a tehetség hiánya, sokkal inkább az, hogy a társadalom mekkora része fér hozzá az ehhez vezető oktatási pályához, ezenkívül a hazai gazdaság hány magas termelékenységű állást képes létrehozni.
A kínai eredmények magyarázatát ugyanakkor túlzás lenne az oktatáspolitikára leszűkíteni, mivel a szélesebb humántőke-bázis akkor vált igazán gazdasági erővé, amikor 1978 után találkozott a piacorientált reformokkal, a külföldi tőkével és az exportorientált iparosítással. A Világbank a kínai szegénység csökkentésében a fő hajtóerők között a mezőgazdasági termelékenység javulását, az iparosítást és az urbanizációt is kiemeli. Négy évtized alatt közel 800 millió ember került ki a szélsőséges szegénységből, ami a globális szegénységcsökkenés több mint háromnegyedét jelentette ebben az időszakban.
A bambusz gyökérzete tehát gazdasági értelemben is értelmezhető, hiszen a széles alapkompetenciák mellé olyan ipari rendszer épült, amely százmilliók munkáját tudta termelékenyebben felhasználni.
A császári vizsga- és a kasztrendszer öröksége
A két ország különbségeinek egy része jóval mélyebb történelmi rétegekig vezethető vissza. Kínában évszázadokon keresztül működött a keju, a birodalmi hivatalnokvizsgák rendszere, amely az állami elitbe való bekerülést jelentős részben tanulmányi teljesítményhez kötötte. Ez természetesen soha nem jelentett tökéletes társadalmi egyenlőséget, mégis rendkívül erős kulturális kapcsolatot alakított ki a tanulás, a vizsgateljesítmény és a társadalmi felemelkedés között. A The Economic Journalban megjelent egy olyan kutatás, amely 278 kínai prefektúra történelmi adatait vizsgálva azt találta, hogy ahol a Ming- és Csing-dinasztia korszakában kétszer akkora volt a legmagasabb vizsgafokozatot megszerzők lakosságarányos száma, ott 2010-ben 8,5 százalékkal magasabb volt az iskolában eltöltött évek száma. A szerzők ezt részben a kulturális öröklődés és a történelmileg kialakult oktatási infrastruktúra tartósságával magyarázzák.
Indiában más történelmi mechanizmus alakította a tudáshoz és a társadalmi pozíciókhoz való hozzáférést. A kasztrendszer évszázadokon keresztül erősebben összekapcsolta a származást a foglalkozással és a társadalmi státusszal, a tudás magasabb presztízsű formái azonban hagyományosan csupán egy szűkebb csoportokhoz kötődtek. A modern India alkotmányos és pozitív diszkriminációs rendszere jelentősen oldotta ezeket a korlátokat, a történelmi különbségek teljesen mégsem tűntek el. Egy 2024-es kutatás szerint a hivatalosan nyilvántartott őslakos törzsi közösségekhez tartozó tartozó gyermekek korrigált esélye az alacsonyabb iskolai teljesítményre 2,5-szeresnél is nagyobb. A hivatalosan hátrányos helyzetűként nyilvántartott kasztokhoz tartozóknál pedig közel kétszeres volt ez a kockázat a többi kasztba sorolt gyermekekhez képest. Más kutatások az oktatásra fordított háztartási kiadásokban is jelentős kasztalapú különbségeket mutatnak ki.
Ezek a történelmi rendszerek természetesen nem feleltethetők meg közvetlenül a jelennek, a kulturális lenyomatuk azonban érdekes.
Kínában a gaokao, az országos egyetemi felvételi vizsga ma is rendkívül nagy súlyt helyez egy mérhető tanulmányi teljesítményre, az idén például 12,9 millió fiatal regisztrált rá. A vizsga sok család számára ma is a társadalmi mobilitás egyik legfontosabb kapuja, ezzel együtt súlyos pszichológiai teher a diákok számára. A kínai középiskolások tanulmányi stresszét vizsgáló kutatások emelkedő hosszú távú tendenciát, illetve a stressz és a szorongás közötti kapcsolatot mutatják. A kínai meritokratikus hagyomány erőssége így egyben gyengeséget is hordoz, hiszen rendkívüli teljesítménykényszert teremt, sőt a lakóhelyből, a családi háttérből és az oktatási erőforrások eltérő hozzáféréséből fakadó egyenlőtlenségeket maga a vizsga sem képes megszüntetni.
India próbálkozik a szélesebb társadalmi gyökérzet megerősítésével. Az Asia Times által is kiemelt 2020-as Nemzeti Oktatáspolitika a kora gyermekkori fejlesztést, az alapkompetenciákat és a szakmai képzést is hangsúlyosabbá tette, a kiinduló helyzet azonban továbbra is komoly kihívásokat mutat. A 2019–2021-es országos család-egészségügyi felmérésben az öt év alatti gyermekek 35,5 százalékánál mértek az életkorukhoz képest alacsony testmagasságot, ami a tartós alultápláltság egyik fontos mutatója. Az oktatási rendszerben közben jelentős területi és társadalmi különbségek maradtak fenn; az Oxford összefoglalója szerint a 2009-es oktatási jogi reform ellenére a lemorzsolódásban, a továbbtanulásban és az oktatáshoz való tényleges hozzáférésben erős államközi, vidéki–városi és társadalmi eltérések figyelhetők meg.
A társadalmi elégedettségben is szétvált a két pálya
A World Happiness Report egy másik nézőpontból teszi érdekessé a kínai–indiai összehasonlítást: a Gallup World Pollra épülő mutató azt kérdezi az emberektől, hogy egy nullától tízig terjedő skálán hol helyeznék el a jelenlegi életüket a számukra elképzelhető legrosszabb és legjobb élet között. A 2006–2010-es időszakot a 2021–2023-as évekkel összevetve Kína átlagos életértékelése 1,293 ponttal emelkedett, ami a vizsgált országok egyik legnagyobb javulása volt. Ugyanezen időszakban 0,920 pontos csökkenést mértek Indiában, amely ezzel a legnagyobb visszaesést mutató államok közé került. Regionális szinten is hasonló irány látható: Kelet-Ázsiában minden korcsoportban javult az életértékelés, Dél-Ázsiában pedig romlott.
A mellékelt két grafikon szemléletesen mutatja ezt a folyamatot. A születési nemzedékek szerinti kínai görbék a 2000-es évek második felétől összességében felfelé tartanak, majd a 2020-as évek elejére közelednek egymáshoz. Indiában a különböző nemzedékek életértékelése hosszabb ideig lefelé mozdult, 2019–2020 körül mélypontot ért el, ezt követően részleges javulás következett. A World Happiness Report ezeket az adatokat születési kohorszokként – 1965 előtt, 1965–1980 között és 1980 után születettekként – vizsgálja; az idősor a Gallup 2005–2006 és 2023 közötti felméréseire támaszkodik.


Ebből még nem következik, hogy a „bambuszmodell” önmagában boldogabbá tette a kínaiakat, vagy a „eukaliptuszmodell” okozta volna India kedvezőtlenebb adatait. A World Happiness Report életértékelését a jövedelem mellett az egészségi állapot, a társadalmi támogatás és az élet feletti kontroll érzete is befolyásolja, emellett a kulturális különbségek is hatnak arra, hogyan válaszolnak az emberek ugyanarra a kérdésre.
Az ellenkező irányú hosszú távú tendenciát mégis nehéz figyelmen kívül hagyni. A kínai gazdasági átalakulás széles társadalmi rétegek számára jelentett materiális felemelkedést, Indiában viszont a gyors GDP-növekedés társadalmi leképeződése egyenetlenebb maradt. A boldogságadatok ezért legalább arra figyelmeztetnek, hogy egy ország fejlődésének sikerét érdemes a GDP és a világszínvonalú vállalatok mellett a társadalom szélesebb rétegeinek élethelyzetén is mérni.
A bambusz–eukaliptusz-metafora gazdasági szempontból végül itt kapja meg a teljes jelentését. A humán tőke önmagában kevés, ha nincs körülötte olyan ipari és vállalati ökoszisztéma, amely hasznosítani tudja. India megmutatta, hogy egy fejlődő ország képes világszínvonalú mérnököket és vállalatvezetőket képezni; Kína pedig azt demonstrálta, hogyan lehet a szélesebb oktatási alapot tömeges iparosítással összekapcsolni. India most részben maga is ebbe az irányba mozdul: a Világbank az idén olyan reformprogramot támogatott, amely a magánszektorbeli munkahelyteremtést, a kereskedelmi és beruházási nyitottságot, illetve a vállalatok növekedését szolgálja. A következő évtizedek kínai–indiai versenyének egyik kulcskérdése az lesz, hogy India képes-e gyors gazdasági növekedését szélesebb humántőke-fejlődéssel és nagyobb hazai ipari felszívóképességgel összekapcsolni.
Magyarország számára is a gyökérzet a döntő
Hazánkban a tanulság kevéssé az, hogy egy az egyben át kellene venni a kínai modellt, hiszen egy kis, nyitott európai gazdaság számára a „bambuszlogika” inkább azt jelenti, hogy a világszínvonalú egyetemi műhelyek és tehetséggondozó programok csak akkor teremtenek tartós versenyképességet, ha alattuk széles és erős közoktatási alap áll, a szakképzés pedig kapcsolódik a gazdaság tényleges technológiai igényeihez. Ehhez olyan hazai ipari és innovációs környezet szükséges, amely a képzett embereknek itthon is vonzó szakmai pályát kínál. A felzárkózás hosszú időtávú folyamat: az oktatásba és a humán tőkébe fektetett erőforrások politikailag kevés azonnali látványt kínálnak, később viszont meghatározzák, hogy az ország mekkora hozzáadott értéket képes megtartani a területén.
Az ipari lombkorona magasságát végső soron az alatta kiépített társadalmi gyökérzet teherbírása szabja meg.
Kapcsolódó:

