Az amerikai benzinárak magasak, az elnök népszerűsége alacsony. Nem a legjobb kilátások a félidős választások előtt, pláne úgy, hogy Trump csak rosszul tud kijönni az iráni balhéból.
Amikor Donald Trump február végén elindította az Irán elleni katonai műveleteket, a Fehér Ház gyors és látványos sikert ígért. Ismerős helyzet: az Egyesült Államok általában hasonló maszlagokkal etette a polgárait minden „végtelen háború” kezdetén. („Hálaadásra otthon leszünk” – mondta Robert McNamara védelmi miniszter 1963 októberében, a vietnámi háború eszkalációjának előestéjén, hogy aztán még tizenkét év legyen belőle.) Az amerikai gondolkodás itt is szokás szerint izomból működött: a légicsapások, a gazdasági blokád és a katonai fölény demonstrálása néhány hét alatt olyan helyzetbe kényszeríti Teheránt, amelyben kénytelen lesz amerikai feltételekkel tárgyalni a konfliktus gyors lezárásáról.
Azóta fél év telt el, de iráni kapitulációnak se híre, se hamva, ellenben sikerült a globális energiapiacot félig romba dönteni, a régió országainak kulcsfontosságú infrastruktúrája és exportja pedig az iráni támadások és Hormuz blokádja miatt olyan ütemben amortizálódik, ami azonnali hatással van a globális gazdaságra is. Persze lobogtathatja Washington a sikerlistát: mekkora károkat okozott az iráni katonai infrastruktúrában, likvidálta magát az ajatollahot, rokonait, barátait és üzletfeleit stb. Ettől még egyetlen kitűzött célt sem tudott elérni, pedig volt egy pár, attól függően, hogy éppen melyik héten melyik jutott a Pentagon eszébe. Sem az iráni állam, sem a gazdasága nem omlott össze, Teherán változatlanul makacsul ragaszkodik az atomprogramjának folytatásához (sőt, fokozza az erőfeszítéseit), ráadásul rájött arra, hogy néhány olcsó drónt küldve az Öböl-országok infrastruktúrája ellen, plusz lezárva tartva a Hormuzi-szorost az egész világgazdaságot túszul ejtheti – természetesen bőszen mutogatva közben Trumpra mint minden baj okozójára.
Az elnök pedig lassan már le sem tagadhatja, hogy mekkora pácban van. A Fehér Ház jelenleg éppen azt a megoldást keresi, amelynek segítségével a relatíve legkisebb arcvesztéssel (van honnan visszavenni) szállhat ki a konfliktusból, mielőtt az elkezd a lehető legdurvábban és legszerencsétlenebb következményekkel járva eszkalálódni.
Retúrjegyet kellett volna venni ehhez a melóhoz…
Miből mazsolázhat az elnök, amikor a kifarolási lehetőségeket vizsgálja?
Az első, amire rábólinthat, az iráni–ománi megállapodás elfogadása. A paktum szerint Teherán hivatalosan is ellenőrzési jogot kapna a Hormuzi-szoros felett (ezzel el is dönthetné, hogy mely országok hajóinak nem ad engedélyt az áthaladásra), valamint tranzitdíjat is szedhetne, amely a hajók rakományértékének bizonyos százalékát tenné ki. Mókás, hogy a háború előtti helyzetben ilyen gondolatok meg sem fordultak a teheráni vezetők fejében, vagy ha igen, maguk is zavartan mosolyogva hessegették el azokat. Trumpnak persze nincs kedve az irániakkal nevetni: egy ilyen megállapodás elfogadása hatalmas presztízsveszteséggel járna Washington számára, amelynek (egyik a sok közül) deklarált célja ennek éppen az ellenkezője volt: meggyengíteni Irán regionális befolyását.
A második lehetőség, hogy Trump a kedvenc sportját űzi tovább, és felgyorsítva a csapásokat, eszkalálva a helyzetet addig bombázza Iránt, ameddig az országban még van mit (vagy amíg teljesen ki nem fosztja a Pentagon raktárait, és egy szál rakétája sem marad). Látványosnak látványos lenne, csak éppen – látva az eddigi tempó eredményességét – egyáltalán nem garantálja a háború gyors lezárását, ellenben biztosítja, hogy az amerikaiak elkezdjék a gatyájukat ráfizetni a védelmi költségvetésre.
Az irániak eközben csak egy teát kérnek, majd válaszul beváltják a fenyegetésüket és rommá bombázzák a Perzsa-öböl olaj-, valamint gázinfrastruktúráját, várva, hogy azokkal együtt az energiapiaci árak is felrobbanjanak.
És végül a harmadik lehetőség – ami a félidős választások előtt szintén rendkívül kínos lenne Trump számára – a jelenlegi helyzet fenntartása: blokádok elrendelése és visszavonása, időnként megelőző és/vagy megtorló csapások indítása – emellett folyamatos és növekvő amerikai katonai jelenlét a Perzsa-öböl térségében. A büdzsébe ez is belefér, ám ha az elnök ezt az utat választja, akkor éppen elindít egyet az Egyesült Államok tucatnyi „végtelen háborúja” közül, vagyis pontosan azt teszi, amire megesküdött a kampányában, hogy soha nem fogja megtenni.
Emlékszünk még a Nobel-békedíj iránti sóvárgására? Éppen ez az elhatározás volt az egyik alapja.
A három szerencsétlen lezárási mód közül nem lesz egyszerű választani, a halogatás azonban már így is megbosszulta magát. A benzinárak finoman szólva sem állnak történelmi mélyponton az Egyesült Államokban, márpedig ha az amerikaiak kénytelenek drágán tankolni, akkor nagyon ingerültté tudnak válni, különösen abban az esetben, ha pontosan tudják, hogy az elnökük közel-keleti kiruccanásának nagyon is sok köze van a pénztárcájukhoz. Ennek eredményeképpen az üzemanyag árának emelkedésével fordított arányban Trump népszerűségi indexe zuhanórepülésbe kezdett. Az amerikaiak elsöprő többsége ellenzi a háború folytatását, és bár a pokolba kívánja Iránt, ha a kiadásairól van szó, habozás nélkül veri le a frusztrációját magán az elnökön és a republikánus párton. Erre legközelebb november 3-án lesz lehetősége, amikor a félidős választásokon eldöntheti, hogy kik reppenjenek be a következő négy évre kongresszusi képviselőként és szenátorként a törvényhozásba. A jelenlegi állás szerint nem a republikánus csapat a favorit – köszönhetően többek között annak a konfliktusnak, amit a világ legerősebb és leggazdagabb hadserege vív a megvetett Irán ellen, teljesen eredménytelenül.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
