Ukrajna, Gáza, Irán és Jemen ugyanazt a problémát jelenti: az Egyesült Államok továbbra is nélkülözhetetlen a szövetségesei számára, de már kevésbé tudja meghatározni, hogyan vívják meg – és főként hogyan fejezzék be – a háborúikat.
Az USA külpolitikáját az elmúlt két évtizedben alapjaiban határozta meg az a törekvés, hogy elkerülje az afganisztánihoz és az irakihoz hasonló, hosszú évekig elhúzódó szárazföldi háborúkat. Washington számára ugyanis ezek a konfliktusok emberéletekben, politikailag és pénzügyileg is rendkívül költségesnek bizonyultak. A Costs of War Project kutatásai szerint a 2001. szeptember 11. után indított terrorellenes háborúk (köztük kiemelten az afganisztáni és iraki) teljes pénzügyi költsége eléri a 8000 milliárd dollárt – ebből a két leghíresebb 2300 milliárdjába került Amerikának.
A következtetés a háborúk lezárásának fényében egyértelműnek tűnt: az Egyesült Államoknak a jövőben csak kivételes esetekben szabad közvetlen katonai beavatkozást vállalnia. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a „végtelen háborúk” nem tűntek el, csupán átalakultak. Az amerikai katonák helyét egyre inkább a szövetséges államok veszik át a frontvonalakon, Washington pedig fegyverekkel, hírszerzési információkkal, kiképzéssel, pénzügyi támogatással és diplomáciai háttérrel biztosítja a hadműveletek fenntartását. Az eredmény egy olyan köztes állapot lett, amelyben az USA hivatalosan nem hadviselő fél, mégis mélyen jelen van a partnerei konfliktusaiban.
Washingtonban eljött a proxyháborúk aranykora.
Az új stratégia csökkenti a közvetlen amerikai katonai veszteségek kockázatát, de nem oldja meg a legfontosabb problémát: az Egyesült Államok olyan háborúkban vesz részt, amelyek kimenetelét és lezárását csak korlátozottan képes befolyásolni. Példaként elég a közelmúltban kirobbant konfliktusokat citálni. Washington 2015-től hírszerzési és katonai támogatást nyújtott a jemeni húszik ellen harcoló, Szaúd-Arábia vezette koalíciónak. Oroszország 2022-es inváziója után Ukrajna legfontosabb fegyverszállítójává és katonai támogató partnerévé vált, míg a Hamász 2023. október 7-i terrortámadását követően Izrael számára biztosított példa nélküli katonai és diplomáciai támogatást.
A proxyháborúk ellentmondása
A proxystratégia azonban egy alapvető ellentmondást rejt magában. Míg Washington finanszírozza és fegyverrel látja el a szövetségeseit, nincs meg a teljes ellenőrzése azok hadműveletei felett. Vagyis a katonai döntéseket változatlanul a helyi politikai és katonai vezetés hozza meg, amelynek a céljai sok esetben egyáltalán nem esnek egybe az amerikai stratégiai érdekekkel.
A fegyverszállítások és a hírszerzési támogatás tehát nem jelent automatikus politikai befolyást.
Washingtonnak a háborúk kezdeti szakaszában van, illetve lenne a legnagyobb mozgástere a szövetségesei döntéseinek befolyásolására, mivel a megtámadott ország ilyenkor kiszolgáltatott helyzetű, sürgősen szüksége van katonai segítségre, ezért nyitottabb lehet az Egyesült Államok feltételeinek elfogadására is. Ha lenne ilyen. Az amerikai kormányzat ugyanis politikai, erkölcsi és szövetségi megfontolásokból rendszerint feltétel nélkül siet a partnerei segítségére, és csak jóval később próbálja befolyásolni a hadműveletek menetét vagy a béketárgyalások megkezdését.
Ekkorra azonban a nyomásgyakorlási eszközeinek jelentős része már nincs meg.
A késlekedés hátterében belpolitikai és diplomáciai megfontolások állnak. Egy frissen megtámadott szövetséges támogatását feltételekhez kötni könnyen a szolidaritás hiányának tűnhet, főként az olyan esetekben, mint az Ukrajnát vagy Izraelt ért támadások. Ezért van az, hogy a Fehér Ház rendszerint előbb biztosítja a katonai segítséget, és csak később próbálja meghatározni annak politikai kereteit. Mire azonban ezek a viták napirendre kerülnek, a partnerország hadműveletei önálló döntéseken alapulnak, az amerikai támogatás fenntartása pedig (főleg a közvélemény szemében) már a hitelesség és az elkötelezettség fokmérőjévé válik.
Az Uppsala Conflict Data Program adatbázisa szerint a második világháború óta nyilvántartott mintegy 300 nagyobb fegyveres konfliktus kevesebb mint ötöde zárult egyértelmű katonai győzelemmel, és hasonló arányú a tárgyalásos békemegállapodások száma.
A háborúk több mint 60 százaléka hivatalos lezárás nélkül ért véget – vagy húzódott el hosszú éveken keresztül.
A kutatások arra is rámutatnak, hogy a közvetítés sikerének az esélye az idő múlásával meredeken csökken: míg a konfliktus első három hónapjában megkezdett békeközvetítések mintegy 37 százaléka vezetett eredményre, egy év elteltével ez az arány már 20 alá esett. Ezek az adatok arra utalnak, hogy a háborúk korai szakasza katonailag és diplomáciailag is kulcsfontosságú, miután a külső támogatóknak – köztük az Egyesült Államoknak – épp ekkor lenne a legnagyobb befolyása a konfliktus későbbi alakulására. Hogy nem használja ki, az az elmúlt évek konfliktusai után az amerikai külpolitikai stratégia egyik meghatározó problémája.
A befolyás illúziója
Minél tovább tart tehát egy konfliktus, annál inkább beszűkül Washington mozgástere. A háború első heteiben még létezik egy szűk időablak, amikor a támogatást nyújtó fél képes feltételeket szabni, stratégiai célokat kijelölni vagy akár a későbbi rendezés alapelveit rögzíteni. Ha ezt az időszakot elmulasztja, a támogatás olyan kötelezettséggé válik, amelyből már rendkívül nehéz kiszállni.
Ukrajna példája jól szemlélteti ezt: az orosz invázió első hónapjaiban a Biden-kormányzat hivatalosan is azt kommunikálta, hogy a nyugati fegyverszállítások célja az ország védelmén túl az, hogy Kijev kedvezőbb pozícióból ülhessen tárgyalóasztalhoz Moszkvával. Az elképzelés szerint a prioritás Ukrajna szuverenitásának megőrzése, a NATO egységének fenntartása és a közvetlen amerikai–orosz katonai összecsapás elkerülése volt. Kijev azonban teljesen másképp gondolkodott. Az ukrán vezetés számára a háború célja az ország teljes területi integritásának helyreállítása volt, beleértve a 2014-ben elveszített területeket is.
Az amerikai döntéshozók már a konfliktus elején felismerték, hogy Washington és Kijev stratégiai céljai nem fedik teljesen egymást, ám a nézetkülönbséget nem kívánták nyilvános vita tárgyává tenni.
Amikor az ukrán hadsereg 2022-ben sikeres ellentámadásokat hajtott végre Harkiv térségében és Herszonban, az amerikai kormányzat sem tartotta elképzelhetőnek, hogy tárgyalásokra ösztönözze Zelenszkij elnököt. A kongresszusban ekkor még széles körű kétpárti támogatás övezte Ukrajna megsegítését, ezért Washington inkább elhalasztotta azokat a kényes egyeztetéseket, amelyek a háború lehetséges végkimeneteléről szóltak volna.
Hasonló helyzet alakult ki Izrael esetében is. A Hamász 2023. október 7-i terrortámadását követően az USA szinte feltétel nélkül a szövetségese mellé állt, ugyanakkor nem kötötte ki, hogy Jeruzsálem már a hadjárat kezdetén kidolgozza a Gázai övezet háború utáni politikai és biztonsági rendezésének tervét. Nem született közös meghatározás arról sem, mit jelent valójában a Hamász „felszámolása”, illetve mi tekinthető a katonai műveletek sikerének. Ennek következtében idővel mélyült a szakadék Washington és az izraeli kormány között. Míg az Egyesült Államok a Hamász katonai képességeinek megtörése után egy új palesztin közigazgatási modell kialakítását sürgette, Netanjahu kormánya a katonai ellenőrzés fenntartása és a szervezet teljes megsemmisítése felé mozdult el.
Az otthoni hangok
A konfliktusok elhúzódását természetesen az amerikai belpolitikai környezet és a társadalmi elfogadottság mértéke is leköveti, ezért a kezdeti szolidaritást felváltja a háborús fáradtság, amely a Fehér Házra is hatással van. Az Egyesült Államok történetében ez visszatérő jelenség: minél hosszabb ideig tart egy külföldi konfliktus, annál nehezebb fenntartani annak társadalmi és kongresszusi támogatását. Különösen igaz ez akkor, ha a közvélemény úgy érzékeli, hogy az amerikai támogatással végrehajtott katonai műveletek jelentős civil veszteségekkel járnak.
Izrael támogatottsága éppen így esett drasztikusan: a Hamász terrortámadását követően az amerikai közvélemény többsége támogatta az izraeli hadműveleteket, ám a gázai civil áldozatok számának növekedése, a humanitárius válság elmélyülése és a segélyszállítmányok célba jutásának az akadályozása átalakította a társadalmi megítélést: egy év leforgása alatt a megkérdezettek többsége elutasította az izraeli offenzívákat. Ukrajna más megítélés alá esett. Az amerikai társadalom túlnyomó része változatlanul Oroszországot tekinti az agresszornak, az ukrán fegyveres erőket pedig nem érték olyan súlyos nemzetközi kritikák, mint a jemeni vagy gázai hadműveletek résztvevőit. A támogatás mégis politikai viták tárgyává vált. A háborús fáradtság 2023/24-ben már költségvetési, belpolitikai és választási szempontok alapján jelentkezett.
Tény, hogy amint a közvélemény támogatása csökkenni kezd, a kongresszus nehezebben hagy jóvá újabb segélycsomagokat, a Fehér Ház pedig fokozódó belpolitikai nyomás alá kerül. Mindehhez az amerikai államigazgatás működése is hozzájárul. Egy végtelen háború során ugyanis akadályokba ütközik a közös gondolkodás fenntartása a Fehér Ház, a Pentagon, a Külügyminisztérium, a Nemzetbiztonsági Tanács (NSC) és a regionális katonai parancsnokságok között. Miközben a politikai vezetés gyakran már a konfliktus végkimenetelét mérlegeli, a végrehajtó apparátus elsődleges feladata a fegyverszállítások, a kiképzés és a hadműveleti támogatás biztosítása marad. Ennek következtében a donorfolyamat sokszor önálló bürokratikus folyamatokká válik, amely lazábban kapcsolódik az eredeti politikai célokhoz.
Udvarias háborúk
Washington tehát rendre elhalasztja a kellemetlen döntéseket, kerüli a nyílt konfrontációt a partnereivel, végül pedig olyan helyzetben találja magát, amikor már nincs hatalma a konfliktus érdemi befolyásolására. A gázai háború ennek egyik legszemléletesebb példája. Az amerikai kormányzaton belül már a hadműveletek korai szakaszában számos katonai és nemzetközi humanitárius jogi szakértő figyelmeztetett arra, hogy Izrael hadviselése jelentős civil veszteségekkel járhat, főként a világ egyik legsűrűbben lakott városi térségében. Ezek az aggályok azonban csak korlátozottan jutottak el a döntéseket meghozó politikai vezetéshez. A Biden-kormányzat még azokkal a jogi eszközökkel sem élt, amelyek elvileg a rendelkezésére álltak. A Leahy-törvények, amelyek megtiltják az amerikai támogatást emberi jogi jogsértéseket elkövető külföldi katonai egységek számára, valamint a külföldi segélyezési törvény egyik szakasza – amely lehetővé teszi a segélyek korlátozását, ha egy partner akadályozza a humanitárius segítség célba jutását – végig az asztalfiókban maradt. Ezzel a Fehér Ház lemondott minden olyan nyomásgyakorlási lehetőségről, amely befolyásolhatta volna Izrael hadműveleti döntéseit.
Hasonló óvatosság jellemezte a tűzszüneti tárgyalásokat. A Biden-kormányzat 2024-ben nagyrészt arab közvetítőkre – elsősorban Katarra és Egyiptomra – bízta a Hamásszal folytatott egyeztetéseket, és kerülte az izraeli kormány nyilvános bírálatát, attól tartva, hogy az tovább merevítené a palesztin szervezet álláspontját. A terv végül össze is omlott: sem a Hamász, sem Netanjahu nem mutatott készséget a kompromisszumra, a háború pedig 2025-ig folytatódott. Trump később ugyan nagyobb nyomást gyakorolt Izraelre, amely végül tavaly ősszel hozzájárult a nagyobb harci cselekmények befejezéséhez, ám a humanitárius kérdések háttérbe szorítása súlyos következményekkel járt. A segélyszállítmányok korlátozása miatt Gáza egyes részein éhínségközeli állapotok alakultak ki, a háború utáni politikai rendezésre pedig továbbra sem született működőképes terv. Izrael fokozatosan ellenőrzése alá vonta a Gázai övezet területének jelentős részét, ám ez nem hozott tartós biztonsági vagy politikai stabilitást.
Az amerikai támogatás tehát ismét nem párosult olyan irányítással, amely hosszú távon is fenntartható rendezéshez vezethetett volna.
Ukrajna esetében hasonló a helyzet: Washington a háború első szakaszában elsősorban arra összpontosított, hogy a fegyverszállítások ne idézzenek elő közvetlen NATO–orosz katonai konfrontációt vagy nukleáris eszkalációt, ám eközben háttérbe szorult annak átgondolása, miként lehetne a katonai sikereket egy kedvező politikai rendezés szolgálatába állítani. Az amerikai döntéshozók egy része attól tartott, hogy túl korai lenne tárgyalásokra ösztönözni Kijevet, mások pedig úgy vélték, hogy senki sem képes megbízhatóan megítélni Ukrajna katonai lehetőségeit, miután az ország már a háború első heteiben rácáfolt a nyugati hírszerzés várakozásaira.
A végtelen vége
A végtelen háborúkból csak alapvető szemléletváltással lehet kilépni, mindenekelőtt Washingtonnak már a konfliktus kezdetén közös stratégiai tervet kellene kialakítania a partnerével. A katonai támogatást pedig nem pusztán fegyverszállításként, hanem egy világosan meghatározott politikai megállapodás részeként kellene kezelni, amely rögzíti a háborús célokat, a győzelem pontos definícióját, a konfliktus utáni rendezés alapelveit és a támogatás feltételeit. Ugyanez vonatkozik a katonai támogatás feltételrendszerének kialakítására.
Addig az Egyesült Államok hiába a világ legerősebb gazdasági, katonai és diplomáciai szereplője, a politikai irányítás rendre ki fog csúszni a kezéből. A fegyverek, a pénzügyi támogatás és a hírszerzési együttműködés önmagukban nem biztosítanak döntő befolyást, ha nem illeszthető melléjük a közös stratégia, a világos feltételrendszer és a következetes politikai akarat. Washington alapvetően azért ragad bele a saját konfliktusaiba és proxyháborúiba, mert túl későn él azokkal az eszközökkel, amelyek rendelkezésére állnak. Ez a dilemma az amerikai külpolitika egyik legnagyobb kihívása lett: az USA a klasszikus végtelen háborúk után immár olyan konfliktusok túszává vált, amelyeket ugyan nem ő indított el, de egyedül már lezárni is képtelen.
***
Fotó: Fehér Ház
